Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1984. december 24. Negyven éve eltűnt emberek Rakamaz és Kalifornia A család naponta leül a vacsoraasztalhoz és érzi az összetartozás melegét, biz­tonságát. Sokan évek, évtize­dek óta vágynak enre a meg­hitt együttlétre, mert elsza­kadtak családjuktól, rokona­iktól. A két világháború, a kivándorlás a gazdaságii vál­ság idején, családokat szórt szét — szülőt szakított el gyermekétől, testvért a test­vértől. A reményt, hogy új­ból találkozhatnak, sókan nem adják fel. Ki levélben, ki személyesen keresi fel Bu­dapesten az Arany János ut­cában a Magyar Vöröskereszt keresőszolgálatát. Sokam kér­nek Segítséget hozzátartozó­juk felkutatásához. Az irat­tár zsúfolásig .teli: csaknem 100 ezer nyilvántartó .kartont őriznek itt, a keresettek és keresők adataival. Pedig ba­rátok, .ismerősök felkutatásá­ra nem is vállalkozik a kere­sőszolgálat, kizárólag az el­tűnt családtagok keresését vállalja. Szinte minden or­szág Vöröskereszt-szerveze­tével állandó a kapcsolatuk, franoia, orosz, angol és német levelezést folytatnak. Bodorkos Józsefné, a kere­sőszolgálat vezetője 30 éve dolgozik iitt, munkatársa An­tal Józsefné pedig 27 éve. Fá­radhatatlanak, mert ember­szeretők. Köszönetét sem várva, sokszor a lehetetlent is megpróbálják ... Már az első világháborúban — Már az első világháború alatt működött a Vöröske­reszt hadifogoly-tudósító iro­dája, segített kapcsolatot te­remteni 'a sebesült, fogságba esett 'katonákkal — kezdi, a történetet egészen az elején Bodorkos Józsefiné. — Majd. két évitizeden át szünetelt a szolgálat, aztán a második vi­lágháborúban ismét a Vörös- kereszt vállalta a humánus feladatot: a honvédek, mun- fcaszolgálatosok aggódó szü­leinek, feleségeinek kérésére igyekezett mindent “megtudni a fronton harcolók sorsáról, a nyomtalanul eltűntekről, az elesettekről. A háború után nem szűnhetett meg a keresőszolgálat, sőt, változ­tatta, kiterjesztette tevékeny­ségét; foglalkozott a náci koncentrációs táborokba el­hurcolt százezrek közül élet­ben maradottak felkutatásá­val, s mindazok keresésével, akik a béke “beköszöntése után sem .tértek haza. Csa­ládegyesítés, .gyermekcso­portok cseréje is a szolgálat feladatai közé tartozott. A há­borúban eltűntek veszteség- nyUvántaintását 1948-tban át­adták a Honvédelmi Minisz­térium központi levéltárának. — Negyven év múltán még ma is akad Olyan jelentkező, aki a háború viharától elso­dort családját, testvéreit ke­resi? — Igen, például egyéves keresés után most az ősszel sikerült két testvér között létrehoznunk a kapcsolatot. Megtaláltuk az Ausztráliában ólő fivért. Mindketten hat­van éven felüliek, negyven esztendő telt el az életükben anélkül, hogy tudtak volna egymásról — mondja Anitái Józsefné, majd így folytatja: — sajnos egyre kevesebb ebből az időből az örömteli hírünk. Legtöbb “hozzátartozó már csak az eltűnt katona halálának körülményeiről kaphat tájékoztatást. Gyakran érkezik levél Len­gyelországból is, azoktól, akik a háború Idején Magyaror­szágon voltak internáló tá­borokban. Igazolást kémek, valószínűleg most érték el a nyugdíjas korhatárt. És ötvenhatban? — 1956-ban legalább száz­ezer ember hagyta el az or­szágot, távozott Nyugatra, köztük megannyi fiatal. — Igen, abban az időben még a Baross utcában volt az irodánk, hosszú sor állt a bejárat előtt — emlékezik