Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-27 / 253. szám

KM HÉTVÉGI MELIÉKMET 1984. október 27. A sikerfilmek gyára Szentendre, októberi ősz. városát valóseínűtlen, áttetsző, szivárványai ragyogással hinti be a délelőtti napsütés, az átriumos udvarokban hófehérre meszelt tég­lakerítések mögött a vadgesztenyefa már rozsdás leveleivel bólogat. Egy ilyen, mese­beli házba kopog tatunk. Három ajtaja közül vajon melyik nyílik? Az aiz érzésűink, nehéz volna ide bejutni, ha nem lenne megbeszélve a tailálikozó. Kovács Éva keramikusművész térdig agya­gosán nyit ajtót— a műhelyből jön, ahol pár perccel később közelebbi ismeretségbe kerül­hetünk a legújabb, félkész „gyermekekkel”: az agyagbaibákkail. Formázás után, égetés előtt itt várakoznak, szikkadnak. A gondos kéz egy-egy nylonzacskót húz mindegyiknek a fejére — most leülhetünk beszélgetni. — Régen nem jártam otthon... Ott­hon ... Nosztalgia, egy váratlanul előretörő emlék, ki tudja1, mi készteti a művésznőt, hogy hos;z- szan elmerengjen a szó jelentésén. — Otthon? Az, amire jó gondolni, amikor fázol. Érted ? A tűzhely melege . .. Isszuk az ízletes teát, itt, Szentendre szí­vében, szupermodern finn teafőzőit mosogat a háziasszony és közben — tér és idő furcsa keveréke-egysége — a kis szabolcsi falu, Nyírcsaholy utcáin járunk képzeletben . .. — Apám Csaholyban tanított, ott laktunk egy ideig. Most is ott lakik a rokonság, de ritkán megyek haza. Haza? Teljesen nem is tudom... Mondhatom, hogy haza, furcsa mégis. Kötődés kellene, de már nem az az otthon... — Már hároméves koromra emlékszem: Egert bombázták, hatan aludtunk egy szal­mazsákon és az asszonyok babát varrtak . .. — Csaihaly. Most egy rokonlátogatás emlé­ke jutott az eszembe: Márta néni, tizenkét gyerekkel; egy szent asszony, Pista bácsi, aki sohase ivott, a Margit nevű lányuk, fő­zik a vacsorát, vászonfazékban főtt krumpli, meg aludttej van az asztalon... Mi Margit­tal a teheneket etettük, vagy ültünk és gaj- doltunk ... Teljesen groteszk, nem? Újabb mozaikok, “^tszS hány impresszionista festmény. Képek a mű­vész belső világából, jelek az alkotás folya­matából. — Háború után Debrecenbe kerültünk, az­tán haza, nagymamáékhoz. Apámat fekete­listára tették — százados volt a magyar ki­rályi hadseregben —, valami dohányültet- vényböl éltünk. Utána kántor-tanítói állást kajpott, de az iskolák államosításával fel­mondtak megint. Végül aztán pásztortanító lett: csak iskola volt, lakás nem. Majd Kis- macsira kerültünk, ott már ház is volt. Sze­gények nem voltunk, de hat gyerek, mellett azért beosztóan kellett anyámnak 'gazdálkod­ni. Igen, hat testvér. És képzeld el, egy kivé­telével mind diplomás lett. Ezek mind az anyám csodái ... Nagyon gazdag volt a gyer­mekkorom. — Középiskolába a debreceni gyakorló­gimnáziumba jártam, na, ott már mindenfé­lével foglalkoztam, zenede, rajz, meg bejár­tam boncolni a klinikára — egyébként en­gem föl is vettek az orvoskarra. Egyszerre két helyre adtam be a jelentkezési lapot, az­tán emellett döntöttem. Az Iparművészeti Főiskolára Borsos vett föl — aizit hiszem, ta­nulmányfej volt a vizsgamunka — előtte egyébként országos rajzpályázat harmadik díját nyertem... Soha nem tanultam, min­dig a szünetben készültem föl. Most, a 25 éves érettségi találkozónkon emlékeztettek rá, ha felszólítottak, mindig visszakérdez­tem, hogy mit is kérdeztek? A főiskola után három évig dolgozott a gránitgyárban, edényeket tervezett. Koráb­ban nem ismertem, de most igen nehéz el­képzelni Kovács Éváról, hogy bármiféle kö­töttséget képes volna vállalni, legyen az pél­dául egy gyár munkarendje... Az egysze­mélyes műhely illik hozzá, itt érzi jól ma­gát, magas falakkal körülvett otthonábani És amint ez ajz egyszemélyes műhelyálom megvalósult, elkezdtek megszületni azok a figurák, melyekről első pillantásra félreis­merhetetlen ül látszik: ezek csak a Kovács Éva munkái lehetnek. Egyesek szerint a Ko­vács Margit-féle kerámiához áll a legköze­lebb stílusában. A művésznőnek erről az a véleménye, hogy nincs értelme az összeha­sonlításnak, mert ez is más, az is. Kovács Éva groteszk vagy éppen naivan bájos kis alakjaival önálló stílust teremtett, párja va­lóban nincs sem itthon, sem külföldön, — Nagyon érdekes a külföldi fogadtatás, a finneknek például ez túldíszített, az ola­szok viszont még keveslik is a díszítésit, ők tobzódnak a fodrozásban. Keressük az ihletet ^ alakult a művész élete, milyen emlékeket vésett be az idő az emlékezetébe, kik voltak fontosaik, milyen események alakították az egyéniséget, hol az a pillanat, amikor egy stílus megszületik? — Amit most csinálok, ezek a kézbe fog­ható, fodros szoknyás kerámiababák, párok, ezekről biztosan tudom, hogy belső kény­szerből születtek, egészen pontosan a nagy­anyám halála után. Hetvenhétben meghalt a nagyanyám és azzal elvesztettem valamit az életemből. Apró, hivatlan könnycseppet morzsol szét az arcán — a fájdalom lám nem múlik az idővel —, elmereng, majd ahogy visszatér a jelenbe, pár pillanat múlva már ismét lel­kesen magyarázza a „gyermekek” születésé­nek titkait. Időnként hamiskás mosoly jele­nik meg szája szögletében — az érzelmek óriási gazdag skálája végigkövethető érzé­keny arcjátékában, szeméből ezernyi szín, a pillanatról pillanatra változó ember izgal­mas egyénisége villan. — Azóta csak ezekkel a figurákkal tudtam födoldani a fájdalmat, amit nagyanyám el­vesztése okozott... Néhány technikai részletről is szívesen be­szél, hiszen ezek is a „születéshez” tartoz­nak, Kezdődik a munka finomított agyag be­szerzésével, amit már átszűrve, legyúrva kap. Akkor kezd hozzá, ha fejben már kész a mű. Az agyag, szerinte, adja magát, kínál­ja a benne levő formát. A pihenő több nap is lehet, amíg kemencébe kerülnek a kis szobrocskák, közben rakja föl rá a színeket — hogy hogyan, az kulisszatitok, s a többit elvégzik a tűz, meg a fémoxidok. Hallgatni is öröm, ahogy erről beszél: — Ez egy gyönyörű játék. Az agyag és az én játékom. Olyan, mint az autó vezetés. Közben derül ki, hogy az ember mennyi min­dent nem tud. Az első kiállításom alkalmá­val indult el bennem egy érzés : most már kezdem tudni, mi az, amit nem tudok, s ez azóta egyre erősebb. Jó is, rossz is. Mert ahány szereplésem van, ahányszor a nyilvá­nosság elé kell állnom, minden kiállításnál a kalóriaszintem nullájára ürülök ki. Ez borzasztó, teljesen kiborulok — és ez így van minden zsűrinél, Furcsa vallomás, olyan művész­től, akinek pe­dig szükségszerű találkoznia a közönséggel, hiszen munkáit értékesítésre készíti. Ez a vívódás, ez a „jó-e vajon amit csinálok?” fé­le vajúdás s folytatása: „és vajon, ha nagyon tetszik a nagyközönségnek, az miféle érték­mérő ?”-szerű töprengés teszi talán olyan szimpatikussá, esendően emberivé Kovács Éva egész egyéniségét. Kitetszik minden szavából: sokat van egyedül. Ez persze nem jelent szükségszerű­en bezártságot, magányosságot is. Vagy min­den nagy művész sorsa, hogy bőrénél véget ér a világ, s a józsefattilai „be vagy zárva a Hét Toronyba, és már sohasem menekülsz” gyönyörű magányosságára van szüksége az alkotó munkához? Kovács Éva világa, szent­endrei környezete ezt sugallja. Hófehér fa­lak között hófehér bútorok, s olyan ebben a házban a fekete pulóveres, hófehér hajú asszony, mintha valamelyik kedves „gyer­meke” kelt volna életre. Vagy éppen fordít­va? ö költözik bele minden egyes kis babá­jába? Vajon itt, a szentendrei művészvilág­ban hogyan érzi magát? — Kevés a kapcsolatom. Talán nem vélet­len, hogy a legtöbb kiállításomat Bihari Jó­zsef, a Pest megyei Múzeumok igazgatója nyitja meg. Ritka, hogy valakiben meg lehet bízni... Aztán én alkalmazkodni nem tudok, á saját gyerekem rendetlensége is útban van — szóval, megvettem ezt a házat. Három család lakott benne, itt szerbnek mondják, de valójában török kori. Most már megvan a birodalmam, itt tudok dolgozni. Hát eny­nyi... Megkérdezi, van-e még valami dolgom Szentendrén, süssön-e gyorsan egy szelet húst ebédre, mit segíthet? Kérdezem asz utat a skanzen felé. A világ legtermészetesebb módján felkerekedik, átöltözik, s ül be a kis bogárhátú Volkswagenbe, hogy kivigyen a skanzenba, ami több kilométerre van a vá­rositól. — Szeretsz vezetni? — kérdem. — Nem. De hát az ember nem teheti min­dig azt, amit szeret. Nézelődünk a szatmári portákon, érdeklő­dik, melyik honnan érkezett. Nem járt még itt, s útban a HÉV-hez — hogy elérjem a pesti vonatot, kivisz az állomásra — meg­jegyzi, örül a mai napnak, annak, amit lá­tott, tanult. Kedves Kovács Éva! Én is sokat gazdagodtam azon a mi szentendrei találko­zónkon. Baraksó Erzsébet Moszkva kül- és belvárosa között, a népgazdasági kiál­lítás közelében mindössze kéthektárnyi területen talál­ható a legnépszerűbb szovjet filmek szülőhelye, a Gorkij Filmstúdió. Jellegtelen szür­ke központi épületének mindössze három emeletén a vetítőtermek, szinkronszo­bák sokasága között székel a vezérkar: az Európa-szerte híres rendező-igazgató, Ve­niamin Davidovics Borman, száztíz csaját” színészével. A szovjet méretekben való­ban kicsi filmstúdió híre mégis igen nagy, hiszen film­gyártása mennyiségét tekint­ve a második a Szovjetunió­ban, s a szakemberek szerint minőségben meg is előzi a nagyobb testvérét, a Mosz- film Stúdiót. A számok im­ponálók: évente két játék­film mellett 36 egyéb, rövi- debb-hosszabb filmet készí­Egy filmről kétezer kópia Egy jó sztori = 100 millió néző A Rézangyal egyik jelenete, középen a népszerű főszereplő, Davidov. fenek. Kétezren dolgoznak a filmgyárban, közülük ezer- kétszázán alkotók; forgató­könyvírók, rendezők, színé­szek. A színészgárda a legis­mertebbek közül kerül ki, itt dolgozik többek között Gera- szimov, és haláláig, a nálunk A tavasz 17 pillanatából is­mert Tyihonov is. A „saját” színészstáb persze nem csu­pán a műtermekben dolgo­zik, a külvilágtól elzárva, tagjai rendszeresen fellép­nek a Filmszínészek Színhá­zában is, ezen kívül a meg­lehetősen gyakori fesztiválo­kon találkoznak Szovjetunió- szerte a nagyközönséggel. Rajtuk kívül meghívott szí­nészek is szerepelnek a Gor­kij Filmstúdió filmjeiben. Az itt készülő fillmek minőségé­re és népszerűségére jellem­ző, hogy átlagosain másfél­szer több néző látja őket, mint az ugyancsak jó hírű Moszfilm Stúdióét. Magyar fülnek szokatlan a tényt hallani: a Gorkij igen nyereséges vállalkozás, fenn­állásának negyvenkilenc esz­tendeje alatt minden évben haszonnal dolgozott, s ennek egyik érzékelhető jele az a hat több emeletes lakóház, amelyet munkatársaiknak építettek Moszkvában. Per­sze, könnyű nekik — és ez is az igazsághoz tartozik —, hi­szen egy-egy jó filmjüknek A Tolsztoj életéről szóló film főszereplője, Geraszimov. átlagosan 100 millió nézője van a Szovjetunióban, s ez a hatalmas szám bőven ki­egyenlíti az időközönkénti kudarcot, a gyengébb pro­dukciót — mert ilyen is akad. 17 millió nézőnél már nyereséges egy átlagos költ­ségvetésű film — magyaráz­za Borman — és ezt a számot a Szovjetunió egészét tekint­ve, már egy közepes filmmel is el lehet érni. A laborató­riumokban a sikeresnek ígér­kező filmekből másfél-két­ezer kópia készül, de a leg­gyengébbnek ítéltekről is át­lagosan háromszáz. (Nálunk a biztos közönségsikerre szá­mító filmek is legfeljebb né­hány tucatnyi kópiával ké­szülnek és ezzel már telítve is van a piac.) Ahhoz, hogy a’ filmek a Szovjetunió min­den részébe eljussanak, szé­les körű szinkronhálózattal rendelkeznek. Minden köz­társaságban önálló stúdiójuk van, ahol a Moszkvában ké­szült filmeket szinkronizál­ják. Jelenleg egy kalandfilm­sorozaton dolgoznak, ame­lyet évek óta nagy sikerrel vetítenek a filmszínházak. Főszereplője a rendkívül népszerű fiatal filmszínész, Davidov, aki bandavezért ját­szik, is folytatásról folytatás­ra kicsúszik üldözői kezéből. Most készült el a legújabb epizód, a Rézangyal, a vala­hol Dél-Amerikában játszó­dó történet. Ezt a filmsoroza­tot eddig több mint másfél milliárd néző látta. A kri­mik és kalandfilmek mellett a legnépszerűbbek a gyer­mek és történelmi tárgyú al­kotások, a felderítőkről szó­ló, izgalmakkal tűzdelt fil­mek. Természetesen folyama­tosan készülnek ebben a nagyüzemben komoly, művé­szi ihletésű filmek is. Az el­múlt hetekben mutatták be Karlovy Vary ban a Tolsztoj életéről szóló filmet, Szergej Geraszimovval a főszerep­ben. A film nagydíjat kapott. Erdélyi Györgv A | ír ■■ a11! 11 bűvös tűkor (Válogatás Róheim Góxa tanulmányaiból) Alig alkad a magyar néprajz- tudománynak olyan' tudósa, aki életében olyannyira kitagadott lett volna társai közül, mint Róheim Géza (Budapest. 1891 — New York 1953). 1925-ben megje­lenik: mérföldkő fontosságú mü­ve, a Magyar néphit és népszo­kások, fontos tárni lmániyokat tesz közzé a Btnographiaban a sárkányokról és sárkányölő hő­sökről, a halálmadárról, a va­rázserő fogalmának eredetéről, a Luca-nap vigiliájának hagyomá­nyáról, s külföldön az ausztrá­liai totemizmusról, a harmincas években megjelenő A magyarság néprajza négy kötete voltad­képpen mégis az ő munkáinak, eredményeinek mellőzésével szü­letik meg. Mivel magyarázható a szak­ma tartózkodása? Sokágú tevékenysége korán csodálatot keltett, ám sokan meghökkenve tekintettek merész következteté­seire, prekoncepciózusmak tartott kísérleteire, kutatásaira, megri­adtak gondolat aimalk ,,nyers, olykor zabolátlan áradásától, is­meretlen vagy fenyegető eljárá­saitól”. Róheim életművét sem a magyar tudósok, sem a külföldi­ek nem ismerik összességében, ezek nem tájékozottak a külor­szágokban a pszichoanalitikus antropológia terén kifejtett tevé­kenységében, amazok előtt pedig azon tanulmányai hozzáférhetet­lenek, amiket mint magyar folk­lorista alkotott. (Haláláig ma^ gyár folkloristának tudta magát, joggal, hiszen például a magyar néphitnek mindmáig legátfo­góbb vizsgálatát adta.) Munkásságának terjedelme­sebb részét a pszichoanialitikai kutatásai teszik ki, ilyien érdek­lődése 1917-től datálható. Ekkor jelent meg ugyanis az az írása (A kazár nagyfejedelem és a tu­rulmonda), amely Freud őshor- daelméletét próbálja történelmi- néprajzi bizonyítékokkal támo­gatni. Iliyen jeli egű kutatásaihoz Freud híve, Marie Bonaparte hercegnő biztosította aiz anya­giakat, az ő segítsége révén jutott el 1928—31 között Szomáli- föld, Közéip-Ausztrália, Üj-Gui­nea és Amerika törzsi népeihez. Az itt folytatott terepmunka so­rán leginkább az öidipusz-komp- lexus vizsgálatának szentelt fi­gyelmet. A Magyar Hírmondó sorozat­ban megjelent A bűvös tükör (válogatta, szerkesztette: Vere­bélyi Kincső) elsősorban a nép­raj ztu dós művelődéstörténeti írásaiból nyújt ízelítőt. Róheim azon etnográfusaink közé tarto­zik, akiknek tolla mán-már szép- írói erényekről tesz tanúbizony­ságot. Valóságos néprajzi imovélr Lákiban rögzíti a hagyományokat. Olvasmányosságban megközelíti Kiss Lajost, Györffy Istvánt, Szűcs Sándort, akik sok időt töltvén e] ia falvakban megtanul­ták a nép színest, gazdag képes beszédét, s megtermékenyítették vele a stílusukat. (íróink közül Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond és Tömörkény István alkották a legszebb nép­rajzi novelláikat.) Paul A. Robinson tanulmá­nyozta a freudizmus és a társa­dalomkritika összefüggéseit, s többek között Róheim életmű­vét is elemezte. Megállapítja, hogy Róheim nem vonzódott -a marxizmushoz, tevékenységét „baloldali freudizmusnak” ne­vezte, amennyiben a pszicho­analízis leghaladóbb képviselői­vel tartott, s hogy a valóságigé­nyű, humanista társadalomtudós mindvégig az ember megértésére törekedett, összevetette az ősi indulatokat, tiszta képzeteket, eredendő tartalmakat korának társadalmi motívumaival és sok új elemet, civilizációs ártalmat kárhoztatott. Valósáiglátását mesterénél is mélységesebb kul- túrpesszimizmus árnyékolta. Lát­ható tehát, hogy a néprajzkutató számára nemcsak megélhetést biztosító munka, hanem, önkife­jezés is az írás, sok-sok belső titkát olvashatjuk műveiben. S ha már szó volt sajátos baloldla- liságárói, nem árt emlékezni ar­ra, hogy 1919-ben rokomszensvvel viseltetett a tanácsrendszer iránt, a bukás után nem is kerülhette el a sorsát: ,, . . . arra való te- k intetteli, miszerint dm. Róheim Géza m. nemzeti múzeumi szak- gyakornok a Tanácsköztársaság ideje alatti. .. nyilvános és nép­szerű előadásokon olyan elméle­teket propagált, mely a kommu­nizmus elveit elősegítette, a bi­zottság javasolja, hogy... a Ma­gyar Nemzeti Múzeum köteléké­ből eltáívolírttassék”. S miikor meghalt, végrendelete szerint ma­gyar nemzeti lobogóval takarták le a koporsóját és egy magyar származású hebraista vallástörté­nész méltatta sírjánál tudós te­vékenységét. „Az amerikai tu­dós, a hazájától megfosztott zsi­dó Így identifikálta magát öröfc- rek.” (Magvető) Erdei Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents