Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-03 / 259. szám
1984. november 3, ^ A z utak általában nem ott érnek véget, nemcsak ott, ahol az autók kereke alól elfogy a kő, vagy ahol a nagyobb út elnyeli a másikat. Kő kővel, út úttal találkozik és az útjelző táblák éppen csak eligazítanak.' Közlik a vég-_ pontokat közömbösen és semmit sem mondóan, mit sem törődve azzal, hogy mi van a két lehetséges célállomás között. Faluk, tanyák, életek, sorsok. Elindulások és érkezések. Nyírparasznyára „Két úton kell bemenni”. Vaja felől, ez most a közigazgatási központ, és itt van a ter-_ melőszövetkezet központja is. Ópályi felől, ez volt a régi közigazgatási központ, ez volt a közeli testvérfalu, ide kötődtek a rokoni és baráti szálak. Az útöpá- lyit és Vaját köti össze. Ópályin Vaját, Vaján Ópá- lyit jelez a tábla és csak a gyakorlott országjárók, vagy a környéken születettek tudják, hogy középütt ott van egy élni akaró, a korhoz igazodni tudó falu. Pa- rasznya. Ahogyan a nevét nem írják a táblák, ugyanúgy nem csábít ide műemlék a turistát, helyi különlegesség az ismerkedni akaró idegent. A falu egyszerűen van, és bár nem mindig ilyen egyszerű ez: él. — Megélt mindent, amit a félreeső 1000—1300 lakosú, alacsony aranykorona- értékű földeken gazdálkodó a rossz, gyenge termelőszövetkezetüket még megszenvedő, ezt a szövetkezetei kemény munkával végül is jobbá: íevőr a® önállóságú-* katjíélto, • de'láz országos koncepciók oltárán mégis elvérezni látszó települések megéltek. világháború között még szerény hírű falu életformát váltott. Iskolások jönnek szembe velünk. Nyolcadikosok. Tizennégyen vannak. Űk az osztály. Sokan féltek itt attól, hogy szép lassan kihal a falu. ben is van valami jó. A mi követeink azok a fiatal szakmunkások, akik most a városban dolgoznak, az innen elindult tanult koponyák, akik máshol találtak, mert itt nem is találhattak volna boldogulást. Ök visz- sza-visszajönnek, elhozzák a ken az elvándorlási tendencia megszűnt. Én azt mondom, hogy nálunk is lelassult. Átéltünk olyan éveket, amikor szinte minden ellenünk dolgozott. Majdhogynem azt tanítottuk, hogy a város a szocializmus, a falu szükségképpen látást a boltjaink biztosítják. Jó, ha megfelelő a közlekedés, de mindez nem lenne elég. Ahhoz, hogy egy falu jól érezze magát, az kell, hogy az itt született gyerekek boldoguljanak. Tény, hogy volt egy időNyírparasznya Barangolások Járom Parasznyát. Október vége van, embert se látni az utcán. A házak szépek, a porták rendezettek, nem ritka az új ház. És a régiek is azt mutatják, hogy ez a valamikor a két Kísérő pedagógusuk mondja: — Erős, jó társaság. Ahogyan tavaly is, valószínű, hogy valamennyien továbbtanulnak ... Idegennek jár a kórusban köszönés, az elnyújtott, majdhogynem énekelt „Jó napot kívánok!”. — Az erdőt jött megnézni? Hát igen, Parasznya híressége és méltán az, a falut körülölelő gyönyörű erdő. Valamikor azt tervezték, — ezt már később tudom meg —, hogy a közeli mátészalkaiaknak egy nagy pihenőparkot, kirándulóközpontot alakítanak itt ki. Nem\polt pénz a tervhez, vagy talán az akkori falvaknak nem kedvező szemlélet tette, hogy a tervrői már csak úgy beszélnek, ahogy egy régi szép álomról beszélhet az ember. Tény viszont, hogy tavasz- szaj, nyáron és ősszel apa- rasznyai erdőnek ma már egyre gyakrabban vannak kirándulóvendégei. — Nézze, nem idegenforgalmi látványosság ez, de manapság lerövidültek a távolságok. Aki autóba ül, az Mátészalkáról néhány perc alatt kényelmesen ideér. És. igaz, hogy az elmenő fiatalokkal nagy vér- veszteség érte a falut, de mint minden rosszban, ebbarátaikat, feleség a férjet, férj a feleséget. A faluhoz való hűség egy másik, most kialakult formája ez. Hadd tegyem hozzá, hogy van ebben valamennyi érdek is. Az itt megtermelt gyümölcs, a gondozott kert, a hizlalt jószág, a nemegyszer napi 12—16 óra munka, az ebből gyűlő forint, többnyire a városokban éló gyerekek életformájában kamatozik. Ez talán nem is baj, így természetes, hiszen ha ezek a forintok nem lennének, akkor itt bizony kevesebb lenne az új ház és aligha lenne igaz, hogy most néhány éve a fiatalok is egyre gyakrabban építenek Nyírparasznyán. A közlekedésünk jó, a napi ingázóknak még marad idejük és erejük ezekhez a második gazdaságokhoz. Nos, ha volt olyan, hogy sokan féltettük Parasznyát, akkor ez a félelem most csendesebb. Él és élni is akar ez a település. Ádám József, az iskola igazgatója: — 1959-ben kezdtem tanítani, Húsz éve kerültem ide. Akkor 236 gyerek tanult az iskolában; Most 120 gyerekünk van. Azt mondják, több helyütt írják, hogy bizonyos településeaz elmaradottság. A város a kultúra, a falu a sötétség. Persze, hogy menekült, aki tudott, persze, hogy nem látta mindenki előre, hogy eljön egy időszak, amikor mi itt Nyírparasznyán azt számolgatjuk, hogy ma már jóval több az autó, mint a motorkerékpár, hogy este nyolckor itt is minden házban bekapcsolják a televíziót, hogy jóllehet nincs még vezetékes vizünk, de egyre több házban van fürdőszoba, ha hidroforral is. A kulturált élet tárgyi feltételei éppen úgy adottak, ennek a pénzügyi háttere még adottabb, mint a városokban. — Ügy tűnik, általában így tartják, hogy faluról elindulni mégis nehezebb. Örök pedagógusélmény az évről évre megismétlődő „kirajzás”. Mit tud az iskola a gyerekeiről? — Ha én azt mondom, hogy itt Nyírparasznyán a falu hangulata jó, akkor ennek nagyon 'sok összetévőjé van. Jó a hangulat, mert jó a termelőszövetkezet. Jó a hangulat, ha az alapvető elszak, amikor mi is attól féltünk, hogy megszűnik itt még az iskola is. Szerencsére nem így történt. Nincsenek nagy létszámú osztályaink, de, ezt is kell már mondani egyszer, ezek a kis létszámú osztályok olyan lehetőségeket biztosítanak nekünk nevelőknek, amit egy városi pedagógus sohasem kaphat meg. — Ez pontosabban? — Ez egész pontosan any- nyit jelent, hogy éppen mert kis iskola vagyunk, minden gyerekre több idő jut. Többen tudunk róla, és ha valakiben egy szikrája van a tehetségnek, akkor ezt módunk van felfedezni. Többet tudunk a gyerek mögötti családról, bensőségesebb a kapcsolat a szü- lőkket. Mit mondjak? A szülők jó része tanítványom is volt. Azt statisztikákkal lehetne bizonyítani, hogy a tőlünk elkerült gyerekek kiválóan megállják a helyüket később. Neveltünk későbbi kiváló diplomásodat, ac közeli 7vátiosnák . jó szakmunkásokat, neveltünk válogatott sportolókat. Túl ezen: a gyerekek jól szerepelnek a tanulmányi versenyeken, az iskolai rendezvényeink messze környéken ismertek. — És mennyire tudják ezt a szülők? — Azt hiszem, tudják, érzik. Ha nem lenne így, akkor most 1984-ben már nem lenne szükség az óvodánkra, aligha lehetnénk büszkék arra, hogy 100 fős nagyon jó KlSZ-szerveze- tünk van, vagy mondhatnánk azt, hogy egy-egy rendezvényünk ma is telt házat vonz a faluba. — Húsz év nagy idő. Megbánta-e, hogy annak idején, akkor itt még ide, génként Nyírparasznyára költözött? — Se én, se a feleségem nem bántuk meg. Visszatekintve is nagyon szép évek voltak ezek, és éppen a falu mostani változása igazolja, hogy érdemes volt dolgozni. Nemcsak nevelőként, hanem népművelőként, közéleti emberként is. Ami itt ebben a faluban van. legyen az kultúrház, vagy bármi más, KISZ- klub, vagy járda, az egy közösség összefogásából lett. Azt hiszem, ez á legszebb, amit fni magunkról elmondhatunk. Október vége van. Csendes a falu, már-már kihaltnak .látszana, de a ritkuló lombokon át messzire látni a kertekbe. Dolgoznak mindenütt. Aztán megjön a busz, hozza a diákokat, az eljáró ingázókat, a mindennap elinduló és mindennap hazaérő nyírparasznya- iakat, akiknek ez az eldugott falu a Világ közepe, az' otthon. Bartha Gábor ... tizennégyen van nak, ők az osztály ... (Császár Csaba felvétele) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