vissza Bodorkos Józsefiné. — Gyerekek, feleségek, szülők, akik kiskorú gyermekük ha­zahozatalát kérték, vállalva minden költséget... — Belföldi keresések? — Évente sakezer kisgyer­mek kerül állami gondozás­ba, s amikor felnőnek, ke­resni kezdik szüleiket, test­véreiket. A leányanyák kö­zött nemegy van olyan, aki elzárkózik, megtagadja gyer­mekét, kérésünkre .sem haj­landó kapcsolatba lépni lá­nyával, fiával, ment időköz­ben házasságdt kötött és a férj nem .tud az előző évek „botlásairól”. A testvérék egymásra találásában azon­ban jóval nagyobb, sikere­sebb a közvetítő szerepünk. A keresésben segítenek a ta­nácsok, a rendőrség, az egy­házak, a vöröskeresztes szer­vezetek, a gyermekvédő inté­zetek, a Családi lapban köz­zétett felhívások... — Pontosan mekkora a forgalmuk ? — Évente 4500—5000 levél érkezik hozzánk, ennél jóval több a tőlünk kimenő le­vél. A levelek jó része visszatérő Ikérelerá. Tavaly 2078 új ügyünk volt, s 386- ot tekinthetünk eredménye­sen lezártnak. Az idén .eddig 1683 új üggyel fog­lalkoztunk, 412 esetben po­zitív eredménnyel. Ezek között például volt olyan, •amikor gyermekeit felelőtle­nül elhagyó apát kerestünk. Szomorú, hogy a megtalált személyek között nem egy akad, aki nem hajlandó hoz­zájárulni holléte felfedésé- hjz. Apám és az arawa táncosnő — Az év legérdekesebb esete? — Még február elején egy fiatalasszony kérte közbenjá­rásunkat .apja felkutatásában, akivel 1961-ben szakadt meg a család kapcsolata. A férfi 1956-ban disszidált, s Üj-Zé- landban telepedett le. A lány — nyomravezető bizonyíték­ként — Arne Falk Ronne dán újságíró: A déli tenger hét hulláma című, Magyaror­szágon is megjelent riport- könyvét jelölte meg, amely­ben a szerző Üj-Zéland-d útjá­ról beszámolva említést tesz egy évszázadokkal ezelőtti, ősi formáját megőrző maori fa­luról, ahol az idegenvezető, aki egyben az arawa törzs első táncosnője, Mrs. Rata ... meghívta összkomfortos ott­honába. Ott ismerkedett meg a maorii nő magyar férjével, aki az ötvenes évek második felében vetődött ide a déli féltekére... A név, egy ma­gánhangzó eltérésével azonos a budapesti fiatalasszony családnevével. » — Február 16-án adták fel a keresőlevelet az Üj-Zélandi Vöröskeresztnek címezve. Április 10-én megérkezett a válasz, benne az apa üzene­tével, aki valóban a sziget- ország nagy idegenforgalmi területén, Rotorua maori ,,mod-el Ifa 1 u ban ’ ’ él és sze­retne találkozni a lányával. Mit mond a pesti fiatalasszony — Nem emlékezhetem apámra, mert másfél éves voltam, amikor elment. Va­lójában azit tervezte, hogy együtt indulunk, de én ép­pen súlyosan megbetegedtem, s anyám nem kockáztatta az életemet. Szüleim meg­egyeztek, hogy majd apám Után megyünk. így gon­dolták akikor... Az évek teltek, változtak a körül­mények és megkoptak az érzelmek is, hiába jöttek mentek — öt éven át — a levelek Üj-Zéland .és Ma­gyarország között. Édes­anyám újból férjhez ment, én is felnőttem, férjhez men­tem, ltét gyermekem van. És egyszercsalk ajándékba ka­pom ezt a könyveit. Képzelje el, amikor ideértem a két- százvalahányadik oldalhoz és azt olvasom, hogy „Mrs. Rata idegenvezető... az arawa törzs lánya, meggyőződése és érzelmei szerint maori, ám férje magyar ...”, hát alig kaptam levegőt! Álmomban sem mertem gondolni, hogy apám ott él a .mennydörgő, füstölgő gejzírek földjén és felesége a Maori Idegenfor­galmi Hivatal alkalmazottja. Képzelheti, milyen izgalom­ban éltem, míg bebizonyoso­dott, hogy valóban ő az apám. A nyáron eljött hozzánk.- Még most is nagyon szép em­ber. Erős, inapbarnított. A szakmájában dolgozik, autó­szerelő. Rengeteget mesélt az életéről, a maorikról, akikkel laz ősi fedél alatt él, de. há­zaikban megtalálható a civi­lizáció minden vívmánya: a szupenképemyős tévétől a mosogatógépig. Impala ko­csikon száguldoznak, de tör­ténelmük elevenen él ben­nük, életre kel táncaikban, dalaikban, szokásaikban, szertartásaikban. Gazdag és fantasztikus világról mesélt nekem apám. Azt mondta, hogy sehol a világon nem olyan tiszta a levegő, a víz, mint a maorik földjén. Még­is, amikor a Velencei-tó part­ján ültünk, így sóhajtott fel: — Kislányom, nem lett vol­na szabad idejönnöm, nagyon nehéz lesz újból nélküle­tek ... Amióta visszament, heten-x ként két levelet kapok tőle és karácsony este, amikor felhív majd telefonon, az ő hangja lesz a .legszebb aján­dékom. Köszönöm ezt mind­azoknak, akik segítettek megtalálnom az édesapámat. Horváth Anita Szabolcsi kutató a világ élvonalába! Hogyan lett a rakamazi kőműves fiából tudományos kutató, akit meghívtak az Egyesült Államok egyik leg­nagyobb, 30 ezer hallgatót befogadó állami egyetemének labaraitóriumába, ahol tizen­nyolc hónapot töltött ? S hív­ják a világ több országába, ott volt legutóbb a biokémi­kusok világkongresszusán, mint az enzimkutatás egyik számontartott tudósa, akinek kutatási eredményeire odafi­gyelnek e tudományág leg­jobb nemzetközi művelői. Ki ez a tudós, akiről a ha­zai tudományos közvélemény ugyan már tud, de azt keve­sen, csupán szűkebb környe­zete; milyen utat tett meg a 41 éves Balogh Árpád, amíg a Nyíregyházi Tanárképző Főiskoláról eljutott a kali­forniai Berkeley egyetem ku­tató laboratóriumába, ahol egy nemzetközi kutatócso­portban hazánkat képviselte. Mégpedig igen dicséretes eredménnyel. .. — Nem különösebben rendkívüli ez az út — mond­ja Balogh Árpád, a főiskola frissen kinevezett állattani itamsizékének vezetője, kandi­dátus. — Mindig szieretitem a biológiát, kémiát. Rakamazon születtem, ott jártam általá­nosba, a középiskolát a nyí­regyházi Kossuth Gimnázi­umban kezdtem, a kisvárdai Bessenyeiben fejeztem be, aminek két magyarázata van. Az egyik, hogy elég jól fociz­tam, Kisvárdán testnevelési (tagozatos osztályba kerültem, a sportra igen jó lehetőségek adódtak. Iitft tanít a bátyám a Bessenyeiben. Égy kicsit hazamentem, úgy éreztem. — A debreceni egyetemen a biológia—kémia szakra je­lentkeztem, a felvételim si­került. Még egy ideig fu-tbal- iozgattam a DEAC-han, aztán válaszút elé kerültem. A ta­nulás mellett döntöttem. Az egyetem tudományos diákkö­reiben kezdtem komolyabban elmélyülni a biokémiában, a fehórjeproblómák, a nukle- insavaik érdekeltek legin­kább. Több tudományos dol­gozatom jelent meg az egye­temi évek alatt... Mi lett a folytatás? — Az egyetem után visz- szakerül'tem a kisvárdai gim­náziumba, ahol azelőtt diák voltam. Kollégiumi nevelő­nek. De az egyetemi laborok­tól, a kutatásitól nem tud­tam megválni, minden hét­végét ott töltöttem. Hetven- háromban érdeklődött irán­tam a nyíregyházi tanárkép­ző főiskola, elfogadtam a fel­kínált tanársegédi állást. Tel­tek az évek, folytattam a munkát, oktattam, hisz ez a főiskola hivatása, ezit tartom ma is a legfontosabb mun­kámnak. Közben a tudomá­nyos témák is tovább foglal­koztattak. A kisdoktori, majd a kandidátusi munkám az enzimológiaii kutatásokhoz kapcsolódtak. Hetvenhétben — a főiskola hozzájárulásá­val — szerződést köthettem a Szegedi Akadémiai Bizott­sággal, ahol Farkas Gábor professzor mellett dolgoztam. — Azzal a szándékkal és ígérettel mentem Szegedre, hogy a kutató munka után újra visszajövök Nyíregyhá­zára és folytatom itthon a tanári és a tudományos mun­kásságot. így is lett. Nyolc­vanban visszajöttem. — Jó volt újra hazajönni, örültek a főiskola vezetői, munkatársaim, barátaim. Az­tán még abban az évben az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem és beszámol­hattam kutatási eredménye­imről Görögországban, a biokémikusok világkongresz- szusán. Itt figyelt fél a kuta­tási eredményeimre az ame­rikai Berkeley egyetem pro­fesszora, Bob B. Buchanan és felajánlotta, menjek el az egyetem kutató laboratóriu­mába és vegyek részt az álta­la irányított kutatásokban. Könnyen igent mondott? — Nem akármilyen lehető­séget kínált az amerikai pro­fesszor, s azzal váltunk el, hogy elindítjuk a hivatalos ügymenetet. így kerültem ösztöndíjasként az egyetem kutató laboratóriumába, ahol kínai, japán, indonéz és a “legkülönbözőbb nemzetisé­gű kutatókkal egy kutat ócso­portban dolgoztam tizen­nyolc hónapig. Előbb egyedül, később a családom is kiuta­zott, a feleségem és a két kislányom. — Egyszerűen szólva azt kutattuk, melyik az a mole­kula, amely a növényeknél a cukorszabályozásban a leg­fontosabb szerepet végzi. Si­került megtalálni a kulcssze­repet betöltő molekulát. En­nek ágén nagy a gyakorlati basznia, hisz tudományos be­avatkozással növelhető mondjuk a cukorrépa cukor­foka, vagy e folyamat for­dítottja is óriási népgazdasá­gi hasznot hozhat. Hia sike­rül az alma cukortartalmá­nak növekedését szabályozni, — így a tárolás idején — az eltarthatóság növekszik. Ez a mi megyénkben különösen fontos lenne. ' Kalifornia után ismét Nyí­regyháza. Nem kicsi ez a vá­ros, a főiskola, a megye ezek után? — Nyugodtam mondhatom, hogy nem. Nagyon jól érzem magam itthon. Sokat mesélek a kollégáimnak, több élmény­Balogh Árpád a kutató (Fotó: Elek Emil) beszámolót tartattam. De a munkát ugyanúgy folytatni keli, mint ennek előtte. Ami­kor elmentem az USA-ba azt vállaltam magamnak és a főiskola vezetőinek is, hogy visszajövök. Egy kicsit bizo­nyítani is szeretném, hogy le­hetséges egy vidéki főiskolán is világszínvonalú kutató munka, anélkül, hogy az em­ber élhanyagolná a fő tevé­kenységét, az oktató-nevelő munkát. Nagyon szeretek ta­nítani, itthon a természettu­dományos tanszékek érdek­lődő tagjaiból alakítottam egy kutatócsoportot. Vannak jó Laboratóriumaink, most egy hidegszoba elkészítésén dolgozunk, ami szükséges a kísérletek elvégzéséhez. — Kapcsolataink vannak hazai egyetemekkel, főisko­lákkal, sőt a tiszavasvári Al­kaloidával is. Ami szintén fontos, megmaradt a jó kap­csolatunk az amerikai egye­temmel is. A-dnivatalos utat végigjárva együttműködési szerződést kötött a főiskola és a Berkeley egyetem, kö­zös kutatási programra. Ök küldik az igen értékes és drá­ga vegyszereket, mi pedig el­végezzük a szellemi tevé­kenységet. S mire jut ideje a mun­kán kívül? — Hozzászoktam, hogy na­ponta 10—12 órát dolgozom. Ezt ezután is megkövetelem magamtól, de nem kerül kü­lönösebb fáradtságba, mert megszoktam. Ami ezen kívül időm marad, az a családomé, ■négy lányomé, a feleségemé. Páli Géza A kis mosónő Ó vatosan arrább húzó­dott az ágyon. A fér­fi aludt még. Mindig így aludt mámor után. Elé­gedetten, szuszogva, meg- mozdíthatatlanul. Különben jó ember volt, dolgos, a gye­rekeket is szerette, csak ré­szegen ütött néha. Olyankor kék foltok maradtak az üté­sek helyén. A gyerekek szu- szogása más volt. Gyorsabb, szaggatottabb. A kicsi egy hónapja már nehezebben vette a levegőt. Nem volt kedve kibújni még az ágyból. Fülelt, várta a harangszót. Napok óta ezt várta. A lélekharangot, amit az öreg tekintetes úrnak biz­tosan meghúznak még az éj­szaka közepén is. Valamikor nagyvérű ember volt a te­kintetes, aztán kuláknak is megmaradt a faluban. Vén korára a tsz-irodán dolgo­zott. Még alig egy hónapja is. Szerette a tekintetest, mindig tréfált az ővele, de már nagyon várta a halálát. Szokás azon a tájon, hogy a halottas házaknál a temetés másnapján nagymosást tar­tanak. Lemossák a halott vétkeit, kimossák a házból a halált. Amióta gép van, a mosásért csak fél napszámot adnak, de már helye is volt a pénznek. Ügy akart azzal, mint a többi asszonyok, hogy az urának se szól róla. A fér­fi nem szerette, ha napszám­ba ment. — Ha már nem tanultál írást, akkor törődj bele — mondogatta. Ne félj attól, hogy nem tartalak el! Az alig derengő fényben nézte az urát. Tegnap szólni akart a harmadik gyerekről, hogy az is lesz, de részeg emberrel nem lehet ilyet be­szélni. Az öregasszonynak is szívesen elmondta volna ezt a harmadik gyereket, de az, amilyen keményszavú, még lebarmolta volna. Elment ugyan hozzájuk, de még ma­gának se vallotta be, hogy leginkább csak a kíváncsiság vitte oda. Meg a türelmet­lenség a mosás miatt. Kint beszélgettek az udvaron. — Hátha megsegíti még az Isten — mondogatta a pa­naszkodó öregasszonynak. Nem volt súlya a szónak, magában közben a fél nap­számot tervezte. — Viselni kell, ami ránk­méretett. Nézz be majd fi­am, ha erre jársz, úgyis ke­vés a jóemberünk. — Az öregasszony őt gyerekkora óta, amikor először, még az anyjával volt mosni ebben a házban, mindig tegezte, ö persze tessékelte az asszonyt, mert így illett. — Tetszik tudni, hogy jö­vök én, ha szusszanásnyi időm van, akkor már jövök. — Kijutott fiam, tudom én, neked is... — Bizony. Istenverése raj­tam az az ember, ha iszik, nem lehet bírni vele. De én meg hova menjek? írást nem tudok, sehova se kellek. A két pulya meg ott van a nya­kamon. Azokat nem hagyha­tom... Hát így volt a beszélgetés, ha gondolt' is rá, akkor se szólhatott volna az érkező harmadikról. Elköszönt és várta a harangszót. Azóta várja. Kimászott az ágyból. Tü­zet gyújtott, feltette a tejet, kenyeret vágott. Amikor megkondult a lélekharang, majd kiejtette, ami a kezé­ben volt. — Jó az Isten — suttogta és arra gondolt, hogy az öregember után biztosan ma­radt olyaif holmi is, amit ki­dobnának ilyenkor. « ★ Két nap múlva nem ment el a temetésre, de úgy in­tézte, hogy amikor kifelé jönnek a temetőkapun, jól lássa őt az öregasszony. Az biccentett is, pedig két fia támogatta, menni se tudott volna nélkülük... Másnap korán a temető felé került, megnézte a sírt, hátha mond­hat valami újságot. A kutya ismerte. A veranda ajtaja nyitva volt. Azok, az öreg­asszony meg a két fia a konyhában álltak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents