Kelet-Magyarország, 1985. január (42. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-12 / 9. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET A Beregi Múzeum egyik különlegessége a régi öntött vaskályhák, vasból előállított használati tárgyak kiállítása, illetve gyűjteménye. Idősebb embe­rek lakásában még ma is elő­fordulnak öntött vasból ké­szült mennyezeti lámpák, „csillár”-ok, akadnak elvétve régi vaskályhák, illetve a te­metőkben is látható még 1—1 díszes öntött vas sírkereszt, illetve sírkerítés. Alaposab­ban szemügyre véve ezeket a használati tárgyakat, feltű­nik nyomban közös vonásuk: díszes kiállításuk, szép ará­A munkácsi (frigyesfalvi) vasgyár a Vasárnapi Üjság 1863. évfolyamának képe szerint. Raj­zolta: Sossel András, a gyár szobrászművésze. Szobrászművésze volt: Sossel András nyuk, gyönyörű megmunká­lásuk. Kissé meg is lepődik a néző, hogy miként lehetett olyan durvának ismert anyag­ból, mint a vas, ilyen szinte csipkefinomságú díszítéseket készíteni. Nyomban felvetőd­nek a további kérdések is: hol készülhettek ezek a mű­vészi vastárgyak és kik al­kották ezeket? Mindezekre feleletet ka­punk egy régi képes hetilap, a Vasárnapi Újság 1863. évi 23. számának egyik cikkéből, amely közli a munkácsi vas­olvasztó rajzát és a gyárban működő, már elfelejtett kitű­nő szobrászművész: Sossel András tevékenységét, szere­pét. A Munkács közelében, északi irányban fekvő Fri­gyesfalva nevű település ré­gebben a szomszédos Selesz- tó községhez tartozott, s csak 1849-től lett önálló falu, 400 lakossal. Hámorai már igen régiek. 1850-től dolgozott eb­ben, a gróf Schönborn-féle munkácsi uradalomhoz tarto­zó frigyesfalvi vagy munká­csi vasgyárban Selymest Sán­dor szakképzett bányász, aki a környéken gazdag vastele­peket kutatott fel. Ezzel meg­vetette a fejlődés lehetőséget. A gyár 5 épületében ekkor 9 kohó és 6 kalapács műkö­dött, s évente 4000 mázsa ön­tött és 5000 mázsa nyújtott vasat készítettek. Ezen „A frigyesfalvi vas­gyárak” című és G. S. kezdő­betűkkel aláírt cikk kitűnő rajzot is közölt a gyárról Sossel András szobrászról, aki voltaképpen a vasgyár művészeti vezetője volt. Sos­sel több éven át tanult szob- rászatot a bécsi és a drezdai akadémián, majd visszatért hazájába és a munkácsi vas­gyárban az ő kompozíciói alapján készültek a legszebb minták. A cikkíró szerint: „Volt alkalmam egyet látni művei közül, mely Zrínyi ha­lálát ábrázolja gipszből, s ez a nagyobb művészi igények­nek is megfelel”. A mai ember hajlamos azt hinni, hogy a hivatásos szob­rász- vagy festőművész meg­jelenése 1—1 gyárban új do­log, pl. Szász Endre festői vész tevékenysége a holló zi porcelángyárban. A m kácsi vasgyár története az ban arra is példa, hogy Öntött vastárgy a Beregi finomságú a díszítése. Az egykori munkácsi------------------------------------------­--------- ■ ■ Szombati tárlat Alkony. Gaál Béla felvétele Kihaltak a búcsúzók, mint ösállat-maradványokat a múzeumban, bámulnak az emberek. Félbemaradnak a csodák, mint a lélegzetvételek, a görcsbe rándult szívverések. A hiány ünnepe a búcsúzás, még igen s már nem. A nemlét tereit méregetjük, eljön a nap, az az óra, s a tétlenségben arcra bukik a tegnap. (Nagy István Attila: Búcsúzás) „Terhes anya nem vihette fel a gyermeket, nem tart­hatta keresztvíz alá, mert ak­kor meghal a gyermek. Meg­hívhatták keresztanyának, be is lehetett írni, de nem ke- reszteltethetett. A kereszte­lés időpontjáig a lámpának, vagy a mécsesnek egész éj­szaka égni kellett. A lámpát esetleg lesrófolták, fekete anyaggal beborították, hogy a család többi tagja tudjon aludni, mert a rossz lélek a sötétben a gyermeket kicse­rélheti. Lelkész — magiéval Ha a gyermek sírós volt, az ajtósarokba a seprőt fel­állítottuk és tűt szürkültünk a buglyájába, mert a gyer­mekre ,rájár’ a rossz lélek, gyötri a gyermeket, azért sír ...” .Megmosolyogni való népi hiedelmekből idéztünk, Szabó Gyula tarpai reformá­tus lelkész néprajzi gyűjté­sének címe: „Keresztelési szo­kások Beregben”. A tisztele- tes úr szinte valamennyi be­regi faluba ellátogatott, sok idős emberrel elbeszélgetett, feljegyzéseket készített, sőt magnón is megörökítette a különböző életkorú adatszol­gáltatók visszaemlékezéseit. A saját maga által szerkesztett kérdőívre adott válaszok — és azok feldolgozása — után olyan hiteles képet ad a régi idők keresztelő szokásairól, amelyben az egyházi mozza­A satnya gyermeket ebagolták... natok mellett gazdag népraj­zi értékek is felszínre kerül­nek. Milyenek voltak a ke­resztelési szokások Bereg­ben? Csaknem valamennyi köz­ségben és faluban törvény volt, hogy egy héten belül meg kell keresztelni az új­szülöttet. „Ez ősi törvény ki­alakulásában jelentős szere­pe volt az erős vallásosság­nak — írja a szerző —, a gyakori gyermekhalandóság­nak, a nemzedékek által ki­alakult és helyben hagyott szokásoknak, babonáknak.” Így élt évszázadok során az a sokszínű, egymáshoz sok tekintetben hasonló, de egyes helyeken mégis eltérő keresz­telési szokás, amelyből a ma élők érthetően keveset tud­nak. Megmentésük azonban fontos a néprajz, a néphie­delmek történetének teljeseb­bé tételéhez. A beregi ke­resztelési szokások között kü­lön fejezetet érdemel a bába­járás, a komaság, a keresz­telést megelőző és az azt kö­vető szokásrend. A bábajárás nyolc napig tartott. Amikor a bába az új­szülöttet megfürösztötte, a gyerek vizébe egy pelenkát tett, megáztátta, kicsavarta és azzal a szülőanyának az ar­cát megtörölte, nehogy foltos maradjon az anya arca. Azt tartották, akkor megtisztul és újból szép fiatalasszony lesz belőle. A legszegényebbek is bábát hívtak a szüléshez, ez kötelező volt. A bábát pálin­kával, reggelivel illett meg­kínálni. Délután pedig uzson­nával ; kenyér, szalonna, son­ka ... A komaság „Bábának lenni jövedelme­ző foglalkozás volt. Semmiről sem kellett gondoskodni, mert mindent összekapott. Kezdődött azzal, hogy ami­kor a gyermek megszületett, azonnal adtak Tarpán a bá­bának egy jó tál lisztet. Ezt ,nyaklisztnek' nevezték, hogy a gyermek tudja emelni a nyakát. Ezenkívül a család tehetségéhez képest sok más mindent is kapott: tojást, lisztet, kendőt, bort, pálinkát, tyúkot, pénzt...” A komaság is érdekes gyományokat idéz. A ken szülőket nevezték komá akiket a bábaasszony hí meg, s amit nem volt p rá, hogy valaki is vissza sított volna. Érdekesség, I a komaságba kerültek akik korábban tegeződte a keresztelő után a szók: szerint áttértek a magází A komák a kialakult haj mányok szerint csak m: zódhattak. A keresztelő után a ko asszony úgynevezett „fü ebédet” vitt a gyermeké^ asszonynak. A komaszilki hetett porcelán, mintás, szes, de lehetett mázolt ag vagy bádog is. A komaszii ben húsleves, a csészék töltött káposzta, papri csirke, főtt hús volt. A i sik „füzérben” rántott rizzsel vagy tarhonyával, be főtt kása, gríz. Egy szil ben madártej is volt, s a kor az elfogyott, egy kis ’ zel meglötykölték és az alá Taeöntötték. Erre nag; kellett vigyázni — márm hogy jól lötyköljék ki a r dártejes szilkét —, neh C gy kezdődött, hogy Bol­dogh Bálint, az erőtel­jesen robusztus (értsd: erőszakos) alkatú, természetű, de amúgy harmatgyenge poé­ta beleunt, belekeseredett ab­ba, hogy a szerkesztőségek sze­métkosara és az irodalmi ki­adók fiókja számára fabrikál­ja költeményeit. A keserűség dacot szült és nagy elhatáro­zást! mert bizony a régi padlások­ról, az egykori ízek (jó ízek) őrzőitől az elmúlt negyven esz­tendőben mások már alaposan összegyűjtötték a használható recepteket, az olyan étkekre meg a kutya sem volt kíván­csi, amelyek már saját koruk­ban is mindig odakozmáltak a sparhelten. Boldogh úr mégis töretlen hittel vetette bele ma­gát a receptúrák utáni szaglá­kel, elő a régmúlt galuskák­kal, szószokkal, s bármivel, amire rá lehet fogni, hogy tör­ténelmi !” Kis idő múltán szűknek ta­lálta a kis étekfelmelegítő ba­ráti társaság a maga meghitt kis körét, mert miféle ínyenc az, aki főztjét sohasem kínál­hatja fel másnak kóstolgatni. Ettől fogva nagy hangsúlyt helyeztek a publicitásra. Meg Nosztalgiakonyha Nem tett mást Boldogh úr, mint megsértődött alaposan a mai világra és a múltba vo­nult vissza. Szakállt növesz­tett, szemüvegét „filozófus”- hoz illőre cserélte, gyolcsin­get öltött, s az így hamisítat­lanul dacosra formált külsővel hozzálátott régi, elavult étel­receptek felkutatásához. Mert az egykori, a történelmi éte­lek felmelegítésével kívánt ezentúl hozzájárulni a hala­dáshoz. Túl nagy szerencséje nem volt a szerencsétlennek, szásba. össze is szedett né­hányat, hogy azután megfo­galmazhassa szenvedélyének NAGY ESZMÉJÉT: „Régi éte­lekkel, újra melegíthető nyög- venyelőkkel kellene kiszoríta­ni a magyar ember magyar konyhájából mindazt, ami nem olyan ízletes, hogy neki is tessék.” Mivel jól tudta, hogy az új ízeket kedvelők tábora jókora, eleinte csak szűk kör­ben szerzett magának baráto­kat, híveket, s körükben adta ki a jelszót: „Le az új ízek­is nyerték ügyüknek a jó öreg ínyencmestert, aki megenged­te, hogy több embernek főző konyháján kotyvasszák ezen­túl az ódon zamatokat, sőt oly­kor olyan moderneskedő étke­ket is, mint pl. a XIX. századi „libahömpöle” ecettel és nagy­mama lekvárjával. Ugyanis a kis ételbaráti társaság nem akart teljesen maradinak lát­szani, ezért a régi alaprecep­teket néhány nyugatról impor­tált fűszerrel vagy éppen ha­zai újdonságokkal is vegyítet­te. Így a hatás növelhe meghökkentés eredeti Legalábbis így gondolták. ★ Csakhogy! Nemzedékek tek fel a nagy tekintélyű kács, Gundel úr sikeres i in, s ami egészen fontos, receptjei között is felle minden régi magyar étel írása, ami ma is maradt jó ízeket kínál. Sőt az étla ra, szakácskönyvekbe s: széd és távoli népek kelli ízeiből is felvettek néhái s ami nem vált be, nem í: el is tűnt onnan. Az is i történt egyes konyhákon, 1 egészen kiváló recepteket tek tönkre a főzés technolc jának hanyag követésével amikor az odakeseredett tás szagát megérezték, Bolt Bálinték lázba jöttek: me eljött az idő, meg lehet s egy régebbi ételt, egy ,. váschy-pecsenyét” mondju 20-as évek végéről.. . ★ Csakhogy! Jártak ebbe í nosztálgiakocsmába olyano'

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents