Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-10 / 264. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. november 10. FIATALOKRÓL FIATALOKNAK R égen láttam már a csahold csikócsapatot, az Erdőhát Termelőszövetkezet vezérkarát. Két vagy három éve ... ? Éppen ideje hát, hogy szétnézzünk házuk táján! Gyarmat után még az autó is sürgetné a gazdát, hogy siessen már, de nem lehet, éppen csak az orrunk hegyéig látni. Köd szitál, csúnya, novemberi köd. Az autó poroszkál, de a gondolat repül __ Hat évvel ezelőtti nyár Csaholcon, faluriport. De hol a téeszel- nök? — Én vagyok — mosolyog egy fiatal, gyerekképű srác, s még szélesebben bazsalyog. látva elképedésünket: — Higgyétek már el, tényleg én vagyok áz elnök. S nem is olyan fiatal, mint hiszitek. Már több, mint huszonhét éves. Lengyel János: .........kezdett Tóth László: ..........maholnap benőni a fejünk lágya . ..” aggastyánok leszünk ! . . ." az alap, ezernyolcszáz az állami támogatás, mely a kedvezőtlen adottságú termelőszövetkezetek vezetőinek jár. Gondolhatjuk, a nála fiatalabb, alacsonyabb beosztású vezetőknek mennyi lehet a bére. S iitt még a háztájizás sem divat! — Az idén megpróbáltuk — nevet némi öngúnnyal az imént érkezett főmérnök, Jencsik János. — Valaki kitalálta közülünk, hogy termesszünk marhatököt, milyen jó pénzt hoz annak a magva. Termett is az mint a gomba, de hogy mennyi munka volt vele! Pontosabban csak lett volna, mert mi nem álltunk neki magvalni. Majd nyugdíjas korunkban .. . akkor lesz majd rá időnk. A főmérnök zömök, kerek arcú férfi, aki arról híres, hogy vagy öt éve megvált az Erdőháttól. Átment egy másik téeszbe. De három hónap múltán már ismét Csaholcon kopogtatott. „Nem lenne, fiúk szükségetek egy állattenyésztőre?” — S mit ad isten, volt — somolyog Tóth László gyermekkori pajtása botlásán. S a fiatal „gyerekképű srác” most itt áll az ajtóban, lábán gumicsizma, meg farmer, bőrdzseki, arcán a jól ismert mosoly: — Csizmát nem hoztatok? Vagy ki sem akartok majd jönni a határA ráhajtott ' ba? Nézzük egymást, s látjuk, bizony őrajta is fogott már az idő. Harmincnégy éves. megcsípte már haját a dér. tele ősz hajszálakkal. — Csodálkoztok? — kacag. — Hát nézzétek meg, milyen emberekkel vagyok körülvéve. Itt téblábolnak ai' irodán, ahelyett, hogy a határban kóborolnának. — Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű — legyint Tóth László párttitkár, aki rangidős a vezérkarban a maga harrriinchat évével. Az elnöknek tehát válaszolt. : most hozzánk, fordul: *- Hó- . iupk akál-tok.a .fiatalok oldalába írni? Hiszen maholnap kész aggastyánok leszünk. — Huszonévesen vezetők lettetek. S bennünket éppen az érdekel, tisztában voltatok, miire vállalkoztok, amikor bét esztendeje nyakatokba vettétek e három falu gondját? Lengyel János, az elnök eltűnődik: — Nagyjából azért tudtuk, mire számíthatunk. Csak éppen a módszerekkel, az eszközökkel nem voltunk tisztában. Kezdetben bizony a magunk kárán tanultunk, később, ahogy kezdett benőni á fpjünk lágya, a másoké. bój is igyekeztünk tapasztalatokat gyűjteni. Több-kevesebb sikerrel. o A mostani vezetők 1977- ben, nagyon nehéz időszakban álltak a szövetkezet élére. Szakemberek jöttek- mentek a megelőző esztendőkben, baj. volt a munkafegyelemmel, csapnivaló eredményeket „produkált” a növénytermesztés, az állattenyésztés. A növénytermesztésben ma sem dicsekedhetnek kilenctonnás kukorica- terméssel, vagy hattonnás búzaátlaggal, de hát a földjeik minősége sem kelhet versenyre a Tiszavasvári környékivel. Legfontosabb céljukat azonban sikerült megvalósítaniuk: rendet teremtettek az állattenyésztésben. Alkalmazkodtak az adottságokhoz, a hagyományokhoz és ma mór ez a legfontosabb, s mind eredményesebben dolgozó ágazatunk. Hét éve, amikor a huszonévesekből álló csapat átvette az irányítást, tehenenként mindössze 1700 liter tejet fejtek. Ma háromezer- hé tszázat. — No, ezzel sem ostromoljuk a rekordokat, de nekünk előbb az alapokat kellett megteremtenünk — magyarázza Tóth László, aki korábban éppen az állattenyésztők között tevékenykedett, előbb mint brigádvezető, később pedig telepvezető. — Ki kellett cserélnünk például a teljes állatállományt, mert fertőzött volt. Igen ám, de szegények voltunk, mint a templom egere — jellemző erre a tagok keresete: évente 20 ezer forintot kaptak! most a dupláját —. ezért‘még csak nem is gondolhattunk arra, hogy a legjobb adottságokkal rendelkező fajtákat szerezzük be. Nem tudtuk volna megfizetni. I,tt a három faluban, Csaholcon, Túrricsén, meg Vámosoro- sziban vettük meg a jobb gazdáktól a borjakat, aztán ezekből neveltük fel a későbbi vemhes üszőket. Most értünk el odáig, hogy válogatni is tudunk köztük, meg eladni is. Az idén például kétszáz üszőt értékesítettünk. A jobbakat persze megtartva magunknak. S még egy fontos eredmény: hetvenhétben, hetvennyolcban még vennünk kellett a jószágnak a takarmányt, az abrakot. Ma már fölösleg is van belőle, pedig jöval nagyobb az állatállomány. — Hittétek ti a kezdet kezdetén, hogy hét év múlva ilyen- jól fogtok állni? — Hittük! — állítja az elnök. — Különben el sem vállaltuk volna a ránk bízott feladatokat. Sőt, mi még többet hittünk. — Mit? — Azt például, hogy a jelenleginél jóval nagyobb lesz a nyereségünk, hogy nagyobb lesz a tagság jövedelme. De hát csodák nincsenek. A gazdálkodásban pedig pláne. Konok, szívós aprómunka viszont igen. — Mégis, mit tartotok a legnagyobb eredménynek? — Azt, hogy nyereséges a szövetkezetünk. És talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy sikerült olyan alapot teremtenünk, amely bizakodásra jogosítja fel az embert. Szilárd lábakon állunk, s lehetséges a továbblépés. Szép, szép — fordul meg az ember fejében —, ám ehhez két ember kevésnek tűnik. — Hát nem is nekünk köszönhetők ezek az eredmények — tiltakoznak vendéglátóink. — Akkor kinek? — A tagságnak. Meg a vezetőtársainknak. Mert azt eddig még nem mondtuk, végre eljutottunk oda, hogy már minden poszton megfelelő szakember dolgozik. Fiatal, lelkes, tenni akaró emberek. Akik nemcsak a pénzért hajtanak, és nem tekintik átjáróháznak a szövetkezetei. O Elérkeztünk tehát mi is a pénzhez, amiről sokan azt hiszik, sehol sem ömlik olyan vastag sugárban a vezetők zsebébe, mint a mezőgazdaságban. Álljon itt példaként az elnök fizetése. Havonta 7800 forintot keres. Hatezer — Honnan, s hogyan szereztek ti szakembert ide, a keleti végekre? — Kit hogy — mondja az elnök. — Van, akit ösztöndíjjal, van akit egyenesen az utcáról. — Az utcáról? — Istenem. Szükség törvényt bont. Gyuri, egy pillanatra! — szól ki az ablakon, egy kemény, jó kötésű fiúnak. — Tarcza György, a műszaki főágazatvezetőnk. ű majd elmondja, hogyan került ide. — A sör az oka mindennek — pironkodik a harmincon még jóval inneni mérnök. — A szarvasi főiskolán végeztem, a tiszabecsi szövetkezet ösztöndíjasa voltam. de tudja az ördög miért, nem volt kedvem odamenni. Beugrottam hát Gyarmatra, a járási hivatalhoz tájékozódni, mikor összefutok az én csegöldi falumbe- Xivel — mutat az elnökre. — A találkozást meg kell ünnepelni, beugrottunk egy üveg sörre. Szóval másnap már Csaholcon jelentkeztem munkára. Bizony, már öt éve. Jencsik János nem állja meg szó nélkül: — Azóta is utálod a sört, igaz? — Néha még benneteket is! Képzeljétek el — fordul felénk —, öntözési szakember létemre nem kineveztek főágazatvezetőnek?! De hova? A műszaki ágazat élére. Űgyhogy az alaptevékenységen kívül minden az én nyakamba szakadt. A varrodától a kőművesekig minden. Dohogna még egy sort, ám telefonhoz hívják. — Csak nem a menyasz- szonyod? — szólnak utána a többiek, s kitör a kacagás. Mert Tarczát az istennek sem tudják rábeszélni, hogy nősüljön már meg, hiszen csak ő lóg ki a sorból. Még szolgálati lakást is adnának neki... — Én nem tudom, mi köti ide ezeket a fiúkat, de hallgassátok meg a Gyuri esetét — mondja az elnök, és a párttitkár már kint az autóban, a nagy gulyákat keresvén. — öt éve van nálunk, de innen a harmadik faluból, Csegöldről jár át mindennap motorral. A fizetése nem sok, közelebb is találna munkát, hiszen jó szakember, mégis ragaszkodik hozzánk. — De most legalább kiélheti a szenvedélyét — veszi át a szót Jencsik János. — Belevágtunk a nagy meliorá- lásba, azóta nem lehet leparancsolni lábáról a csizmát. Lót-fut állandóan a határban. — És mit kap érte a fejére a természetvédőktől! — legyint az elnök. — Jön hozzánk a múltkor a községi állatorvos: „Nem jól meliorál- tatok, fiúk! A sürgönyfákat állva hagytátok!” o Megvallom, én sem vagyok valami lelkes híve a meliorációnak, pontosabban az olyan tereprendezésnek, ahol kiirtanak a határban minden fát-bokrot. Szerencsére itt erről szó sincs. Hatalmas tölgyek, ligetek között bolyongunk, fent a magasban valahol holló károg, s egyszer csak elibénk tűnik a vastag ködben a keresett gulya, a keresett íőállattenyésztő. dr. Herczeg Károly, aki most éppen mint a szövetkezet állatorvosa ténykedik. Négy éve végzett az egyetemen, rögtön Csaholcot választotta. Mehetett volna nagyobb, ismertebb szövetkezetbe is, ám ő haza akart jönni, minél közelebb Magosligethez, szüleihez. — Ez az egyetlen szempont vezérelt, amikor Csaholcot választottad ? — Ez volt a legfontosabb. Mert volt azért más is. A feleségem például ide való, a szomszéd faluba. Tisztaberekre, ráadásul hallottam már arról, hogy jó kis haj- tós. fiatalokból álló garnitúra verődött itt össze. Gondoltam, velük mégiscsak könnyebb lesz együtt dolgozni. — S négy év múltán hogy vélekedsz? — Hogy fogalmazzak? r'Jó szándékú kollégákra számítottam, de csalódtam. Kellemesen! Barátokra leltem. Fél órával később, ismét az irodában. Az elnök egy másik szobában igyekszik igazságot tenni néhány panaszkodó asszony között, akiknek szavuk áthallatszik a falon. Hangosak kicsit, de hát istenem. nem templomban vannak. — Nem irigylem Jancsit, az biztos — jegyzi meg a perlekedés hallatán a párttitkár. — Mostanában sokat vacakol a szíve, rengeteget dolgozott. — S a tagság honorálja? — Hogy honorálja-e? Tavalyelőtt választották újjá, egyetlen ellenszavazat nélkül. O A túloldalt csitul a csatazaj, visszajött az elnök is. — Mint vezetők, kitől féltek ti a legjobban? Összenéznek, a főmérnök mondja, de a másik kettő nevében is: — A tagságtól. Akiknek jó része nekünk nemcsak egyszerűen munkatárs, hanem nagynénénk. keresztapánk, sógorunk, kománk... Mi itt nőttünk fel, s igaz, hogy az elnökünk két faluval odébb való. de ide nősült, s ő is ugyanabban a cipőben jár, mint mi. Ha a rokonok közül valaki begorombul... ! No, de talán éppen ez az, ami itt tart bennünket. Hogy gyerekkorunk óta ismerünk mindenkit, s ismernek bennünket. Az, hogy megadatott az őszinteség, a képmutatas nélküli élet lehetősége. És ez kiegyensúlyozza a városok nyújtotta kétségkívüli előnyöket: a távfűtést, a színházat, a mozit... De itt 'is van könyv, újság. Amire sajnos nem mindig van idő, de hát mi önként vállaltuk a három falu gondját. S ha csak kicsit is sikerül jobbítani az itt élők sorsán, akkor nem számít a fáradtság. Csendesen folyik a beszélgetés. s közben be-beugrik hozzánk egy-két szóra egy- egy vezető szakember. Fiatalok mind. diplomások. Szinte kivétel nélkül mindegyiküknek Csaholc az első munkahelye. S az apja, anyja kivétel nélkül mindegyiknek kétkezi, dolgos, falusi parasztember. akik itt élnek a környéken, valamelyik szomszédos apró faluban. Fiaik itt születtek, itt lettek felnőttek, vezetők. Három község akaratából .,. Jencsik János: ........majd nyugdíj után magvalunk .. Tarcza György: „A sör az oka mindennek!” Szöveg: Balogh Géza Kép: Császár Csaba Képmutatás nélküli élet Dr. Herczeg Károly: „Hajtós garnitúra verődött össze ,.
