Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-12 / 59. szám

1985. március 12 Kelet-Magyarország 3 'S Télutói gondolatok SÓ-SHOW SZÓLÁS IS ŐRZI, hogy voltak valamikor ebben a hazában sóhivatalok. — Mondják, hogy most is van­nak, de hát így ízesebb az élet. Témám ezúttal nem az a só, amit a hagyomá­nyos sóutakon szállítottak, nem az, amiért valamikor 1944-ben aranyat adtak, nem is az, amit most sok­féle ízben, sósán, papriká­sán, füstösen, fokhagymá­sán, kínál a háziasszo­nyoknak a kereskedelem, hanem az, ami szép lassan valóságos show már napja­inkban. Vonaton hallottam különben egy kesernyés megjegyzést arról, hogy nem csoda, ha a kutya nem eszi meg a telet. Túl sós ugyanis ez a tél. Már-már ehetetlen. Becsületszavamra, nem tréfálok. Én ismerem az autós barátaim karosszé­riapanaszait. Üjabban el­olvasok minden erről szóló tanulmányt innen és túl, arról, hogy mit használ, árt a gépkocsiknak a só. Ha tél végén elmegyek egy sze­relőműhelybe, kész show az, ami ott van. Főt hajtok a közlekedési szakember előtt, aki bebizonyítja, hogy az utakat akkor is sózni kell, amikor hideg van és nem használ a só. Ez is kész show. Főt haj­tok a városgazdálkodás szakembere előtt, aki azt mondja, hogy az útjainkra szórt só az ördög vegy­konyhájához iá elég lenne, mert nemcsak az út romlik tőle, hanem a csatornák is. Megértem a természetvé­dők aggodalmát, akik azt mondják, hogy még egy kemény tél, és országútja­ink környéke olyan lesz, mint Karthágó a római győzelem után. Tavasszal a fák helyét beszórjuk majd a maradék sóval. Persze, főt hajtok a köz­lekedési szakember előtt, aki azt mondja, hogy ez a legolcsóbb, hogy ez a leg­gyorsabb, hogy ez legké­nyelmesebb még olyankor is, amikor a sózásnak sem­mi haszna sincs. Különben is: a közlekedés szakem­bereihez még egyetlen or­szágúti fa sem küldött írá­sos panaszt. A kétféle vé­lemény egy show-műsor- ban élvezetes csevely le­hetne, de rengeteg kabaré­műsor kellene ahhoz, hogy a sóhivatalok valóban vé­giggondolják, hogy miért nem ette meg idén a kutya a telet. ÜJABBAN KÜLFÖLDÖN IS CIKKEZNEK ERRŐL, fiatalosabban evikiznek ró­la, van, ahol betiltják, van, ahol kísérletezik, és van, ahol szórják a sót, de vár­nak. Én nem akarok ennek a vitának a lényegébe hatol­ni. Az orvosom diétát ja­vasolt, és újabban csak bokán át fogyasztok sót. Most pedig tessék figyel­ni. Hogy van az, hogy még egyetlen vitacikkben sem olvastam arról, hogy nem­zetgazdasági szempontból, mit árt a só a járdán? Az országút az autósoké és a szakembereké. A járda vi­szont a gyalogosoké. Sajá­tos véletlen, vagy talán a társadalmi valóság egy torzképe, hogy a vitatkoz- gató szakemberek saját bevallásuk szerint a földön járnak ugyan, de a legrit­kább esetekben a járdán. Egyetlen olyan érvet nem hallottam, hogy a gyalogos átlagos sebessége hány há­nyadával, sok téli időszak átlagában hány méterrel nagyobb sebességgel halad a bokáig érő só- és hóke­verékben, mint a letaposott járdán. Ehhez csak annyit, hogy a letaposott havon legalább vigyázhat, de a sózott járdák jégbordái, kész showá teszik a közle­kedést. Esküszöm, már ar­ra is gondoltam, éppen egy hasraesés kivédése közben, hogy a kapualjból egy só­szórót szorongató házmes­ter mosolyog rajtam ép­pen. Tehette, hiszen a hó­lapátból már régen sószitát csinált. MINDEZT NEM ÍRTAM VOLNA, ha nem lennék férj, és nem vettem volna októberben bundás cipőt, és kétezer forintos csiz­mát magamnak, illetve a feleségemnek. Az írás ak­kor fogalmazódott meg bennem, amikor most hosszas sorbanállás után az arcomba nevetett a suszter, mondván, hogy a csizmát kétezerért, a cipőt ezerötért, két hónap alatt megette a só. Álltunk ott vagy tízen. Tömött szaty­rokban nejeink, férjeink, gyerekeink túlsózott csiz­máival, és egy politikai kabaréműsort is megért volna, amit ott egymásnak elmondtunk. Zaftos, show- stílusban a sóról. Különben mi ott megala­kítottuk a csizmaeldobók kéthavonként gyűlést tartó szervezetét. Tagdíjat nem szedünk. Megfogadtuk, hogy tavasszal valameny- nyien elültetünk egy-egy kicsi fát. Valahová a sza­bad határba, ahol járda nincs a közelben, és ahol nem kell félni attól, hogy ez a mondvacsinált taka­rékosság túlfűszerezi majd a fák gyökerét. Bartha Gábor Korszerűen A MOM mátészalkai gyá­rában a termelés minőségét és a termelékenységet javítja a számjegyvezérlésű eszter­gapad, melyet a közelmúltban helyeztek üzembe. Kun Sán­dor ezen a nagy pontosságú gépen alkatrészeket gyárt. (jávor) — A mi kis mamlasz fi­únkat már megint nem ve­szik fel az egyetemre! — jelentette ki sóhajtozva anyám. — Ha mamlasz vagyok, nincs is ott semmi keresni­valóm! — jegyeztem meg sértődötten. Mire apám: — Talán felvennék, ha Gyimka bácsit emlékeztet­ném az ígéretére. Gyimka bácsi pedig tar­totta a szavát. Ünnepélyes keretek között átnyújtott egy igazolást arról, hogy NB U-es bokszoló vagyok ... A felvételi vizsga után — egyébként „gyerekes” kérdé­sekre kellett válaszolnom — rögtön egy meghívást is kaptam. A ringbe ... Hiába esküdöztem, hogy most nem vagyok formában, csak mo­solyogtak rajtam. — Meg is ölhetik! — ki­áltott fel drága jó anyám, miután hírt kapott a ve­szélyről. Korunk jelensége a magány. A művelődés­ben, a szabad idő el­töltésében is sokszor az egyéni utat választ­juk. De az ember tár­sas lény, természetéből eredően vonzódik a kö­zösséghez, ezért is élik reneszánszukat a kü­lönböző közösségek. Sajnos, nem mindig és nem mindenütt van ez így. Ezért is érdemes figyelni a dalos, tán­cos, zenét, irodalmat művelő kis közössé­geket, amatőr csopor­tokat: mi tartja össze őket. Az életkori sajá­tosságok, a hasonló ér­deklődés, műveltség, a tehetség, a szabad idő „kényszere”, a szerep­lési vágy, netán a leg­fontosabb motívum: a társaság iránti igény. Kerekasztal-beszélgetésünk kérdéseire a válaszok a kö­vetkezők: VINCZE JENŐ BEREG- DARÖCI ISKOLAIGAZGA­TÓ, A SZOMSZÉDOS BE- REGSURÁNY NÉPDALKÖ­RÉNEK VEZETŐJE: — Én a legfontosabbnak azt tartom, hogy az egyes ember is megmutathatja ön­magát, tudását. Az ember egyéni kiteljesedése viszi az érdeklődőket a népdalkörbe, a tánc-, vagy színjátszó kör­be, csoportba, népi zenekar­ba, vagy más kisebb közös­ségbe. Olyanok közé, ahol kipróbálhatja a tehetségét, s nem mosolyogják meg, sőt bátorítják. — A szó igazi értelmében cselekvő részese lehet vala­minek, alkotó módon felmu­tathatja a kisebb közösség­nek, hallgassatok meg. Nemrég tanult a nagyapjá­tól egy dalt, előadná. Meg­lehet, ez apróság, de ilyen mozaikokból épülnek az ösz- szetartók, amelyek életben tudják tartani ezeket a kö­zösségeket. BENKO ZSIGMOND, AZ ARANYOSAPÄTI TÄNC- CSOPORT VEZETŐJE: — Legalább ennyire fon­tos a szereplés is. Igaz, hogy a többség a saját gyönyörű­ségére, szórakoztatására jár össze és alkot közösséget, de jólesik a megméretés, a fel­lépés is. Az talán hiba len­ne, ha egy közösséget csak és egyedül az éltetne, hogy hányszor lépnek közönség elé, s ott milyen elismerést kapnak, de úgy vélem, a nyilvánosság előtti bemutat­kozás természetes igény, amely megerősíti a tagokat, nagyobb igényességre sar­kallja őket. S. GUBAJDULLIN: Találkozás a ringben — Nem hal bele! — el­lenkezett apám, aki soha­sem értett meg engem, mert nemcsak a drága jó édes­anyámmal jegyezte el ma­gát örökre, hanem az opti­mizmussal is. A mérkőzést teljes letar­giában vártam. Közben azért arra is jutott időm, hogy technikailag felkészül­jek. Kezdetben majd kerü­löm a komolyabb összeüt­közést, húzom az időt, az­tán valahová behúzok neki egyet, mire ő visszaüt — s én elnyúlok a padlón. Az­tán megvárom, míg a bíró kiszámol. Egy orvostanhallgató volt az ellenfelem. Jó fejjel ma­gasabb nálam, s miközben B társas élet értékei KULCSÁR LASZLŐ, A CSARODAI VADVIRÁG TANCCSOPORT VEZETŐ­JE: — Szerintem egy vezér- egyéniség, nevezzük hang­adónak, vagy bárminek, fel­tétlenül kell ahhoz, hogy egy kis közösség létrejöjjön és tartósan megmaradjon. Kel­lenek olyan emberek, akiket követnek a többiek, akik va­lósággal magukkal sodorják az érdeklődőket. Nem mon­dom, az életkornak is van szerepe, ez nagyon sok nép­dalkörnél tapasztalható, ahol az idős emberek valóságos mentőkötelüknek tekintik a közösséget... KOCSIS JÓZSEF, A TAR- PAI NÉPDALKOR VEZE­TŐJE: — Én is megerősítem ezt, a mi énekeseink férfiak, úgy ötven és hetven között. Volt olyan idős ember, akinek el­tört a lába és már nem bírt otthon maradni, behozatta magát a próbákra és együtt énekelt velünk. De hozzá­tenném azt is, ezek a közös­ségek akkor vonzzák igazá­ban az embereket, ha enged­jük, hogy baráti társaságként létezzenek együtt. A „hiva­talos” próbák, műsorok után nem szégyen együttmaradni, elnótázgatni, névnapokat is megköszönteni, örülni egy­másnak ... HERKA JÖZSEFNÉ HI­VATALSEGÉD, TANCCSO­PORT VEZETŐ: — Bizony, megszűntek a régi, falusi összejövetelek, a fonó, a dörzsölő, a kukorica­fosztó és így tovább. És mi maradt helyette? A tévé, de szükség van a beszélgetésre, a társaságra is az embernek. Még ha néha a magunk kasz- szájára is megy ez, nagyon sokan nem sajnálják a pénzt és saját maguk megvarrják a ruhát, hogy legyen miben fellépni. „lenézett", megjegyezte: „Itt ám nem leszek orvos!” Lesz, ami lesz! Taktikát változtatok. Már a legele­jén be kell húznom neki, hogy legyen időm szép ké­nyelmesen lefeküdni... Az első (és egyben az utolsó) menet elején szin­te egyszerre ütöttük meg egymást. Egyszerre dől­tünk a padlóra is. A bí­ró csak futkosott... és szá­molt. Egyikünknek sem volt mersze fölkelni. Csak most értettem meg, hogy ellenfe­lem is ugyanolyan bunyós, mint én vagyok. Mind a ketten vesztet­tünk. „Egyedüli eset a pra­xisomban!” — morogta a bí­ró. ... Most egyetemi előké­szítőre járok, s közben a sakk-klubban is tevékeny­kedem. Minden lehetőségre számítva. Ez mindenesetre veszély­telenebb. Fordította: Saiga Attila DANI SÁNDOR, A PUSZ­TADOBOSI NÉPDALKOR VEZETŐJE: — Egy kis jó értelemben vett virtus is közrejátszik itt, megmutatni, mire vagyok képes, miben vagyok más, mint a komám. De jó a ki­rándulás is, Szentendre, Bu­dapest, ahol valósággal fel­töltődnek az emberek az új élményekkel. S épp az előbb mondta Valaki, hogy amikor a rádióban visszahallják ma­gukat, soknak még a könnye is kicsordul az örömtől... KOVÁCS JANOSNÉ, PUSZ­TADOBOSI ÉNEKKARVE- ZETÖ: — Én a támogatót, a pat- ronálót említem, ez is fontos ahhoz, hogy a kis közössé­gek együttmaradjanak. Ná­lunk eddig a termelőszövet­kezet volt a legfőbb támo­gatónk, most pedig a hizlalda lesz. S jó otthonra lelünk az iskolában, ahol a próbák ide­jén meleg vár bennünket és telefonálhatunk, levelezhe­tünk. Mert bizony itt min­denesnek is kell lenni. Hét vállalatnál, más-más műsza­kokban dolgozó tagjaink ügyében olykor levelezni, te­lefonálni is kell. Hogy ne legyen hátrányuk az amatőr­csoportbeli szereplésekből... Valljuk be, egy kis lemon­dással is jár ez olykor. SANTA MIKLŐS, A VA­sarosnaményi művelő­dési KÖZPONT IGAZGA­TÓJA: — Az is elhangzott, vajon a dráguló élet nem kénysze- ríti-e az embereket arra, hogy sajnálják az időt az ilyen összejövetelektől. Sze­mélyes tapasztalataim sze­rint a többség nem marad el a próbákról, összejövetelek­ről, pedig van olyan magán­kisiparosunk, aki jól tudjuk, súlyos százasokat, ezreseket veszít el mondjuk három nap alatt, amíg valahol vendég- szereplésen vagyunk. Mégis jön. S még valami, úgy lá­tom, mind többen mernek, merünk elszakadni a tévétől és leülni egymás mellé be­szélgetni. A megnyilatkozók szavai­ból az derült ki, sok apró motívuma van a kisközössé­geknek, melyekre éppúgy szükség van városon, mint falun. Természetesen ezek mellett megvan a joga az egyéni művelődésnek, az ott­honi olvasgatásnak, zene- hallgatásnak, egyik sem he­lyettesíti a másikat. De min­denképpen érdemes erősíte­ni, bátorítani a kis közössé­geket, a társas összejövetele­ket, mert csiszolják az el­mét, az ízlést, a viselkedést. És oldják, vagy teljesen száműzik a sokat emlegetett magányt... Páll Géza Akik a háttérben dolgoznak Dombrádon két éve dolgo­zik a gazdasági, műszaki el­látó szervezet, amely a ta­nács gazdasági, egészségügyi és kulturális ágazatainak ke­retén belül tevékenykedő in­tézmények működési feltéte­leiért felelős, elvégzi ezek pénzügyi, számviteli, nyil­vántartási feladatait. Az elmúlt évben 17,5 mil­lió forinttal gazdálkodott a szervezet. Van két irodai dol­gozójuk, valamint karbantar­tórészleg, ahol dolgozik asz­talos, festő, villanyszerelő, vízvezeték-szerelő, központi­fűtés-szerelő, gépkocsivezető, segédmunkás és takarító. Munkájuk nem könnyű, mert nagyon sok épület tartozik hozzájuk. Mivel telefont nem kaptak, így a tanács CB-rá- diót szereltetett fel a hírköz­lés gyorsabbá tétele végett. Nincs olyan nap, hogy több­ször is ne hívnák a szakem­bereket, hogy itt vagy ott baj van, azonnal menjenek. Nagyon sok munkát adott az idei zord tél. Űjdombrá- don és Tiszakanyáron még a falba épített vízvezeték is elfagyott. Az orvosi “kombi­nátban pedig a fűtéssel baj­lódtak nagyon sokat. Nem egy nap volt, hogy a hőmérő higanyszála nem akart még a 15 fok fölé sem menni a rendelőben. Mindezek ellené­re 1984-ben a napi javítások mellett még nagyobb mun­kákat is elvégeztek. A vágó- hídnál kerítést építettek, az udvart feltöltötték, kicserél­ték az ajtókat. A szeszfőzdé­ben felújították a finomító­üstöt, kicserélték a csőrend­szert, cefretárolót építettek. A tiszakanyári orvosi rende­lőbe bevezették a hideg-me­leg vizet, hasonlóan az egyik szolgálati lakásba is. A böl­csődében felújították a tüze­lőberendezést. A dombrádi óvodába központi fűtést sze­reltek. Az úttörőtáborba ké­szítettek 4 üléses hintát, ha­sonlóan az alsós napközi ud­varába is. Ez évben Tiszaka- nyárnak és Űjdombrádnak szeretnének hasonlót csinál­ni, az iskolás gyerekek örö­mére. Amikor megkérdeztem Pálur Bélát, a szervezet ve­zetőjét, mi okozza a legtöbb gondot, elmondta, hogy a költségvetésükből 3,5 millió forintot nekik kell kigazdál­kodni. Ez főleg a gyermekin­tézményektől befolyt térítési díjakból adódik. Sajnos, a kihasználtság sehol sem éri el a száz százalékot, így a bevételi tervüket nehéz tel­jesíteni. De ritkán kapnak megfelelő szeget, ajtózárat, üveget, nincs elég segédmun­kás sem. (sz. e.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents