Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
Megyénkből indultak A vezérőrnagy KMP Szatmár megyei Bizottságának agit.- proposa voltaim Mátészalkán. Emlékszem, újságot szerveztünk. A Szatmár Bereg Népét. Néhány példánya meg is van. Antal Sanyi volt a szerkesztő. No persze a szándék kevés volt. Pénz kellett, nyomda kellett és papír kellett. Ma sem tudom hogyan, de minden sikerült... — A honvédség? — Azt szoktam mondani, hogy az én életemben sok a szerencsés véletlen. Éppúgy feladatként kaptam ezt is, mint annyi mindent. A Kossuth Akadémiára kerültem, egészen pontosan a Karolina útra. No, ott elkezdődött, ami aztán az egész életemben kitartott, a tanulás. Mi ott egy tanfolyamon vettünk részt és közvetlenül ezután az Akadémia tanárai lettünk. Hát ez sem volt köny- nyű egészen. Sem nekünk, sem azoknak, akik ott tanultak. Napi tizenkét órát voltunk a tantermekben, és mi, fiatal oktatók is bent laktunk. Éppúgy mentünk reggeli tornára, mint bárki más, és éjszakákon át készültünk a másnapi előadásra. Azt, hogy beosszam az időmet, ott tanultam meg egy életre szólóan. Sok barátom van azokból az időkiből, és nagyon sokan kiváló emberek lettek. Mándi Árpádot, jóllehet nyugdíjas, megtalálni nehéz. Ma is sokdolgú ember. A Felső-dunai Intéző Bizottság tagja, a Magyar Ökölvívók Szövetségének alelnöke, Pártmeg- bízaitásad mellett ügyeket intéz, segít, ha kérik valamire. Ma is rendszeresen hazajár Gergelyiugornyára, ahol született. Nyugdíjba vonulása előtt a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, a hadcsoport politikai főnökség első helyettese volt. A Széchenyi-fürdőben találkoztunk, rendszeresen úszik, vallja, hogy csak a tevékeny élet az egészséges. — A pályám? Nos, alig hiszem, hogy gyerekkoromban a katonai pályáról álmodoztam volna. Gergelyiugornyán voltam parasztgyerek. Társaim és köztem annyi volt a különbség, hogy az én édesapám kétszer is megjárta Amerikát. Mit mondjak? Nagyszerű ember volt, akiitől úgy is sokat tanultam, hogy voltak évek, a háború, amikor még leveleznünk sem lehetett. Igazi, az ínség vándorútra kergette, parasztember volt. 1949-ben jött haza végleg. Kanadában a kommunista pánt tagja volt. A Gyetvai János, Balogh József által irányított kanadai magyarok baloldali csoportjához tartozott. Irt rendszeresen a „Kanadai- Magyar Munkás”-<ban. Ez. ott egy baloldali lap volt Könyve is jelent meg odakint. Az alkalmi munkások, vagy mondhatom úgy, hogy az ottani napszámosok keserves életéről írta. És írt verseket, ma is megvan belőle jó néhány. A gyerekkorom úgy telt, hogy édesapám gondolkozásáról, kinti munkájáról sokat tudtam. Volt idő, hogy azt a bizonyos „Kanadai Magyar Munkást” is elküldhette nekünk. Ez volt az örökség, amit az életemhez kaptam. — A gyerekkor meghatároz? — A gyerekkor mindenképpen elindít. És mi olyan korosztály voltunk, akiknek nehéz, de nagy sodrású gyermekkora volt. Boldogulni kellett, élni kellett. Az én életembe gyerekkoromba szólt bele a háború. Voltam sok minden. Kovácsinas Szamosszegen, de a háborúba vitték a kovácsot. Voltam kereskedő- és kőtművesinias. Alaposan megdobált így az élet. Közben, talán éppen apám miatt is, a történelem és az irodalom érdekelt. Az, hogy tanuljak, lehetetlen lett volna. Egyszer aztán megtudtuk, hogy Pesten egy német- származású család, „mindenes házifiút” keres, és a szolgálatért segítenek a tanulásban. Elkezdtem a gimnáziumot, de ahogyan erősödött a német be&uyás, úgy lett egyre befolyásosabb ez a német ajkú család is. Egy idő után ott is feleslegessé váltam... — A háború vége? — Otthon ért Beregben. Akkor már majdnem húszéves voltam. Aki nem érte meg, az nem is értheti, hogy milyen csodálatos időszak volt az. Mindenki jobbra várt, mindenki .tervezett. Igaz, hogy nem egyformán képzeltük ezt a jobbat, de a jó szándékú embereket egymáshoz kötötték a feladatok. Ma már elképzelhetetlen, de alig voltam húszéves, 1944 decemberében, amikor, akkor már párttagként (a kommunista pártot Mátészalkán szervezték) a Nagyecseden megalakuló kommunista párt titkára lettem. Emlékszem, mi foglaltuk el az ecsedi urasági kastélyt. Aztán 45. március 15-én én lettem az ünnepi ülés előadója. Egy kis műsort is szerveztünk, mert óriási ünnep volt az a március 15. Még tartott a háború az ország egyik felén, de mi itt már a földosztást beszéltük. A háború után az első olyan alkalom volt ez, amikor az emberek, a túlélők, így összejöhettek. No, azon a nagygyűlésen történt, hogy utána odajött hozzám egy öregasszony. Megsdmogatta a vállamat és valami olyasmit mondott, hogy nagyon szépen beszéltem, kár, hogy fél fognak akasztani érte... Igaz persze, hogy a műsorba is benne volt az „Akasszátok fel a királyokat.. — Nehéz korszak volt? — Nehéz és gyönyörű is egyben. Az új életet vállalni kellett. Ezért az életért kockáztatni is muszáj volt. Azóta sokszor gondolkodtam rajta, de nekem például egyértelmű volt minden. Nem gondolkoztunk azon, hogy megéri-e, amit vállalunk, és azt se, hogy nem tudjuk megcsinálni. Hittünk abban, hogy csak így lehet élni. 1947-ben a — Az otthon, a család? — Amikor tehettem, hazamentem, de hát ez ritka alkalom volt. Különben is nehéz évek következtek. Sok bizonytalansággal, tévedéssel. őszintén megmondom, hogy nemegyszer az is gond lehetett volna, hogy édesapám kétszer is megjárta Amerikát. Szerencsére tudhatlak az ottani ténykedéséről, mert különösképpen nem bántott senki. Végeztem a dolgomat, tanultam. 1956 már a „Rákóczi” iskola parancsnokhelyetteseként ért. Az egy nagyszerű iskola volt. Rengeteg jó, későbbi tiszt került ki onnét. Ma is tartom velük a kapcsolatot, ötvenhatban a mi gyerekeink is elbizonytalanodtak. Mi együtt tartottuk őket, beszéltünk velük, és nálunk nem is volt semmi baj. ötvenhat után aztán már nyugod- tabb évek jöttek. Nem azt mondom én ezzel, hogy munka nélküli élet, de mindenképpen nyugodtalbbak. Egy idő után bekerültem a Honvédelmi Minisztériumba, és nem csináltam mást, mint dolgoztam, nyu 'díjas koromig. Hát ennyi az életem. Me.v lni sok mindenről lehetne persze, és jól is t\■: k feleleveníteni a régi időket. Arról szoktunk beszélni, hogy milyen óriási utat járt be ez az ország a felszabadulástól napjainkig. Arról kevesebbet, hogy ugyanezt az utat az egyes embernek is meg,kellett tennie közben. — A mezítlábas parasztgyerekből a vezérőrnagyig? — Nem. Inkább attól a húszéves fiatalembertől, aki kommunistának vallotta magát, a mai gondolkozásomig. Mi nagyot álmodtunk akkor a felszabaduláskor, és mertünk hinni ebben az álomban. Nem úgy, hogy vártuk amíg beteljesül, hanem úgy, hogy mindennap tenni kellett valamit a beteljesülésért. Nagy dolgokat is, de számtalan ezer és ezer parányit. Mindig a következőt. Ezt az országot felépíteni, olyanná tenni, mint amilyen most, csak így lehetett. — A beszélgetés elején kérdeztem a tájhoz való hűségről. Mennyire fontos ez az ön életében? — Hűha! Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Ügy adódott, hogy elég sokat utaztam. Nos Koreában vagy akár Párizsban is ez az egész ország jelentette nekem az otthont. Ha itthon vagyok, akkor a beregi, szatmári táj az, ahová azt mondom, hogy hazamegyek. Ä hogy mit jelent hazamenni? Nekem sze- y szerint rengeteg barátot, hajdani társat. Rokonokat, ismerősöket. Jó beszélgetéseket, érzésekét. És valamivel többet is, mert én azért emlékszem a negyven évvel ezelőtti Gergelyiugornyára, Szamosszegre, Nagyecsed- re. Jólesik látni mindazt, ami megváltozott. Ilyenkor azt érzi az ember, hogy érdemes volt, hogy az is megérte, ami nagyon nehéz volt az életben. Hát valamiképpen ez a hűség. — A messziről jött ember szívesen megpihen. Mi elég messze kezdtük ezt a beszélgetést. Milyen pihenni most nyugdíjasként? — Csak pihenni nagyon rossz lenne. Azt hiszem, el se viselném. Olyan vagyok, mint a falumban bármelyik idős gazdaember. Mindig csinálnom kell valamit és hadd tegyem ehhez hozzá, hogy ezekben a munkákban is rengeteg az öröm. Csak úgy példaként. Hogy is ne örülnék például az öklöző Váradd gyereknek vagy annak, ha hazulról megkeresnek. A Váradiról azért annyit elmondok, hogy nagyszerűen dolgozik az a srác. És ugyanígy van az embernek számos más éltető öröme is. Most már a koromhoz illőek. A két gyerekem boldogulása, a négy unokám, tehát minden, ami körülveszi az embert. És ebben nem az a fontos, hogy ki milyen társadalmi pozíciót ér el, hanem az, hogy eléri-e amire tehetsége van. — Mire büszke? Kitüntetésre, elismerésre? — Nem hiszem, hogy érdemes lenne kitüntetéseket felsorolni. A legtávolibb közöttük a koreai zászlórend. Ezt is csak azért mondtam, mert igazán messzire kaptam innen. Azt mondtam, szerencsés ember vagyok. Büszke lehetnék hát a szerencsémre, a családomra ... Hagyjuk ezt. Az életből ugyanis az a fontos, hogy az ember szeressen és tudjon is értelmesen, másoknak is hasznosan élni. Bartha Gáboír RITKA A KELLEMES MEGLEPETÉS Vígjátékínség idején Néhány hete csak annak, hogy megdöbbentő riportfilmet láthattunk a .tv-híradó- ban. A felvétel (ha jól emlékszem, Chilében készült) azért szakadt meg, mert az operatőr kezéből a felvevőgépet egy egyenruhás alak kiverte. Az utolsó kockákon jól látható a felemelt gumibot. S még ennél is felzaklatóbb volt az a néhány évvel korábbi felvétel El Salvadorból, amely azért ért különös véget, mert a filmre vett fegyver az operatőr felé fordulva eldördült. Világunkban a félelem, a fenyegetettség és kiszolgáltatottság érzése állandó jelenséggé vált, így aligha csodálkozhatunk, ha a művészetek világában is egyre kevesebb a felhőtlenség, a derű. Komor korunk nem kedvez a filmvígjátékok alkotóinak. Bár a filmtörténet egyetlen korszakát sem jellemzi a vígjátékok túlsúlya, mégis mintha az utóbbi időben tovább romlott volna ez a korábban sem megnyugtató arány. Nem lenne helyes, ha ezt az állapotot pusztán egyetlen okra, a világpolitika feszültségeire vezetnénk vissza, mert ugyan gyanítható, hogy ez a döntő tényező, de ezen kívül sok egyéb, filmgyártó országonként más és más hatás is közrejátszik a számszerűleg csökkenő, műfaji szempontból leszűkülő kínálatban. Ez utóbbi tünet különösképp fájdalmas. Jacques Tatával — úgy tűnik — véget ért a némafilm zseniális találmányának, a burleszknek a kora. Egy-egy filmben nagy ritkán viszontláthatunk még erre a leginteirnacionáldsabb műfajra utaló néhány képsort, amely a mozgásban rejlő komikus hatások révén válik mindenki számára érthetővé és mulatságossá. Helyette napjainkra a vígjátéki palettán a bűnügyi vígjáték lett uralkodó színné, amely hasonlóképp tág teret ad a szaAczél Gézát első kötetének (Másnapos freskó, 1975) verseiben sem motiválták „krisztusi hajlamok”, távol állt tőle a megválik, a nemzet- és emberiségszolgáló mezében tetszelegni. A harsány kiállás teatralitásától megmentette meditativ természete, aggódása. A világot korántsem egyszerű képletnek, elromlott, de versekkel viszonylag könnyen megjavítható szerkezetnek ítélte, mint a marsallbotot a köpenyük alatt hordozó költőregruták szokták. Közel volt már a harminchoz, megtapasztalta — nemcsak tudta —, hogy a világ folyásán mit sem módosít az egyes ember, ez a mikroszkopikus pa- rány. Másnapos józansággal nézett szét a belső és külső tereken, s tisztában volt vele: nem tehet többet, minthogy kritikai szemléletű, szatirikus hosszú verseiben megnevezi a torzult jelenségeket, folyamatokat, görbe tükröt tart megnövekedett önbi- zalmú énünknek. Csak megnevezésre vállalkozott tehát. S ez elegendő is lett volna lírikusi programnak, ha a költészetnek, az irodalomnak olyan hatása lenne, mint a Nemzeti dalt író néptribun idejében. Törvényszerűen érkezett (-ik) el a „műfajhoz tapadó illúziók eloszlatása”, az önmaga s a világ folytonos szemlélése nem jogosítja „arcpirító, vijjogó reményre”, „elvadult a rétnek álmodott világ”. A mánia terjeszkedésében már csak a nosztalgia („egy halleluja hiányzik nagyon”) tartja számon az illúzivak nélküli humornak, de a mozgásformák közül szinte kizárólag a verekedést helyezi előtérbe. Piedone szép lassan végiigpofozza a világot Egyiptomtól Hong Kongig, a hazai vizek partján pedig Csöpi veri ki‘a vallomásokat és a fogaikat a kevésbé ábrándos arcú bűnözőkből. Nehezen érthető. miért olyan kevés a rangos szatíra, amely a legalkalmasabb műfajnak látszik a káros társadalmi jelenségek kameravégre tűzéséhez. Az utóbbi évek kínálatából Lindsay Anderson Britannia gyógyintézetén kívül szinte nincs is szóra érdemes film. A hazai termésből Mészáros Márta vérszegény munkája, a Délibábok hőse nem azért érdemel említést, mert maradandó érték, hanem mert az egyetlen, ami ebben a műfajban felmutatható. Nagy kár, hogy Bacsó Péter — egyébként kiváló — Te rongyos élete remek szatirikus megoldásai közé annyi bohózat! elemet szív magába, hogy műfaji kétarcúságával önmaga ellen dolgozik. Ez az engedmény valószínűleg a kordivat hatásának ^eredménye”. A bohózat (mint például a Kicsi kocsi újra száguld, a Balfácán stb.) a bűnügyi komédiával együtt uralja a vígjátéki terepet, holott ez a műfaj képes a legkevésbé a komikus minőség igényes kifejezésére. A 60ras évek elején teremtődött meg (főként a Forman, Menzel, Papousek és mások jegyezte cseh iskola hatására) a vígjáték azon műfaja, amely nem törekszik harsány hatáskeltésre, s amely nem sarkít sem helyzeteket, sem jellemeket a komikum fokozására, hanem az élet valós-reális, ugyanakkor nevettető helyzeteit igyekszik kiemelni, s kegyes csalása ókká öszvéredéit ideákat. Az észlelés tapasztalja: „nem sokat változnak víg ezerévek”, reménytelen a várakozás is. Egyre vigasztalanabb panaszszavak szemerkélnek a szájból, a fénytelen motívumok eluralkodtak a versekben. Az ijesztő idő jelzéseit a legkisebb rezdülésre is föl- uszult figyelemmel regisztrálják a lírikusi receptorok. Ma már ok sem kell a rezignáltságra, „motiválatlanul / leng bennem a bánat”. A költőben az eltelt szűk évtized alatt jelentősen megnövekedett az empátia, s ez természetesen a megbocsájtásra, a belenyugvásra is hajlamosabbá tette. Ma már nem háborodik fel, csak szorongva meditál az értékek elbizonytalanodásán, tehetetlen szolidaritással szemléli eltűnésüket, csak szomorúan nyugtázza, hogy ócskapiacra kerülnek a tegnapi kincsek, s részvétlen kezek új árcédulákat ragasztanak a tárgyak, a gondolatok, az eszmék „homlokára”. Világlátásában ma is ott az irónia, önmagát szemlélni pedig — csaknem kizárólagosan — az önirónia. Az őszinteségnek nem a feloldozó, elzsongító-megnyugtató, hanem az önkínzó változata jellemzi. A költői énben, ebben a folyton villongásos mikrokozmoszban gyakorta lejátszódik a „Találkozás egy fiatalemberrel” szemrehányó aktusa, s a személyiség nem szabadulhat a saját tűzön gerjesztett gyötrelmektől, szüntelenül „reflektoroz rám a kis ürge aki voltam”. A fiatalember— kis ürge párhuzamból fogalmunk lehet Aczél deheroizálásának mértékarányáról. Nem a kedvetlenül noszogatott toll fakít a valóság nimbuszán, azért a toll kedvetlen noszogatása, mert — sportnyelvi panellel szólva — várakozáson alul szerepel a világ. Régebbi verseiben itt-ott fölfepusztán abban rejlik, hogy ezeket sűrítettebb módon adagolja, mint ahogy az életben előfordulnak. Ezt a film- fajtát reprezentálta a közelmúlt terméséből a Sörgyári capriccio, a Manhattan, az Emlékszel a Dolly Belire?, és a friss választékból Nyikita Mihalkov tüneményes műve, a Pereputty. E film is, mint műfaji rokonai, nélkülözi a feszültség fokozatos növelésére épülő szerkezetet, helyette emberi sorsokat tár elénk, amelyeken nevetni lehet anélkül, hogy e hősöket ki kellene nevetnünk. A mozaikokból összeálló cselekményben, éppen mert életközeli eseményeket tár elénk, önmagunkra vagy közvetlen környezetünk figuráira ismerhetünk. A filmbeli hősök emberi gyengesége — saját gyöngeségünk. Ha kinevetnénk őket — önmagunkat nevetnénk ki. A Pereputty középpontjában egy ötven felé közeledő falusi asszony áll (Nonna Morgyukova szenzációs alakításában, Pécsi Ildikó tökéletes szinkronhangján), aki a nagyvárosba utazik lányát és unokáját fölkeresni. Konfliktushelyzetei abból fakadnak, s egyszersmind ez a komikum fő forrása is, hogy nem képes érzékelni, a nagyvárosi ember értékrendje, életmódja egészen más, mint amit ő a magáénak vall. S ezért saj- nálnivaló is. hiszen egészséges életszemléletének elfogadására több helyzetben is szükség lenne. Érdemes odafigyelni arra, amit Mihalkov az életképek sorozatával kérdez: meg lehet-e őrizni a közösséget a nagyváros forgatagában, marad-e emberi hangunk egymás számára, vagy a techni- cizált világ kapcsolatokat oldó hatása elkerülhetetlenül szétválasztja az embereket? Amíg a kérdésre a komikum eszközeivel lehet választ keresni, lehet reményünk a jövőre nézve. Hamar Péter dezhettük a távolba néző „pilótaaspektust”, hogy magánya esett- ségét felnagyíthassa. Ma néha még ennél is távolabbi nézőpontot választ szemlélődéséhez. A Tenyérnyi szép nyugalom című versében az asztronauta aspektusát kölcsön véve néz ki az ablakból, ám nemcsak a parkra, a városra, hanem az egész világmindenségre, s rezignáltan konstatálja kozmikus magányát. Az űrmagány régtől szenvedtető érzése, régtől tudja, hogy „az ember ... nemcsak a föld, hanem az univerzum polgára is” (Pilinszky) . Az alkotói én — ha lehet — a korábbinál is fegyelmezettebb: nincsenek fölösleges szavai, viszont indokolatlan elhallgatások sem okoznak hiátust a versértésben. Szebb, gazdagabb lett a nyelve („elkallódunk mint egy őszi attitűd”, az önmagáról adott helyzetjelentésekben, „létleletekben” az öniróniát elégikus felhang színesíti, ellensúlyozza. Szinte százszámra idézhetünk ehhez fogható — a nemzedéke sorsáról is tudósító — sorokat: „idegeinkben lassan szót kér a lemondás, megváltó hitünket benövi a csend”. Eljut — ha ezt nem is kell túl komolyan venni — a halálvárás „programjához”: „borítsd magadra nyugodtan merész álmaidat / és várjad a halált!” Gondolatgazdag, ökonomikus nyelven megírt verseskönyv az Aczél Gézáé. Nagyon jó lenne, ha nem következne be „e líra tanulságos önfelszámolása”. Így hallgatásra lennének kárhoztatva azok a lírikusi talentumok, amelyek oly fogékonyak a modem ember sorskérdései iránt, s képesek versbe lényegíteni a legújabb intellektuális áramütéseket. (Szépirodalmi.) Erdei Sándor Á mánia terjeszkedése Aczél Géza verseskönyvéröl KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. december 8.
