Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
Hatvan éve született Váci IS Alig volt vele egykorú költő, akinek fejéb szívében annyi érzelmet állított meg a hah Illyés Gyula; Váci Mihály világa éi V áci Mihály annak idején engem tisztelt meg azzal a hálás vé- geznivalóval, hogy az irodalom ajtaját, amikor végre kopogtatott rajta, megnyissam neki. Kaptam tőle egy borítéknyi verset, a kezdő írók szokásos mondatával: döntsem el, lehet-e helye a magyar költők közt. Irodalomtörténeti ténykedésem húsz percig tartott. Elolvastam a kéziratot, fölhívtam egy folyóirat szerkesztőjét, írtam néhány sort a szerzőnek, szándékosan rögtön a teendőkről beszélve; a véleményt nem a jelentkező műveinek dicséretével, hanem személyének ke- . zelésével tudatva. így kezdődött: Kedves Kartársam. A költő fiatalkori arcképe A szabadság szép, komoly fiai Az erkölcsi tulajdonságok: reflexek, az egyes esetekben a körülmények által támasztott bonyolult igényekre adott válaszok. Az ember nem elsősorban azért válik új arculatúvá, új erkölcsűvé, mert eszméi sarkallják erre, de mert az új módon szervezett gazdasági és emberi viszonyok új tettekre ösztönzik, új magatartást csikarnak ki belőle. Ha éhínség van — kényszerből —, zsugori, kapzsi lesz az ember, kegyetlen és kőszívű. Ha jólét uralkodik — adakozó lesz, mert ez lehetőség, s azon túl erény is lesz. Ha megélhetése, gazdagodása, megbecsülése függ tőle, az ember eltitkolja munkamódszerét; ha megélhetését nem zavarja, sőt, anyagi érdeke és erkölcsi érdeme lesz, akkor átadja munkamódszereit. Az erkölcsi tulajdonságot anyagi erők szervezésével ágyazzuk alá. Az új fogaskerekekkel összeilleszkedő, új energiájú és új áttételekkel meghajtott társadalom más feszültségű lelki energiákat is termel, szinte akaratlanul, de törvényszerűen. (Részlet) tani. Nehezebb kivívni és megvívni kényelmeink és képzeteink, szokásaink és előítéleteink közepette hitünk és érzelmeink, szép szenvedélyeink forradalmát. Ez a második forradalom nehezebb, és tovább tart. De ki az, aki nem készül erre, és nem küzdi ezt naponként. Lassan-lassan, ha egymásra emeljük arcunkat, talán majd már azon is észreveszünk, ha nem is valami újat, de legalább valami — mást, az eddiginél szebbet és komolyabbat! ★ tészetnek úgy kell most feltérképeznie ennek a nagy, gyermeki örömü hazára találásnak minden lelki mozdulatát, ahogy a féktelen tenni- vágyás, a meggazdagodás mámorában élő polgárság első egészséges történelmét a kor homlokzatára írták íróik és festőik. Természetesen, amikor a munkások, parasztok életének művészi ábrázolásáról beszélek, nem a régi értelemben vett idillre, a falusi hangulatokra, a zsánerekre, a tájköltészetre, a lomha, földhözragadt, tárgyi ábrázolásra gondolok. Mert ezt szokták — az „európaisággal” szemben — elmarasztalóan emlegetni. — Nem! A munkások és parasztok, az új nép, újfajta raj ábrázolása ma a szellemi erőfeszítések legmagasabbját követeli. Hiszen ez az újfajta raj elözönlötte — s elözönli a mai élet — a modern élet valamennyi területét. Sőt — csak ők éltetik, járatják ezt az egész történelmi „berendezést”. Bennük, sorsukban hurkolódik szorosabbra a történelemben ma jellegzetes embertípus valamennyi lelki jellegzetessége, problémája. Mindennek ábrázolása nem csupán az osztály iránti elkötelezettség parancsa — hanem minden jó szemű művész ma legizgalmasabb — és legtermészetesebb — felfedezése.” Az érzelmek forradalma csak most szerveződik — ennek még nem álltak az élére. A gyárakat könnyebb államosítani, s a földet felosz(Részlet az Értelmes éneket a hazára találásról című Váci- frásból.) „Nem tudom, mi boldogí- tóbb számomra, hogy költő vagyok, vagy hogy mindent átélt fia vagyok annak a munkás-paraszt nemzedéknek, mely egy néma ezerév- böl átlépett új történelmébe. A költészet számomra ma valamilyen rokoni kötelesség, gyönyörű adó, rokonok iránt érzett örökös szerétéiből táplált kényszer: a mesebeli gyerek megvalósult álma. És vágya: minél többet elmondani azokról, akik most szinte gyermeki izgalommal, mohón, meghatóan, szinte mindent bepótoló kapzsisággal, céljáti nyert élni vágyással, sok duzzogással, buzgó haragokkal keresik eléjük adott lehetőségeik formáit. A köl(Részletek) A küldemény nem jutott azonnal a kezembe, vidéken voltam. Amikor felbontottam, mellette volt már a választ nógató tapintatos levél, ez már a férje érzékenységét óvó feleség részéről: aki viszont ekkor azt rejtette homályba, hogy nemzedékének egyik kiváló irodalomtörténészével azonos.) Megismerkedtünk személyesen is. Aztán jó ideig nem találkoztunk. Mindketten éreztük, suta dolog volna ezt az irodalomra tartozó meleg találkozást személyes barát- kozássá alakítani át; rontaná az előbbi hitelét, őszinteségét. De mégis összebarátkoztunk, családilag is. Amikor első kapcsolatunk feledésbe mehetett, mert oly természetes lett Váci Mihály helye a magyar költők közt; amikor mintegy irodalommentesen érintkezhettünk, tisztán személy szerint. A sors tehát kétszer ajándékozott meg Váci Mihállyal: miután megkedveltem, mint költőt, megkedveltem, mint embert is őt. (Őket. Sosem tisztáztam, s az ő jelenléte nélkül most már nem is akarom tisztázni azt a — már a baráti érintkezéskor támadt — sejtelmemet, hogy bemutatkozásra szánt verseit nem is ő küldte hozzám, hanem a felesége, az ő tudta nélkül. Sem ekkor, sem később nem gondoltam, hogy Váci Mihály pályafutásának ügye még egyszer írásra késztet. Ha jóslatként hallom, hogy egyikünk elparentálja a másikat, nyilván arra gondolok: egyvalakinek tollából bizonyos, hogy jó szót kapok a sírra. És íme, most az a vé- geznivalóm, hogy a pályát, melyet megnyílni' segíthettem, eredményei összefoglalásával lezárjam. Ám, ha szerepem annak idején olyasféle volt, mint aki egy sötét szobában átfordítja a villanykapcsolót, a hasonlat folytatása nem az, hogy most tehát csavarjam le azt a lámpát. Hanem az, hogy tovább forgassam, egy csillár minél több égőjét kigyújtsam. Lehet értékmérője e versnek az, hogy miről szc Nyilván nem. S az, ho mint vélekedik arról a ki tő, amit bemutat, vagyis hogy így mondjuk —, n szól ő ahhoz, amiről a ve se szól ? Az sem, bár itt m számolni kell, hogy az a k rülmény is ízlést vonzhat taszíthat, vagyis a költő sz vához az olvasó is hozzász« hat, személy a személyin kívül a rejtelmes esztétika a tetszéstan! — törvénye: Ezért mély ars poeticái t nács: minél pártosabb szólnál olvasódhoz, te köt annál ékesebben szóljon vers önmagáért: annál hit lesebben legyen költői is. Váci Mihály erre tört. Ezt is anélkül, hogy tud tában lett volna. Nem val miféle felismerés vezette. A nál is mélyebb. Itt is a h ség, a mese kívánalmai sz rint. Majdnem úgy győzött, kapott jutalmat, mint a m sehősök. Miután átment próbákon. Mert kapta az kát is bőven; bővebben, mi bírta. ★ Hatott, olvasták, szaví ták. Nemzedéktársai ke Ratkó József: Tudjuk-e még a pacsirtalobogásts A legfiatalabb olvasók között Az a férfi, akire ma emlékezünk, a sokaság fiaként izgatott, tüntetett, énekelt a szegények hatalmáért. S tette ezt egyre dühösebb hittel, reménye árapálya szerint hol csöndesebb, hol keserűbb szavakkal; élt káromkodva és énekelve, talpra segítve a délibábot, ezt a hegeli játékot, talpra segítve a minduntalan orra bukó jövőt, jövőcskét. Élete véletlen vége felé rájött, amire nagy költőink mindig is ráéreztek: a hitből is megárt a sok — megárt, ha nem igazolja vissza, nem hitelesíti a valóság. Ettől fogva írta keserűen nagy verseit a hazára találásról, arról, hogy valami nincs sehol, arról, hogy kell lenni valahol egy őshazának. Munkálni egyforma gonddal múltat és jövőt — ezt hagyta ránk gondnak, feladatnak a sokaság fia, a szegények hűségese. Versei útjelzők: a jövő erre van — erre menj! Az ő hűsége szülötte földjében, földijeiben, az ő képviselői és költői buzgalma kéne példát adjon mai és holnapi munkáinkhoz. De mi, utódokká szomorodott barátai, tudjuk-e még azt a pacsirtalobogást, azt a céltudatos hitet, amelyre szükségünk van? Tudjuk, persze, hogy tudjuk, de már nagyobb a korma, mint a lángja. Meg kell mondanom: nem a szőke város őrzi leghívebben elnémult barátunk, Váci Mihály emlékét, hanem egy kisded beregi falu, Ti- szaszalka, amely két nap előtte mának immár tizedszer rendezte meg a költő emléknapját — szavaló versenyekkel, koszorúzással, ahogy most mi is, szoboravatással és mindenekelőtt nem nevének, hanem szellemén! megidézésével. A szőke város kezdi fele teni hűségesét. Szülőház lebontották; emlékháza nin — még nincs. Még mo sincs! Csönd-udvar tárnái Váci Mihály körül. A fiat: lók, akik olyannyira szere ték, eligazító szó híján ri kábban nyúlnak könyveibe Pedig versei rőzselángján éppúgy melegedhet a léle mint 14 évvel ezelőtt. Mit tudnak, mit tudhatna ezek a versek rólunk, a n időnkről, hiszen a legfiat; labbja is tizennégy esztendf je született? Tudnak-e m: magunkról, tudnak-e éve! gondjainkról érvényesen be szólni? S átszólnak-e majd jövőbe is? Mert az ember költői energia megmaradási nak törvénye e kérdése igenlő válaszában rejlik, válaszolhatunk-e igennel n ezekre a kérdésekre? Hisze mi elfogultak vagyunk, h szén mi szeretjük Váci M hályt. Hát persze, hogy ígér nel válaszolunk. Ellenfeleinek, a jövő el odázóinak lehet, s van más, tagadó válaszuk. Monc ják, hogy Váci versei esel legesek, provinciálisak, ú; ságízűek! Azok-e? Hát kell- erő a homokra? Kell-e, hog miránk hasonlítson a korr munizmus? Kell-e, hogy szabadság gazdaggá tegye bennünket? Kérdeztem: mit tudna ezek a versek? Tanítani: hí ségre. Szoktatni emberségr S tudják a múltat, és remi lik ugyanazt a jövőt, am« lyet mi. Mondom azért: ne sikasí szunk verset, barátaim! N sikkasszunk el — gondatlar Ságból — szülőházat, emlék házat, róla szólandó könyve (Elhangzott a Hangsúl Váci-emlékműsorában.) KM ÜNNEPI MELLÉKLET Szorít a világ en^