Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-10 / 264. szám

1984. november 10. O II Százados úti művésztelep be­járatától jobbra, mindjárt a legelső műterem felől, sivítás fo­gad. A zaj egy alkalmi függöny mögül tör elő, a függöny pedig azt a célt szolgálja, hogy a kőpor ne öntse el a környéket. Véd és eltakar. A függöny mögött Nagy Sándor Munká- csy-díjas szobrászművész dolgozik. Szívesen fogad, ám tartózkodóan, barátsággal, hív a műterembe, az olyan emberek barátságosságá­val, akik .megtisztelik az ismeretlent, de ah­hoz, hogy közel is engedjék őt magukhoz idő kell. Az az érzésem vele szemben, hogy örömmel veszi az újságírót, de nem dobódik fel a megnyilatkozás lehetőségétől. Mint aki megszokta, talán meg is szeret­te (vagy csak beletörődött?) a csendes mun­kát; a tényt, hogy a reflektor fénye vajmi ritkán irányul őrá. Már majdnem az írtam, hogy az észrevétlenül dolgozó fajtájából való, amikor felötlik kérdés formájában az ellen­vetés: lehet-e észrevétlen az, akinek húsz­nál is több köztéri szobra található szerte az országban? A' műterem pontosan olyan, ahogyan azt elképzelheti valaki, aki csak olvasott erről, netán olyan filmet látott, aminek színhelye egy szobrász műterme. Öklömnyi megfara­gott kövek és robusztus szobrok (a robusz­tusság nem a méretek miatt van), befeje­zett és félig kész, tán soha be sem fejezendő művek, melyek mint egy .kevésbé rendezett könyvtárban a könyvek sorakoznak egymás mellett. Egyszóval: műterem. Hűvös van, majdnem hideg, Nagy Sán­doron svájcisapka és meleg göncök, mint­ha éppen a kertjét ásta volna az előbb, mint­ha magnak készített volna ágyat. Még azt is mondhatnám: öltözete ünnepi, mint a földművesé, aki ha nem is megfogalmazot- tan, de valami ünnepiest cselekszik, amikor a jövő évi életet gondozza. Nagy Sándor követ farag. És magvetés ez Ülünk kőszobrok . hárman vagyunk, mert megénkezett felesége, Gádor Magda is, aki szintén szobrászművész. Apró, vékonyka asszony. Remélem, nem rossz a hasonlat, de Nagy Sándorból úgy buknak elő a szavak, ahogyan szobrot rejtő kőtömbről pattognak le a kő­darabok: kalapács és véső kell hozzá, s hol kisebb, hol nagyobb ütések. — Á kőbe születtem. Nagyapám kőműves volt. Szüleim földművesek voltak Bujon: ti­zenhármán lettünk testvérek, nyolcán ma­radtunk ... Végeztem hat elemit és én is kőművestanulónak mentem ... De előbb még levente voltam, elvittek engem is, kikerül­tem Németországba, ott amerikai fogságba estem, aztán nyolc hónap múltán hazakerül­tem. Itthon, mint kőműves, a nyíregyházi tanyákon dolgoztam ... Figyelem a nehezen előgörgő szavakat, s közben nézelődöm, s rájövök: valóban igaz, amit a jegyzetfüzetbe néhány sorral fel­jebb odaírtam: „melegítenek a kövek.” Per­sze nem a kövek enyhítik a hűs levegőt, ha­nem a szeretetet ontó szobrok, az a szelíd­ség, ami kisugárzik az acélkemény gránit­ból is, ha egyszer vésőjével már megmun­kálta azt. Nyugalmat és erőt áraszt min­den egyes darab ... — Mindig fúrtam, faragtam, és a nyíregy­házi szabadiskola vezetőihez is eljutott a hí­rem, érdeklődni kezdtek utánam. Berki Nán­dor és Diószegi Balázs voltak a szabadiskola vezetői... Két évig tanultam a szabadisko­lán, Váci Mihályék közbenjárására beke­rültem a kollégiumba is... Juhász Feri bácsi volt az igazgató. Aztán Váci András, a festő felkerült Pestre, és az ő unszolására magam is ide jöttem ... Nézem a kucsmós parasztfejet, azt az ar­cot, ami talán már nincs is, vagy hovato­vább már nem lesz, mert a modellt még egy másfajta élet gyalulta olyanná, amilyennek itt, a műteremben megfaragva látom. És azok az egybeszabott alakok: megannyi kőbálvány, vagy ahogyan egy róla szóló írásban olvas­tam: mint a szatmárcsekei fejfák ... Valami őserő kajából, a lé­nyegnek az a fajta keresése, ami nélkülözi az artisztikumot, és mégis művészet, mert a dolgok mélyére hatol. — Népi kollégista lettem — hallom újra a töredezett mondatokat —, bekerültem a fő­iskolára szobrász szakra. Előtte pár hóna­pos előkészítőre is jártam . .. Első tanárom Mikus Sándor volt, aki nagyon szép, stili­zált, zárt formákban dolgozott. Tetszett ez nekem, de igazi mesteremnek Medgyessy Ferencet tekintem. Mert, amilyen teljességgel tudta ő megeleveníteni az anyagot, amilyen nagyszerűt alkotott formailag és ami meleg­séget tudott figuráinak adni, az számomra a legigazibb példa volt. . . Aztán tanított Kisfaludy Stróbl Zsigmond is, nála demonst­rátor, afféle tanársegéd is voltam a főisko­lán, de végül is Pátzay Pálnál végeztem. Egy évig még ösztöndíjas voltam, különféle meg­bízatásakat kaptam... Elmúlt hatvanéves, de még mindig erő­teljes, mintha némely szobrának önmaga lett volna modellje . .. Igen, ha most kucsmát tenne a fejére és tükör elé ülne, csak egy darab kő lenne és véső és kalapács . . . — Medgyessy azt mondta, egy szobrász­nak legalább kétszáz évig kellene élni... Nem fejezi be a mondatot, de befejezem helyette: „...hogy mindent meg tudjon fa­ragni ...” Azt Hittem tévedek, éreztem: re­zignáltságot hallok ki hangjából, mintha csak hinném, hogy talán kevesebb fény esik rá, mint megérdemelné. Hiszen végtére is: Munkácsy-díjas. — Igen, 1979-ben kaptam meg, mondjam azt, hogy az életművemért... De, már 1964-ben javasoltak az elismerésre, nemegyszer a ké­sőbbiek során is, de tizenöt évig kellett vár­ni, hogy megkapjam . . . Az az igazság, hogy mostanában nincs bennem nagy hajtóerő, jó lenne, ha kérnének is valamit, mert en­gem a megrendelés, az, hogy csinálni kell, feldob. Most a felszabadulási pályázatra dol­gozom és nagyon jó, hogy nem lehet nem dolgozni... Az első beszélgetés, mert kettő volt, itt szakadt meg. Két nap múltán, a nyíregyházi vasútállomás restijében folytattuk. Bujra ment, nem mondta miért, csak gyanítom, halottait ment megnézni,, és meglátogatni né­hány élőt is. Október 31-e volt, halottak nap­jának küszöbe. — Már úgy vagyok, hogy haza megyek Bujra, de jóformán senki sem tudja ott, hogy ki is vagyok .. . Érzem, nem azt hiányolja, hogy a Munkácsy- díjas szobrászt, a nyíregyházi örökváltság emlékmű alkotóját nem ismerik, hanem az bántja, hogy Nagy Sándort sem ismerik.- Van nekem még szobrom Nyíregyházán, a Sóstón is, de még­is úgy érzem, hogy a megye nem elég­gé segített miniket, akik ebből az a/k- kor nagyon szegény, .nagyon elmaradott vidékről mentünk Budapestre ... Tudom, túlzás amit mondok, de mintha a megye szé- gyellte volna a mi működésünket. Sőt, meg­kockáztatom, néha nálunk gyengébbeket is foglalkoztattak, pedig mi vártuk a hívó szót . . . Pestre mentünk, valamennyien megtapadtunk, de úgy látom, hogy ott, egyet­len nyíregyházi képzőművésznek sincs igazi sikere. Váci András, Batári László, Tóth László vagy a Szentendrén élő Csizmadia Zoltán, hogy néhány nevet mondjak... Én nagyon mellőzöttnek érzem magam. Nagy Sándor ezt is mondta: — Kívülről sokan hangoztatják: Nagy) Sándor nem jó szobrász. Én a csúcsnak érzem magam . . . A per majd eldől. De ha már siker(telenség)ről esett szó, írjuk le, kapott Tornyai-díjat Hódmezővá­sárhelyen, Káplár Miklós-díjat Hajdúböször­ményben többször is, szobrait látták kül­földön, öt szobra van Budapesten, ő készí­tette Váci Mihály síremlékét. És, hogy a me­gyéhez való viszonyról is szót ejtsünk: Éle­te első szoborajándékát Vajának adta .. . Már a hisTasúthoc“ kérdem, mi a vezérlőelve? így felel: — A kő, mint anyag ..., a kőből kibontani az embert mennél teljesebben, mennél sok­rétűbben. Mindig ez vonzott. Kezdetben bronzzal is dolgoztam, de a kőben teljeseb­ben tudom kifejezni a mondanivalóm ... És a kő sohasem ismétlődik, mindig más. Mil­lió éveket zár magába, és én kibontom a szellemet belőle ... Felszáll a kisvasúira, aztán elkocog a vo­nat. Biztos, hogy Nagy Sándor hazamegy... Speidl Zoltán a dokumentarista filmben Ha hinni lehetne abban, hogy a moziba kerülő filmek bemutatási rendje jól átgon­dolt, tudatos, a legfontosabb forgalmazási körülményeket figyelembe vevő műsorpoli­tika következménye, akkor az utóbbi egy-két hónap doku­mentarista jellegű magyar filmjeinek dömpingjére (Re- formgondolatok, Földi para­dicsom, Nyugodjak békében, Átváltozás) két magyarázat is kínálkozik. Az egyik úgy szól, hogy ezek a filmek nem­csak stiláris-műfaji, hanem gondolati rokonságot is kép­viselnek, s ezek az összefüg­gések néhol pontosan érzé­kelhetők, néhol a tartalmi mélyrétegek feltárása útján válnak nyilvánvalóvá, de mindenképp arra ösztönzik a nézőt, hogy társadalmi éle­tünk valós képével szembe­sülve váljon alkotó együtt- gondolkodóvá, igyekezzék ön­magában is rendezni és össze­gezni azokat a gondolatokat, amelyeket ezek a filmek kü- lön-külön ébresztenek. A má­sik magyarázat cinikus ugyan, de nem nélkülöz minden ala­pot, hadd fussanak le ezek a filmek így együtt, minél kö­zelebb egymáshoz, legalább gyorsan túlleszünk rajtuk, hi­szen jelentős ^nézőszámra úgy sincs’ komoly; esélye egyiknek sem. Ám nagyobb a valószí­nűsége annak, hogy egyik magyarázat sem igaz. A for­galmazásból joggal hiányolt nagyobb tervszerűség miatt inkább hihetjük, véletlensze­rűen kerültek ezek a bemu­tatók egymás mellé. Két vonulat Ez a tény viszont elegendő apropót szolgáltat ahhoz, hogy a dokumentarista filmek le­hetőségeiről, kifejezésmódjá­ról, korlátáiról, közönség­fogadtatásáról szót ejtsünk. Akkor is érdemes lenne be­szélni a témáról, ha nem egy­szerre négy ilyen film kerül a mozikba, mert filmművé­szetünk olyan vonulatáról van szó, amely megszállott ma­kacssággal követel helyet magának, keresi formanyel­vét, eközben — sok félkész­nek ható mű mellett — je­lentős művészi teljesítménye­ket is fel tud mutatni. Ha dokumentarista filmről esik szó, föltétien jelezni kell, hogy ez az elnevezés legalább kétféle, egymástól jól elkülö­níthető vonulatot takar. Az ■egyik a valódi dokumentum­filmeké, és ennek sajátos for­mája az, amelyet a fentebb felsorolt filmek közül tisztán a Reformgondolatok és a Nyugodjak békében képvisel: ezek az alkotások riportok sorából állnak össze. Az első­ben, Vitézy László munkájá­ban hét tudós fejti ki a ka­mera előtt nézeteit arról a gazdasági-társadalmi folya­matról, amely jó másfél év­tizede kezdődött, s a gazda­ságirányítás új megoldásai­ban gyökerezik. Az utóbbi­ban, melynek rendezője ifj. Schiffer Pál, egy Szlovákiá­ból a második világháború után Magyarországra telepí­tett parasztasszony vall sor­sáról, s mert életútja tipi­kus, egyúttal mindazokról, akik ugyancsak részesei vol­tak annak a vesszőfutásnak, amelynek a film forgatása óta elhunyt Racskó néni. Hígul a mű A másik vonulat az úgy­nevezett dokumentum-játék­filmeké, amelyet a friss kí­nálatban az Átyájtozás kép­visel. Ennek a filmfajtának, filmkészítési módnak akad néhány megszállottja a ma­gyar rendezői gárdában. Leg­inkább Dárday István neve kívánkozik említésre nem­csak azért, mert az Átválto­zást is ő készítette, hanem mert első filmjétől kezdve következetesen igyekszik a játékfilm megoldási lehető­ségeit ötvözni a dokumen­tumfilm kifejezési eszköze­ivel. Nála a játékfilm fikciós elemei többnyire a történet vázában, alapszálában öl­tenek testet, s ebbe épülnek bele a szereplőknek a rendező intenciói szerint rögtönzött jelenetei. Vannak, akik a valóság művészi tükrözésé­nek ezt a módját fontosnak tartják; bevallom, magam sohasem tartoztam közéjük. Éppen az Átváltozás hordoz­za kifejlett formában azo­kat a szervi bajokat, amelyek a módszer lényegéből követ­keznek. Minden művészi munkával kapcsolatban alap­vető követelmény a tömörí­tés, a lényeg és jelenség dia­lektikájában a helyes ará­nyok megtalálása. A rendező azzal, hogy a szituációk ala­kítását, a párbeszéd formálá­sát a szereplőkre bízza, azt is. vállalja, hogy a jelenség- világnak az alkotói szándék­kal ellentétes vagy ahhoz fe­leslegesen kapcsolódó elemei is beszűrődnek. A mű egy­részt felhígul, szerkezetileg elveszti kívánatos feszessé­gét, másrészt helyet ad a mű­vészileg formálatlan „élet­nek”, azaz a felületen marad, naturalisztikussá válik. Eb­ből következik aztán az, hogy például Dárday filmje négy és fél óránál hosszabbra nyú­lik, szétesik két „filmre”: egy lapalapítási kísérlettel kap­csolatos beszélgetés- és vita­sorozatra, s ehhez laza szálon kötődő családtörténetre. Nem állítom azt, hogy a dokumentum-játékfilm kere­tei kizárják a valóság mű­vészi megragadásának lehető­ségét, de úgy tűnik, hogy a fikció az áldokumentum ele­mekkel házasítva jelentős esztétikai engedményekre kényszeríti az alkotót. Visszhangtalan­ság Bár nem művészeti kérdés, mégis szólnunk kell a doku­mentarista filmek közönség­gel való kapcsolatáról. Ezek a művek a mozikban (még az olyan csúcsteljesítmények is, mint Kovács András Nehéz emberekje vagy Zolnay Fo­tográfiája) megbuktak, igen kevés nézőjük akadt. Ugyan­akkor például Vitézy Béke­idője a televíziós vetítés után országos beszédtéma lett. Ezeknek a tapasztalatoknak a konzekvenciáit le kellene végre vonni. Félek, hogy a most bemutatott filmek is visszhangtalanok maradnak a közönség körében. Az pe­dig szerencsére nem a cikk­író gondja, hogyan illeszthető be egy négy és fél órás film a magyar mozik műsorrend­jébe. Hamar Péter Á valóság vallatása Taar Ferenc két könyvéről Taar Ferencet jobb kifejezés, helytállóbb difiníció híján „szel­lemi mindenesnek” kell nevez­nünk. Irt drámát (a műnem majd minden fajtájában kipró­bálta tollát), hangjátékot, no­vellát, szociográfiát, riportot, re­gényt. Tizenkét éven keresztül igazgatta a debreceni Csokonai Színház társulatát, mondhatjuk népművelőnek és írónak. Szám­talan írását közölték a sajtóor­gánumok, könyve viszont kevés született. Két és „fél” kötete lá­tott eddig napvilágot. A „fél” húsz évvel ezelőtti: Tanyavilág — botnlö világ (Mocsár GáborraL együtt irta), a kerttővel mostaná­ban találkozhatunk az üzletekben, ez évben jelentek meg (A másik Hortobágy, Sírkő pántlikával). A másik Hortobágy írói ripor­tok gyűjteménye. Szép nyelven megírt könyv, bátor, a gondok, bajok garmadájával szélmalom­harcot vívó írás. Az író gyógyít­hatatlan szerelmese a pusztának, a féltés, az aggódás motiválja ok- nyomozói igyekezetét. Évekig járta a nagy füves síkot (bennünk leg­alábbis ez idáig csak ez a kép élt a Hortobágyról), törekedett min­dent és mindenkit megismerni itt, akit és amit érdemes. Meg akarta tudni, kik a haladó pász­torhagyomány ok hordozói, kik a írontó és kik a javító maiak. Elis­merését fejezi ki a puszta okos, jó gazdáinak, s kárhoztatja a táj kiszipoly ozóit. A turista szemé­ben csak méneskergetésre, rac­kanyáj- és szürkegulya-terelés- re, lóugratásra alkalmas ez a vidék, hisz csak ezt, az egyik Hortobágyot ismeri. Az írót ez a giccses táj festmény nem ér­dekli. Az ő figyelmét az a pusz­ta köti le, amelyen emberi drá­mák zajlanak, amelyen gazda­sági és környezetvédelmi érde­kek ütköznek egymással, ahol értékek születnek és pusztulnak, de inkább pusztulnak. Felszínre kerülnek az egykori voluntarisz- tikus gazdálkodás hibái, magya­rázatot kapunk sok kedvezőtlen jelenségre. Felhördülhetünk azon, hogy a XX. század végén, az ult- ramodernnek készült vágóhídon egyszerűen lebunkózzák a birkát, mint a sok ezer évvel ezelőtt élő kőbaltások tették. Taar Ferenc riport- és interjú- alanyai gyönyörűen beszélnek a pásztorok, a pusztai emberek megnyilvánulásai sok népi böl­csességet. tartalmaznak. „Gyalog­siklós lettem’' — mondja a rok­kant, a lóról immár végleg föld­re kényszerült ember. Ez az ön­irónia, a beszélőt magát is meg­pörkölő humor majd mindig jel­lemzi Taar Ferenc figuráit. Az írónak azokra az utolsó öregekre sikerült rábukkannia, ezek sze­mélyében, akiknek hajdanán a népi írók is kezüket dörzsölve örültek volna. Mindegyik ri­portot problémák sokasága tesz érdekessé, szót kapnak a mél­tatlanul mellőzött emberek, akik vérző szívvel kénytelenek szem­lélni a káros folyamatokat, az ártó cselekvéseket. Az író nem emberek mellett foglal állást, nem személyeket (netán személyiségeket süvegei meg), hanem az ügyet, a célt, amely nem más, mint értékeink védelme, s újak teremtésének sürgetése. (Kossuth) A Sírkő pántlikával című re­gény sztorijával már találkoz­tunk korábban: 1972-ben bemu­tatta a Csokonai Színház, s ját­szották külföldön is. A tragiko­média jelentős sikert hozott a szerzőnek, talán ennek szép emléke indította arra, hogy re­gényt írjon a drámából, illetőleg a dráma lényegéből, nyersanya­gából. A mű — amely mentes maradt a szekunder-mivolt jól ismert stigmáitól — mit sem ve­szített aktualitásából. Ma is élnek — s mikor nem fognak? — becs­vágyó feleségek, ezektől rán­gatott bábtanácselnök-férjek, ré­szeges, temetőárokba szánt Szu- tor Bálintok. Nemcsak szórakoz­hat a könyv, hanem meg is is­mertet a valósággal. Persze nem a mai ma­gyar faluval, hanem a mai ma­gyar falu hibáival, karikírozandó lei növéseivel, a lokálpatriotizmus túlhajtásával. A regény szövetén, nevettetőnek szánt külső hámján átvérzik az írónak a kis emberek iránt érzett mélységes szolidari­tása, és — Szírt or Bálint rehabi­litálásából következően — nyil­vánvalóvá válik a jó erkölcsök győzelmében való talán tántorít­ható, de elpusztíthatatlan hite is. (Népszava). Taar Ferenc tárcáját lapunk 8—9. oldalán közöljük. Erdei Sándor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET A szobrász­művész

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents