Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-17 / 270. szám

-j VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN /

M

ost az a görög jár az eszemben, aki vasárnap déli tizenkét óra körül kinyitotta Agrinionban a boltját. Meglátta az ablakból, hogy ott ácsorgunk a kirakat előtt, leakasztotta a kulcsot a szegről, átballagott a macskaköves utcán és kinyitotta a boltját. Mire észbe kaptunk, fenn volt a roló és a görög tessékelt' minket be az ajtón.

— Na — mondtam a barátomnak —, most vagyunk bajban. Eszünk ágában sem volt vásárolni, pénzünk se sok van, de innen meghátrálni már nem lehet.

Ékszerbolt volt ráadásul. A sötétkék bársonydobozokban kitett, szépen metszett kövekben gyönyörködtünk a ráccsal védett kirakat előtt, amikor a görög lejött a szemközti lakásból és kinyitott. Végül vettünk egy-egy pillekönnyű, tizenkét karátos láncot; a görög széles mosollyal nyugtázta a négy-öt zsebből elővaka- ródzott drachmáinkat és selyemszalaggal átkötött dobozban nyújtotta át az árut.

— Ez mind semmi — mondja a barátom most, amikor erről a régi nyárról beszélgetünk. — Emlékszel Lef terioszra ?

— Az ám, a Feri. Ugyanebben a városban élt egy magyar-görög. Pest környékén született, s aztán, amikor már lehetett, szülei visszatelepültek, s velük ő is ide került, ebbe a számára tulajdonképpen ismeretlen országba. Rokoni összefogással berendezett egy kis boltocskát: villanyszerelési cikkeket árul, drótokat, kapcsolókat, gu- minyelű kombinált fogókat, miegyebet. Egy késő délután telepedett át hozzánk a szomszéd asztaltól, a hatalmas platánok árnyékába bújt kis kerthelyiségben.

— Szervusztok — mondta. — De jó egy kis magyar szót hallani.

Jellegzetes görög feje volt, ezért meglepődve kérdeztük :

— Hát te honnan tudsz magyarul, s ilyen szépen?

Elmesélte történetét, amit úgy fejezett be, hogy: „Görögország a hazám, Magyarország pedig a szülőföldem”; aztán meghívott minket, menjünk, nézzük meg a boltját.

Csinos kis bolt volt, éppen egy ipszilon alakban elágazó romantikus utcácska sarkában. Ahogy leültünk, a kirakaton át végigláttuk az ipszilon szárát, mely a távolban egy térbe torkollott. Hűvös volt a boltíves vastag falak között, a kihúzhatós napernyők jótékony árnyékban tartották az üzletet, kellemes volt hátra dűlni a nád- fonatú széken.

— Isztok egy kávét, hűtött narancslével? — kérdezte Feri, azaz hogy Lefte- riosz.

— Megköszönjük —

mondtam —, ez most valóban jólesne.

Vevő jött, csöngött a kis harang az ajtó fölött, Feri kiszolgált, drótot tekert, csomagolt, aztán hallottuk, hogy telefonál — görögül természetesen, amiből mi egy szót sem értettünk •—, megint vevő jött, s ez így ment egy darabig. Közbe- közbe visszaült hozzánk — „nem akarom bezárni az ajtót, minden fülért meg kell fogni, megértitek. A házon hitel van, s nagy az adó”.

— Világos — mondtuk —, csináld csak, az üzlet az üzlet. —

— Csak azt a kávét nem nagyon láttam, hogy odatette volna ■— súgta a barátom, amikor megint drótért jött valaki.

— Hagyd el, ne bolygasd — mondtam. — Biztosan elfelejtette. Nem érdekes.'

Ekkor láttam meg a pincért, ahogy befordult a térről a romantikus kis utcába, s jött az út közepén. Jött, jött, egyre nagyobb lett; karján fehér szalvéta, kezében tálca — az is fehér kendővel letakarva —, aztán fellépett a lépcsőn, benyitott (csengett a fcis- harang), s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, kezdett megteríteni előttünk a kisasztalon. Elrendezett mindent, ahogy a

pincériskolában tanítják, azután meghajolt és elment. A kirakatüvegen át láttuk, hogy kerülgeti az autókat, a hóna alá fogott üres tálcával.

— Parancsoljatok — mondta Feri, és öntött a poharakba.

— Honnan jött ez a pincér? — próbáltam leplezni meglepetésemet.

— Ott, azon a téren van egy nagy .vendéglő. Telefonon rendeltem.

— Annak a vendéglőnek ilyen szolgáltatása is van?

— Hogy-hogy szolgáltatás? Bárhova telefonálhattam volna, de ez van a legközelebb.

— Ezt húzd ki — düny- nyögte a barátom. — Próbáld meg egyszer otthon. Érdekelne, mit vágnak a fejedhez a telefon, másik végéről. Azt, hogy „hol él maga?” máris szinte hallom.

— Olyan kísérletbe, aminek előre tudjuk a végeredményét, bele sem érdemes kezdeni.

— Ne bántsátok a szülőföldemet — szólalt meg Lefteriosz. — A dolgok nem ilyen egyszerűek. Ez a fiú kezdő pincér. Ott ül a telefon mellett és várja a rendelést. Amíg nem véglegesíti a tulaj, ezt kell csinálnia, s ebbe néhány év is beletelhet, ö ott szabályszerűen megveszi, amit én rendelek tőle, s nekem sem adhatja drágábban, mint amennyit ő fizetett érte. Tíz százalék borravalót illik adni, mi legtöbbször húszat adunk, s ő ebből él. A többi vendéglőben is ilyenek vannak. Otthon — mosolyog ránk —, ahol pincérhiány van, ki vállalná ezt a munkát? Ami pedig az ékszerészt illeti, én is kinyitom a boltom, ha kell, éjszaka is, ha kell, egy kiégett biztosíték miatt is, sőt, a helyszínre is kimegyek, ha valaki nem tudja becsavarni.

Néztünk magunk elé, míg Feri a boltjával együtt a múltba tűnt. Átcsúszott egy másik idősíkba, ahol talán most is ugyanaz a nyár ragyog, s mi is ott állunk (hány évvel fiataiabban?) az Aphrodité nevű pálmafa alatt, kezünkben a két kis dobozzal, amit az előbb csomagolt be az ékszerész.

Itt most ősz van. Az új lakótelepen, ahol már több száz, talán ezernél is több család lakik, ABC-áruházat alapoznak. Jövő őszre tervezik az átadást, tehát még egy év, korszerű bevásárló- központ nélkül. A tízemeletes lakóházak földszinti garázsaiba beköltözött néhány kis bolt, állami is, magán is, vegyesen. Végeredményben minden megkapható itt, ami az élethez kell, nagyobb dolgokért meg úgyis buszra ül az ember, vagy megveszi £ városban munka után, s hazacipeli. Csak a kisördög

incselkedik velem, hogy elmondjam, mi jár az eszemben, amíg itt állok a sor végén, kenyérre várva.

Fenn Északon, a Yukon folyó partján — írta valahol Jack London — aranyat találtak. Egy kereskedő megtudta ezt, pénzzé tette minden vagyonát, árut vásárolt, kutyaszánokra rakta, s elindult oda, ahol még csak két aranyásó szűrte a vizet. Két aranyásó: két sátor — gondolta

a kereskedő —, de lesz itt nemsokára ezer is, gerendaházak épülnek majd, talán egyszer város is lesz ezen a helyen. Nem is gondolkodott tovább, felépítette boltját, újabb árukat hozott, „kurrens cikkeket”, aranyásóknak valót, megrakta a polcokat, felszerelte a kiscsengőt az ajtó fölé, majd leült a duruzsoló dobkályha mellé, s azt mondta:

— Jöhetnek.

Érdekeltségi rendszer, kockázatvállalás, rugalmas üzletpolitika. Hányszor halljuk, mondjuk, leírjuk ezeket a fogalmakat, s közben azzal, hogy butikok sora nyílik, nem lesz több az áru, és tulajdonképpen ugyanazt az* elosztható mennyiséget forgatjuk, csak más módon. Gebines, szerződéses és magánvendéglők csalogatják a betérőt, de sem. árcsökkenést, sem a szolgáltatások jelentős bővülését nern tapasztaljuk. (Jön a kis pincér. Jön, jön az út közepén.)

— Jöhetnek — kellene mondania az ABC-áruház vezetőjének is, amikor még csak két ház áll az új lakótelepen, mert nem talán, hanem biztosan város lesz ezen a helyen. Ám mit csinál addig, amíg csak óránként nyitják rá az ajtót? Nem ülhet a duruzsoló dob- kályha mellett, mert sokba került a beruházás, aminek minél /hamarabb meg kell térülnie, nyereségbe kell fordulnia, ott van a nagy raktárkészlet, ami nem mozog, ezáltal holt tőke, s akkor még ott van a készlet- gazdálkodás című passzusa a szövevényes rendeleteknek szabályzóknak. Fogós érvek ezek, mégis furcsa innen az erkélyről nézni,

hogy ássák az alapgödröt a bolt helyén, amikor itt már — közben pontosan megtudtam — 1169 család lakik. Ez egy nagyközség lélekszáma, ha csak hárommal szorozzuk is meg.

