Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-17 / 270. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. november 17. A mocsár, amelynek nyomát már csak a szép ívű, de fél­oldalas Bocskai utca őrzi, az éle­tet jelentette Ge- lénesnek. Távol a világtól, a nagy utak zajától csöppnyi falu pergette napjait. Az 1200-as évek mérföldkövet jelentettek — volt ember­lakta hely, amelyet örökre eltörölt a föld színéről a ta­tár. Gelénes alá érve a ta­tárkapitány bizonyára • le­parancsolta lováról a mar­cona vitézeket. A kantár­szárat fogva emelgették ne­mezcsizmáikat a kottyanós sárban. Egyre nehezebben törtek utat maguknak, a nádas, a láp levegőt sem hagyott a betolakodóknak. Mígnem a vezér lóra pa­rancsolta csapatát, ugyan, az a pár ember mit számít már a nagy tatár biroda­lomnak — gondolhatta — és elvonultak a falu hatá­rából. Gelénes a mocsárnak kö­szönhette fennmaradását az 1200-as években, ám ami Bereg csücskében korábban a létet jelentette, századok múltán a fejlődés útjába állt. Emberemlékezet óta egyetlen gyalogút vezetett a faluba. Csak az ment be, akinek nagyon muszáj volt. A kicsiny települést elke­rülte a céhesipar, de nem telepedett meg itt nagy­üzem a huszadik század fordulója után sem. Űjabb- kori történelmünk viharait is szinte kívülállóként él­ték meg. Jött a gyáripar a megyébe, alakultak pártok, ütköztek, szemléletek. A nagy csatákat ők a törté­nelemből ismerik. A sült krumpli és a lek­város kenyér illata szállt minden család konyhájá­ról. A szegénység e falatai- val dolgoztak gróf Dégen- feld földjén Gelénes cse­lédei. Hétszámra ettek krumplit, hagymát, szalon­nát. csakhogy az öt hold földhöz hatodikat r-agasz- szanak. A nagy szarvú ma­gyar szürkét hozzáidomí­tották a kötött, agyagos ta­lajhoz, s megtalálták a leg­alkalmasabb állatot, ame­lyik húzza az igát és tejet is ad. Utána a borzderes jött divatba, amelyik in­kább tejelt, de nem tilta­kozott az iga ellen sem. Mára pedig a divatos jersey áll minden istállóban . .. A Csaroda felől érkező idegen még láthatja a „négyest”. Már csak nevé­ben őrzi a zsellérmúltat a szépen átépült ház, amely­nek „közös pitarára (Váci Mihály szavait idézve) négy család köpte tüdejét” ... Az egykor volt szegénységre már csak az idősebbek em­lékeznek. Talán még feljegyzi az, újkori krónikás, hogy 1952- ben Gelénesen az elsők közt alakították meg a ter­melőszövetkezetet. Itt nem kellett nagyon agitálni, hi­szen bármerre is forduljon a világ sora — mondták a falubeliek — a korábbinál csak jobb jöhet. Aláírtak mindannyian. Először a zsellérek, a cselédek szövet­keztek. Petőfiről, a nép fiá­ról keresztelték el az első téeszt. Később a középpa­rasztok alakították meg a maguk szövetkezetét, a Kossuthot. Nem volt az a pénz, amiért valaki is a másik téeszbe iratkozott volna. Nem is tehette: a középparaszt rangon aluli­nak tartotta leereszkedni, a zsellér pedig büszkeségből sem fogadta volna be a má­sik rétegbe tartozót. Ezzel a büszkeséggel ma­napság is meg kell küzde­ni. Oláh István, a közös ta­nács elnöke Barabásról hozza a példát: — Itt évek óta szívesen veszik a. szociális étkezte­tést az idősebbek. Geléne­sen csak tavaly került szó­ba, de úgy kellett könyö­rögni az embereknek, hogy nem ingyenkonyháról van szó, ez jár nekik. De még a segélyt sem fogadják el, mit képzelünk mi róluk, tán koldusok?! Szélmalom- harc ez így, mert hiába a tanács szándéka, ha az el­határozást gúzsba köti a félsz a szomszéd nyelvétől. Viharosan köszöntött a falura az ellenforradalom. Itt még a politikai áramla­tokat is csak késve ismer­ték meg az emberek, az ese­mények legtöbbje hidegen hagyta őket. De 56 mégis végigsöpört a falun. A ket­tészakadással fenyegető, az embereket elkülönítő két termelőszövetkezet helyett egy közöset alakítottak, a Búzakalászt. S akinek nem jutott munka helyben, vagy a betű iránti vágy maga­sabb iskolába hajtotta, bú­csút mondott Gelénesnek. Útra keltek a Kásák, a Si­monok és mára csak egy- néhányuk jött haza, pecsé­tes oklevéllel, vagy jobban jövedelmező falusi állás re­ményében. Zárt világ ez, amely föld­rajzilag is jól elkülönül a környezetétől. Amíg Na- ménynáí a hidat meg nem építették a Tiszán, komp­pal, csónakkal keltek át a falubeliek a túlpartra. De inkább meggondolták magukat, s maradtak. Még a cigányság is át­vette a szokásaikat, s most nem mondaná meg senki, hogy mely lakások épültek itt C-kölcsönnel. Telep nincs, mert egyformán meg- süvegeli a másikat a ma- gy|ar és a cigány. A kom­fortos lakásokba sorszek­rényt vesznek és a minap is azt tudakolta Szép Jó- zsefné tanítónőtől a fiatal cigányasszony: a mintás bútorhuzathoz vehetnek-e színes szőnyeget? Van, ahol ez még- nem okoz fejtörést a ház asszonyának . .. Nagy szerencséjükre — vagy mindannyiunkéra? — a sors erre a tájra vetette a gyürei születésű Szép Jó­zsefet. Három és fél évtize­de vezényelte ide pályázat híján az akkori Közoktatási Minisztérium, de ma már az igazgató a világ minden kincséért sem menne más­hová. Élete párját megta­lálta a 44 évet szolgáló kán­tortanító lányában, akivel nagyon sokat tettek azért, hogy manapság délben is fogat mosnak a nebulók a lavór fölé hajolva. Mert ve­zetékes ivóvíz egyelőre csak a tervek közt szerepel. Szép József szavára hatvan anal­fabéta — jobbára cigány — tanulta meg a betűvetést. Bevitte őket az orvoshoz is, ha kellett. — Késő este megzörget­ték az ablakomat. Az asz- szony kifulladt, annyi ereje maradt, hogy rámszólt: „Ké­szüljön gyorsan, a lányo­mat viszik a doktorhoz.” — Csodálkozó képet vág­hattam, mert a nő magya­rázatként csak annyit tett hozzá: azt mondták, maga a mentős a faluban .. . Gelénesnek csak papíron hívják a falut. Génest mond errefelé mindenki. A már idézett 1200-as évekből ma­radt az első feljegyzés. La­tinos hatású a Giljanus el­nevezés. Szent Gál tisztele­tére kapta a nevét. Utána századokon át Génesnek is­merte' a nép. Urizáf — mondják rá, ha a közülük való Gelénest említ. Sziklaszilárd hagyomá­nyok és a kor vívmányai küzdenek meg egymással mindennap. Látom a süketnéma kis­lányt az óvodában, akit ha­lálosan Szeret a nagyma­mája, ám nem élné túl, ha a gyereket elragadnák tőle. Hallott mendemondát a fa­luban, intézetbe viszik a gyereket. Rákérdezett az óvónőtől, aki a szomszéd faluból jár át. A fiatalasz­szony mit sem hallott ilyen szándékról, ám az orvost ő is javasolta. A nagymama könnyekben tört ki: tehát igaz a hír! Szeretetét a job­bító szándék sem tudja' az unoka javára fordítani... De igaz a másik oldal is: egy éve a postán leadják a receptet, és postafordultá­val jön a gyógyszer Máté­szalkáról. Nem kell érte Barabásra buszozni. Kevesen, választják Gelé­nest lakhelyül. Ingázik ide az orvos, a pap, a tanácsel­nök. A téesz is Barabáson telepedett meg. A falu egyetlen intézménye az is­kola, ahová még egyelőre mind a nyolc osztály jár. De rettegik a körzetesítést. Le­hetetlen, hogy a 95 tanulót számláló iskola sokáig el­lenálljon a tanügy irányí­tóinak. Vagy mégsem...? Aki viszont elkötelezte magát ennek a falunak, itt keresi a boldogulás útját. Mint például az öreg pos­tás, Bakos Béla bácsi, aki elébb a feleségét hívta be kézbesíteni, majd mind a négy gyermekét postafor­galmi szakközépiskolába ad­ta. Legkisebb lánya, Sze­gedi Jánosné Bakos Éva vette át tőle a hivatalt, amikor leverte a betegség és nyugdíjba ment. — Én nagyon szeretem ezt csinálni. Itt mindent megtudok a világról ami nekem kell — vallja a fia­talasszony. — Ismerem a hangját a naményi telefon- központosnak, tudom, ki vár levelet messze élő gyerme­kétől. Itt cserélnek gazdát a falu hírei, mert ide szin­te mindenki beugrik egy percre. Délelőttönként a szemközti kocsmában nin­csenek annyian, mint itt a tenyérnyi hivatalban. — Nekem kétszer olyan udvariasnak kell lennem mert én nem az ügyfelet lá­tom a belépőben, hanem Mari nénit, Pista bácsit Koromnál fogva is tiszte- lettudóbban illik szólnom mert én itthon vagyok. Itthon van. Kondor Elek bácsi is, a falu legidősebb embere. A kőből húzót* szép házban a hátsó szoba a múlt világába repíti az idegent. A spór alatt a fa­kutya avagy a csizmahúzó. A kopott asztalhoz görbe­bot támaszkodik. De nem kéri a gazda, amikor a sa­ját termésű borából invitál egy pohárra! Története van annak: még á múlt nyjáron is meg­kötözte a szőlőt. Igaz, ka­rosszékről. De most nyáron már nem bírt erőt venni magán... — Pedig még csak a ki- lenevenharmadikat töltöm. Nem vert le a betegség so­ha! Most érzek már ezt- azt, hogy nincs mit csinál­nom. Olvasok naphosszat. A betűk messzire viszik a gondolataimat. A szüleim, a hét testvérem már a föld­ben pihen. Én következem. De mikor még ma is úgy fújom az aranyábécét, örü­lök az unokáknak, elpipáz- gatok magamnak ... Las­san veszem észre, hogy le­járt az időm ... Túl a falu határát jelző táblán, a parányi temető­ben ékes sírkövek maga­sodnak. Galamb ül a már­ványtömbön, ahol felfede­zem a Kondor nevet. Elek bácsi felesége tíz esztende­je nyugszik itt. Látok gyer­meksírokat, amelyeket évti­zedek után is elborítanak az emlékezés virágai. Nem ve­ri fel a gaz egyiket sem. A takaros rendben sora­kozó sírok az életben meg­szokott pontosságról. valla­nak. A karnyújtásnyira hú­zódó kukoricást is halálra ítélték: mindig egy sírhely­re valót kanyarítanak ki belőle. Halad az idő — de a sáros, kotyogós úton zöty- kölődő szekér hangját a ge- lénesi fül mindig mennyei . muzsikának hallja. Ha egy­szer itt sima aszfaltút lesz... Tóth Kornélia Barangolások Bereg csücskében Csöndesek a gelénesi utcák. (Etek Emil felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents