Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
1984. október 27. O O k k, yel. Tomérnak ■in, né? t férfi fut a cél :amva. toz, ■Ili szerelmét. — lünk. )sa, a politikus és re. Valami áram, lélektől lélekig... K ét előadást hirdetett a plakát az ismert és kedvelt színészházaspárral : Piros Ildikóval és Huszti Péterrel. Az egyiket hat, a másikat nyolc órától. Amikor „elfoglaltuk őrhelyünk” a nyíregyházi művelődési központban, többen tudni vélték, hogy minden idők legnagyobb „csúszásának” leszünk tanúi, mert Huszti ma délután háromig próbál a Madách Színházban, ezért kizárt dolog, hogy hatra ideérjenek. Kinéztünk az ablakon: kint párás, ködös alkonyat. Valóban embert meghaladó feladat háromtól hatig ideérni. Várakozásunkba egy kis „hakni ízű” keserűség kezdett vegyülni, amikor (fél hat sem volt még) szóltak: itt vannak. Valóban, jöttek fölfelé a lépcsőn, mint a filmekben, Husztin nagykabát, vastag sál (ez a film ősszel játszódik), Piros Ildikó szép, mint mindig és mosolyog. — Kettőkor indultunk — mondják és a szervezőnk vezette az autót. Pihenhettünk is egyet a próba után. Gyülekezik a közönség az első előadásra, ezért nem zavarjuk tovább a felkészülést. A műsor sanzonest, sok humorral. Ám itt most nem a számokról van szó, amit ezerszer hallott már az ember tévében, rádióban. A Hel- tay-, az Ernőd Tamás-dalok kedvesek ugyan, de a lényeg ez a két ember, aki itt áll most előttünk karnyújtásnyira, nincs köztük és köztünk a bonyolult és felfogha- tatlanságában oly elidegenítő technika. — Nem szeretem ezt a szót, hogy szórakoztatás — mondja Huszti Péter két előadás közt az öltözőben. — Bár látszólag szórakoztató műsor a mienk is, céljában V _________________ különbözik attól. Meg abban, hogy mi átéljük ilyenkor a közönséggel való találkozást. A filmen és a televízióban kamerákkal állunk szemben, meg egy csomó jövő-menő emberrel, akik kábeleket húzgálnak, intézkednek, csinálják a felfordulást. A színházban Ketyerev vagyok, mondjuk a Kispolgárokban. Szerepet játszom. Egyedül az ilyen előadásokon lehetek az, aki vagyok: én, Huszti Péter. — Miért fontos ez a színésznek? — Mert tudom, hogy ilyenkor rám figyelnek, nem a darabra, nem a hősre. Valami áram indul el lélektől lélekig. Megérinteni valamit a közönség lelkében, egy húrt, ami aztán tovább rezeg ... Szemben állni velük, csinálni valamit — teljesen mindegy, hogy mit — s látni, hogy jól érzik magukat, mosolyognak, nevetnek, szeretnek minket. Azt hiszem, ez a körülírás is jobb, mint az az elnyűtt szó, hogy szórakoztatás. — Érdekes kis humoreszkeket, novellákat is hallottunk Huszti Pétertől, melyek saját szerzeményei? Van valami távolabbi célja annak, hogy az irodalommal is foglalkozik? — Ezek az írások erősen a színházhoz kapcsolódnak, még ha egyesek novellasze- rűek is. A mi életünkről szólnak. Persze előbb-utóbb óhatatlanul könyv lesz belőlük. — Tényleg, hogy’ él egy színészházaspár. Hogy laknak például? — Ezt most ne kérdezze — fordul el a tükörtől Piros Ildikó. — Hallott maga a sortatarozás és a födémcsere nevű elemi csapásról? — Hogyne — mondom — — Ez a szerelem, lám még ma is tart... (Gaál Béla felvétele) kedvenc újságom a Ludas Matyi. — Akkor erről többet nem kell mondani. Egyébként a főiskolán kerültünk össze, s együtt játszunk a Madách Színházban. Az se legyen titok, hogy férjem húsz, én pedig tizenhat éve. — Emlékezetes nagy szerepük van-e együtt? — Film. A Kálmán Imre életéről készült magyar— szovjet koprodukció. Péter játszotta a zeneszerzőt ér. meg első nagy szerelmét, a Paula művésznőt. — Ez a szerelem, lám még ma is tart. És a színház? — Nekem ott is teljesült a vágyam. — Milyen darabban szeretnének legközelebb játszani? Huszti Péter? — Mindegy, csak jó legyen, s a rendező is értse a dolgát. — Piros Ildikó? — Nekem is mindegy. Az embert mindig izgatja az, ami előtte van. — Nemsokára menniük kell, a közönség a második előadásra gyülekezik. Ez a sanzonest mióta van műsoron? — Évek óta, csak sajnos nagyon keveset tudunk vele szerepelni. A sok munka mellett alig jut idő egy-egy ilyen vidéki kirándulásra. Lám, Nyíregyházára is sötétben érkeztünk. Nem láthatunk belőle semmit. Nem baj, fő, hogy az emberekkel találkozhattunk, akik itt élnek. Ez a fontosabb. Mester Attila mber, félig régi i másom baktat atagon mellettem. ;selkedő szél emel- szoknyáját. Éles a es még a téli de- zokott szemeknek, rgünk gyanakvón, utolsó utóvédéi, dő a tavasz eleje ita vasárnapi apu- jy ötéves férfi felma már egymagá- itólámpa, s ráadá- vasz sok-sok új ppal. Hunyorogha- íbb-utóbb vallani egyél nekem valajóságos és gügyögésre hajlamos nénikről kiderül egy és más, a világról is, rólunk is- No de a valamiről... — Apu, vegyél te is egy igazi Skodát! Beleülünk, és elmegyünk Pestre. — Nem veszek, kisfiam. Az autó nekem nem valami. — Tessék? Mindig tessékezik, ha nem érti, hogy milyen új ravaszságot eszeltek ki neki. — Az autó nem valami. Az autó csak autó. Most nem szól egy szót sem, valószínű, hogy csalódott bennem. Aztán megkérdezi: — Te is valamit akarsz isfiam? Csokit? :em azt. i. Nem kólát. 2 valami. Csak az y kell. Persze, n fiatal az ember, venni.' — Igen, valamit. Igaz, én nem venni akarom, csak csinálni, de ez most még nem számít. Az a fontos, hogy én vagyok Valami Apu, és te vagy Valami Peti. Ez tetszett. Ahogy az arca jebb a valamiket merlek, fiú. Négy- olkanca kell neveszünk, a szeme. kodát. Piros Sko: a bazár felé, az nyitva van. Ott áll üvegbódé és vala- steli csillog-villog, rettyintett leányzó. :isöreg. Itt van a a mesebeli pavi- ersze jóságos né- : ablakoknál. Lám, érdül hozzánk a j múltkor, és gü- . Te ezt nem sze- lúzódsz, még nem a néninek mást írni. Ahogy leha- bizony ezen a po- átni, hogy nem- e érett meg az ilami még ennél is >. Nem fér el egy még egy áruház- lyre nagyobb lesz, :ávolibb. Eleinte-várjuk, aztán ke- enfelé. Közben a földerül, azon látszik. Melegen süti a hátunkat a nap, jövetben le kell venni a kabátunkat. Egy lépcsőházból csupa fodros mama lép ki csupa fodros kislányával. Egyforma, vakítóan fehér báránybőr mellénykéjük van, kellemes illatot libbent felőlük a szél, hogy átmennek előttünk a járdán. A fizetésem talán elég lenne a nő kozmetikumaira, elegáns krokodilbőr cipőjére és táskájára. Habár a táskára már nem biztos. No de ez mit sem von le a fodrosok varázsából. Teljes maradna férfiúi csodálatunk, ha nem hallgatnánk végig a ház előtt a kocsiba beszálló kislány nyafo- gását. — Tejszínhabot is akarok, csokit is akarok, kólát is akarok ... Anyuuu! Azt a nagy hajasbabát is akarom! A fiú még visszafordul a fodrosok felé, aztán egy nagy- csoportos óvodás férfi öntudatával ítélkezik. — De buta! Mit lehet erre mondani? Két komoly férfi ballag tovább a vasárnap délelőtti napsütésben. Az évszakváltás monotóniája Őszi tárlat ’84 Tiszteletre méltó törekvés a megyei képzőművészeti élet szervezőitől, hogy évről évre próbálkoznak, néha évente többször is, az itt alkotok művészeti produktumainak reprezentatív bemutatásával. Vitathatatlan rangot ad egy megyének, ha pezsgő szellemi életét, más mellett, nívós tárlatokkal is demonstrálja. Várt művészeti esemény egy-egy őszi, vagy téli kiállítás. Sajnos a ’84-es őszi tárlat, immár nem először, nem ad okot a felhőtlen, tiszta szívű lelkesedésre. Az, hogy a kiállítás nem hétköznapokat felváltó ünnep, érzelmeket fölkavaró, összegző állomás már, megszoktuk. De néhány itt látható színvonalengedmény igazán megdöbbenti a nézőt. El kellene dönteni, mi a kiállítás valódi célja! Az-e, hogy értékes műalkotásokkal művészi élményt szerezzünk a publikumnak, vagy fölkarodjuk az amatőrmozga- lom egyébként tiszteletre méltó képviselőit, s egy sorba rakva munkáikat, a tényleges műalkotásokkal értéktelenséget avassunk műalkotássá? Már említettem egyszer, hogy a kiállítás felelősség, a falra akasztott képet nem mindig avatott szem nézi. A technikailag dilettáns, megjelenésében ízlésromboló munkákat nem szabadna a valódi értékek közé keverni. A másik észrevétel: ha számat vetünk alkotóink szűk körével, alkotómunkájuk nehézségeivel (egzisztenciális problémák, egészségi gondok, más irányú elfoglaltság stb.), máért erőltetjük az ilyen sűrű bemutatkozást? A téli tárlat óta alig fél éviéit el, s már ott is jelentkeztek a fenti problémák. El kellene fogadnunk, hogy tízegynéhány művészünk nem tud félévenként új anyaggal közönség elé állni, és ez teljesen érthető. Az életműben bekövetkező stílusváltások, letisztulások, esetleg zsákutcák, nem olyan látványosak, hogy ne szoktuk volna meg aiz egyéni megoldásokat, s ne nyugtáznánk elismerő, vagy berzenkedő fejbólintással a számos esetben már több évtizede visszaköszönő látványt. Több minit húsz éve képző- művészeti vitát kavart e lap hasábjain a jobbító, tisztulást igénylő, színvonalat emelő szándék és a konzervatizmus konfrontációja. Most már ott tartunk, hogy az évszakváltás monotóniáját érezzük a kiállításon, s vitázó felek sem igen akadnak. Néhány konkrét megjegyzés: Az elmondottak után kötelességemnek érzem felhívni a figyelmet a Lenin téri teremben található, némely esetben prob- lémásságában is esztétikai értéket hordozó műalkotásra. A jól exponált tűzzománcok néhány szembetűnő, de érthető közös vonás ellenére jelzik: az anyag adta dekoraitivitás megragadta az alkotókat és számos esetben új lendületet adott a kifejezőkészség kibontakoztatásához. Kerülő Ferenc olajképe A f oly ónál, a festő régi törekvéseit tükrözi. A barnás tónusból kiivilágló színek a formák „nyűgétől” megszabadulva, saját dinamikájukra támaszkodva teremtik meg az új képi struktúrát. Valkovits Zoltán fehér alatt fuldokló sápadt sárgái számomra megközelíthetetlenek, s az itt-ott felszínre bukkanó pici színek elnyomottadgukban rokonszenvesek. Alexáné Székhelyi Edit Angyal-óról már írtam, itt csak annyit, a kiállítás egyik legjobb képének tartom. Bényi Árpád két olajképe ürügyén szólnom kell a művész nálunk még széles körben nem kellően ismert kvalitásáról. A közelmúlt debreceni tárlata, valamint az itt látható festmények meggyőzlek: Bényi beszélni akar az emberről, érti, tolmácsolni tudja problémáit, magányosságát, esendő- ségét, örömeit. A vastagon felkent, vörös konitúrú arcok vágyakozva néznek felénk, és izzó lilák, sikító krómsárgák kiáltanak egy meleg emberi pillantásért. Ez a közvetlen megjelenő humánum felszólító erejű adottság. Horváth János festményei egyéni kiállításához képest visz- szalépést jelentenek, illetve a kevésbé sikeres részből valók. A néhol megoldatlan felületek azért is szebetűnmek, mert nemrég csodálhattuk meg festői igényességét, bravúros faktúráit önálló tárlatán, Balogh Géza mozaákterve friss kontrasztjaival a vizuális fantáziát mozgósítja, vajon hogyan érvényesülnek a világító-dekora- tív akvarelles felületek mozaikban? Jó volna megvalósulva látni! A grafikák egységes színvo- vonala a járt utak favorizálását mutatja, közhelyek emlegetése nélkül nem emelhető kJ. egyik sem. A plasztikák közül Nagy Lajos munkáit már ismertettem nemrég, így csak néhány, mestermódra megoldott érem marad, amely reprezentálja a megye szobrászatét. Tilless Béla fémkompozíciója neim sorolható sem a szigorúan vett konstruktivizmushoz, sem a kitapintható formavilágú narratív művészeti törekvésekhez. A méhformában lebegő magzatszalag Moore korai törekvéseire emlékeztet, félreértett kivitelben. Végezetül a jelzett fenntartásokkal ajánlom a ’84-es őszi tárlatot a közönség figyelmébe. Papp Tibor Balogh Géza mozaikterve az őszi tárlaton. (G. B. felvétele) A cél eldöntésre vár!