— Ne bántsd a szülőföldemet — szól rám Feri a másik idősíkból, ahol most már az örök nyár ragyog. — Görögországban több ezer éves hagyománya van a kereskedelemnek. Mi már akkor tengerre szálltunk az

áruért, vettünk, eladtunk, amikor ti még csak gondolkodtatok rajta: elinduljatok-e a finnugor őshazából, vagy mégis jobb a hűs sztyeppén, a rokonokkal együtt. Nektek még van időtök. Nagyon sok időtök van.

— És a Yukon-parti boltos. a kutyaszánjaival? — kérdezném még tőle, de szétcsúszik az idősík, s itt állok megint az erkélyen, amivel szemben már daru emelgeti a betonoszlopokat.

Szétcsúsznak, összecsúsznak a síkok az időben. Most zárja be a Hatzel téri Blis- tyán néni a boltját, mert nem támogatják a magánkereskedelmet. Anyám néhány év múlva oda megy eladónak, mint az állami vállalat alkalmazottja. És ugyancsak most licitálnak egy hasonló kis boltra, mert az állami vállalatnak nem kifizetődő fenntartani.

(Ne szólj most, Feri. Tudom, hogy te állandó vagy, akárhová is csúszik az idő, s valami állandó, biztosan előre hajtó erő van az időben is.)

Mégis. Valóban sok időnk van, vagy nagyon kevés?

— És arra emlékszel-e — incselkedik megint a kisördög —, amikor színház után, fél tízkor mór nem szolgáltak ki a belvárosi presszóban, mondván, hogy ,.takarítunk, kérem! Nekünk is haza kell egyszer mennünk”. — Mikor van itt záróra? — kérdezted. — „Tízkor, de ez nem magukra vonatkozik” — mondták és húzgálni kezdték a nyeles felmosórongyot frissen vasalt színházi nadrágod hajtókája körül.

Budapest zárva — írta

nemrég irodalmi és- politikai hetilapunk címként egy cikke fölé. A cikk arról szólt, hogy a fővárosban vasárnap — sok helyen szombaton is — zárva vannak a boltok. Forog a kispénzű idegen, kenyeret venne, pa- rizert, kenőmájast, tejfölt stfa., mert éhes, de nem kap. Vendéglőre, Gundelre, Gellért étteremre neki sem telik, s különben sem illik ilyen helyre kisnadrágban, s csővázas hátizsákkal bevonulni. S forgunk mi is, ha történetesen elfelejtettünk cukrot, lisztet venni, s váratlan vendégek jönnek. (Ne mondja most nekem senki — a tévéreklám se —, hogy vásároljak csütörtökön, szerdán, holnapután kiskedden, borjúnyúzó pénteken, mert ez olyan dolog, mintha mások akarnák beosztani az időmet, amit „objektív okoknál fogva” én magam sem mindig tudok.)

Vasárnap Nyíregyháza is zárva van. Egyszerűen tudomásul kell vennünk •— amint ez egy olvasólevélben is megjelent —, hogy a kereskedelmi dolgozóknak ugyanúgy jár a szabad szombat és a vasárnap, mint a „Budapest zárva van” című cikk írójának. „Állna csak ő itt a pult mögött, nyűglődne ő hétfőtől péntekig a sok kiállha- tatlan vevővel” — így szólt egy igen figyelemre méltó mondat, a nem is tudom, milyen áruház dolgozói által összeszerkesztett válaszlevélben.

Csakhogy ebben az idősíkban már nem azon kellene vitatkozni, hogy ki álljon a pult mögött, s hogy megéri-e, vagy nem ott állni, hanem azon, hogy ha nem éri meg, miért nem, s ott, máshol, akárhol, miért éri meg ugyanaz. Arra pedig kár szót vesztegetni, hogy miért nem az újságíró vesződik a „kiállhatatlan” vásárlókkal, mert ez egész egyszerűen mellébeszéd. Okosabban kellene már kérdeznünk is, nemhogy válaszolnunk ebben az idősíkban, ahol élünk: s akkor rájöhetnénk néhány dologra.. Nevezetesen: amíg hiánygazdálkodás van (mert az van, ne szépítkezzünk), addig az ember, az emberség, a közösségben élő etikus gondolkodó lény magatartása az egyedüli, ami megenyhítheti vásárlói és állampolgári haragvása- inkat.

A „ne tessék haragudni, elfogyott”, a „próbálja meg valamivel 'helyettesíteni, én ezt ajánlom ...” elviselhetőbbé teszi, hogy immár -második éve nem kapok egy pár forintos bigyót, ami miatt a tizenkétezer forintos motorom gyakorlatilag használhatatlan.. (Lent van a pincében, lepi a por, eszi a rozsda.) Mert azon az agresszív kérdésen, hogy „hol él maga?” feldühödöm. — Miért, hol kellene élnem? — tolakszik fel bennem ilyenkor a keserűség. — Itt élek, a hazámban.' Én nem tudnék máshol élni. És azon is feldühödök. ha valaki ezt a pár forintos bigyót itt, vágyott látta kétszáz forintért, de miire odamegyek, már ott sincs. Annyiért sincs.

Van egy mondás, ami mái nagyapáink könyökén is kijött. A mondás ügy szól, hogy „kleine Fische,

gute Fische”. Magyarul nem ilyen szemléletes, de önmérsékletre intőén igaz, és távlata van. A kis hal is jó hal. Mi úgy mondanánk, hogy: fillérből lesz a forint, vagy: ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Mert nem volna fontos egyik napról a másikra meggazdagodni, maximális nyereséget előcsikarni, krémsárga Mercedest venni, tetőtől talpig bundába és aranyba öltözködni, áremeléssel, vagy egyéb nem közösségi praktikákkal a Kiváló Vállalat címet elnyerni, anyagiakkal bizonyítani minden áron, ha kell mérleghamisítással is. (A nem kívánt rész törlendő.) De bármit 'törlünk is, mindegy, mert a valóság ránk szól, s azt mondja, amit egyre inkább érzünk mindannyian, akik néha megpróbálunk tovább látni az orrunknál, hogy mi csak az anyagiakkal való bizonyítás lehetőségét ismerjük el maholnap, a magánéletben is. Mert a „kifizetlek a mellényzsebemből, apafej”- fajta bizonyítás „ül” nálunk — ebben az egyáltalán nem ezért megszenvedett történelmi helyzetben — a leg- stabiiabban. (Sőt, le is fekszik, ha kell, a mellényzseb tulajdonosával.)

Kleine Fische, gute Fische — mondta Blistyán néni, a sarki boltos, a hajdani szatócs. — Egy üzletet be kell vezetni, s utána, ha jól kezdte az ember, bár nem fényesen, de tisztességesen megélhet belőle. Ehhez pedig az a legjobb módszer, ha szebben mosolygok a vevőre, mint a konkurrencia. Mert a pet- rója, lámpabele, kocsikenőcse, a sója és a borspótlója neki is éppen olyan, mint az enyém. De én beszélgetek is vele, s ha látom, hogy lapos a bukszája, olcsóbban is megszámolom az árut. És megkérdezem: hogy vannak a gyerekek?

Az emberi tényezőről írtam eddig két hasonló terjedelmű riportot. A tüzes gépről, ami új volt, s új ember kellett hozzá. A villanymozdonyról, amihez emberileg is fel kellett nőni, le kellett győzni a' gyomorremegést, a félelmeit, a bizonytalanságot, mert uralkodni az okos gép fölött csak így lehet. S az új társadalmi rendhez nem kell új ember? önmagunk felett mikor leszünk már úrrá? Kis hétköznapi kapzsiságaink felett, közömbösségeink felett? A kis pénz, kis foci szemlélet felett? A nézze, kedves uram, én is a piacról élek gondolkodás- mód felett?

Tudom, ehhez jobb elosztás, sőt igazi kereskedelem, igazi demokrácia kellene. i(Vian időnk, hallom Ferit; s tudom is, csak sürgetem.) És sokkal jobb — nem csak szavakban megfogalmazott — ösztönzés, ami a valódi munkát, az értékteremtő értéket honorálja. De még nincs. És ha nincs, mert nincs, hát vaduljunk el? Addig a csoport- és magánérdekeiktől fűtött hará- csolási vágy vicsorogjon mindannyiunkra ?

S ez a mellbe vágó, arcul csapó kérdés, hogy: „hol él maga”?

Itt élek, Lefteriosz, s a körülményekhez képest jól. Ahhoz képest pedig sokkal jobban, mint amikor — azon a gyönyörű nyáron — találkoztunk. Gyermekeim vannak, szép lakásom azóta, s remélem, lassan a fejem lágya is benő. És nem bántom a szülőföldedet, dehogy is bántom. Nekem ez a hazám.

Csupán morgolódom néha egy kicsit, meri ilyen a természetem.

1984. november 17.

Hi HÉTVÉGI MELLÉKLET

•«ív Szétcsúszott idősíkok

Alekszandr Szitnyikov: Női portré