Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-20 / 247. szám

1984. október 20. Tóth Sándor alezredessel, Kedves Asszonyom: Én is láttam, amit Ön rendkívül kul­turáltan, egyetlen röpke homlokránco- lással nyugtázott, s aztán csak nézett ki az ablakon, jnimt aki tudja: kényes ügy, kellemetlen ügy és talán fölösleges is szót vesztegetni rá. Próbáljunk meg mégis beszélni róla, bármilyen nehéz. Ott álltam ön mellett a buszon. Első indulatomban szerettem volna fülön fogni a két gyereket és kipenderíteni az ülésből, ahol az egyik aludt (vagy úgy I tett, mintha aludna), a másik a térdével időnként megböködte társát, hogy le ne csússzon a feje a támláról, s ne essen az álló utasok közé. Mert zsúfolt volt az ötös busz. Mentek az Újváros lakói haza. Asszonyok megrakott szatyrokkal, férfiak, egyik kezükben összehajtható sportkocsival, karjukon kisgyerekkel egyensúlyoztak a tömegben. Terhes kis­mama állt nem messze tőlünk, a születő új élet jól látható jelével. Ö» is leült volna egy bizonyára nem könnyű mun­kanap fáradtságával tagjaiban, de nem volt hova, mert a két gyerek úgy he­vert, mintha senki más nem lett volna a buszon. Nyole-kilene évesek lehettek, s csak a*nit én nagyon nem szeretek, azzal a kifejezéssel kell körülírnom őket, nóta bene „hátrányos helyzetűek”,. Mert ilyen összefüggésben azt a szót, hogy cigány, nem szoktuk leírni. Van cigányzene, ci­gánytánc, cigány népművészet, cigány értelmiség, de nincs cigánytelep, csak „CS” (csökkent értékű) lakások és nincs cigánygyerek, csak „hátrányos helyzetű­ek” vannak, akik lám most másokat hoznak hátrányos helyzetbe, figyelmen kívül hagyva az emberi együttélés leg­elemibb szabályait... Kedves Asszonyom! Nekem sok kiváló cigány barátom van. Olyanok, akik ki­mondottan előnyös helyzetüket tehetsé­güknek, szorgalmuknak köszönhetik. Yan köztük költő, országos -már-már nemzetközi — hírű népművész és akko'r még nem szóltam a szakmájukat mes­teri fokon művelő zenészekről, akikkel hivatásom az évek folyamán összeho­zott, s akiktől mérhetetlenül sokat ta­nultam a néptánc- és népzenemozgalom- galomban. Ám ezt a két gyereket még­sem foghattam fülön. Van egy fal. Egy súlyosan belénkivóöott gátlás, ami az utolsó pillanatban megállítja a mozdu­latot. Történelmi igazságszolgáltatás egy hányatott sorsú népnek? Ezzel a meg­engedő gátlással törleszteni akarunk va­lamit? Bizonyára ez is közrejátszik. Ha az a cigány barátom velem lett volna ott a buszon, akivel oly sok kemény és éjszakába nyúló irodalmi vitát birkóz­tunk végig a népben-nemzetben gon­dolkodástól a mítosz teremtéséig, ő föl­állította volna a két kisfiút, ő megte­hette volna ezt belülről, s nem gyanak­vást keltő kívülállóként ebben a külö­nös Kárpát-medencében, ahol a sok nemzetiség annyi színt, nyelvjárást, szöghajat, különös vágású szemet, for­mát és alakot, ugyanakkor annyi elő­ítéletet, sommás és megfellebbezhetet­len véleményt is kiforralt zivataros tör­ténelmünk folyamán. Ö felállította volna a két felelőtlenül heverőt, s megmagyarázta volna nekik, hogy gyerekek, nézzétek hányán állnak! Hát pont ti — tudom, így mondta vol­na —, éppen ti heverésztek itt? Műve- ietlenkedtek, okot adtok a megvetésre, amikor mi erőnket megfeszítve küz­dünk a felemelkedésért. Értetek is. Sajnos ez a barátom nem volt velem, én is kinéztem az ablakon és örültem I annak, hogy a kisfiam semmiféle meg- I jegyzést nem tett, s nem kezdte el kom­1 mentáim a maga gyermeki (még őszin­te!) módján a látottakat. Néztem a már ezerszer látott faiakat, kerítéseket, mint- J ha valami különös lett volna rajtuk, de j nem volt semmi, csak a ieosorgó eső j festette foltok. Dűlöngtünk jobbra-balra a buszon, az éles kanyarokban. Kapasz­kodtunk. fogódzkodókba, karfákba, egy­másba, s arra gondoltam: előbb-utóbb „rendeznünk kell közös dolgainkat”, s ha nem is itt a csúcsforgalomban, de meg kell magyaráznunk, hogy a gyerek is megértse végre: a megszerzett jogok mellé kötelességek is társulnak, mert így teljes az emberség, s ez alól a meg­szenvedett történelem sem mentesít. Egyikőnket sem. A felszabadító harcok hadtörténetírásáról A Az egyetemen külön stúdium volt a tör- ” ténetírás története. A hadtörlénetírásnak is van históriája. Változott-e, és miben a felszabadító harcokról keletkezett munkák tartalma, mondandója, ha eb­ből a szempontból vesszük szemügyre őket? — A felszabadulás hadtörténetírásának is van története, habár nem elsősorban a poli­tikai szempontok befolyásolták — noha erre is volt példa, és szót ejtek erről is —, ha­nem a rendelkezésre álló, felhasználható for­rások mennyisége és minősége alakította a hadtörténetírást. Az első cikkek, tanulmá­nyok és könyvek többnyire nem az elsőren­dű forrásokra támaszkodtak, nagyon kevés áflt ezek közül akkoriban még a kutatás szolgálatában. A levéltárak akkoriban még nem nyíltak meg, így a téma feldolgozóinak elsősorban a kiadott hadijelentésekre, a meg­maradt hadműveleti iratokra — már ami ezekből fellelhető volt, — kellett támaszkod­niuk. Ezeken kívül néhány szovjet szakta­nulmány segítette a téma első ismertetői­nek, értékelőinek munkáját. Ezek a nagy periódusok kialakításához, mint a magyar- országi felszabadító harcok 194 napja, és a nagy összefüggések megállapítására adtak támpontokat, de a, finomítás, a részletezés, a mögöttes történések és folyamatok felde­rítése a későbbi idők feladata lett. ^ Közbeszólt az aktualpolitika is? — Igen... de részben ez is a forrássze­génység miatt volt. Mert a kevés ieitáradat- ból túlságosan is egyszerűnek látszott min­den. Nem világítottuk még a harcok' valódi méreteit, súlyosságát, másrészt Viszont,' az ötvénes években úgy ábrázoltuk a háború ezen szakaszát, mintha -magyar csapatok nem is lettek volna: az, hogy nem beszéltünk a három fegyverben álló hadseregről, melyek közül az első ráadásul viszonylag korszerű volt, az megfelelt bizonyos politikai koncep­cióknak is ... Ennek taglalása, egész tanul­mányt érdemelne. De hozzá keli tennem, el­sősorban nem a tudatos elhallgatásról volt szó. . — Az előbbiekben arról beszéltem, hogy meglehetősen egyszerűnek látszott minden. Ez azt is jelenti, hogy az optika nem volt teljesen objektív. Nem láttatta a németek és a velük szövetséges magyarok ellenállásának erejét, így a szovjet csapatok, a felszabadító erők helyzete sem volt a hadtörténészek — és természetesen a kérdés iránt érdeklődők — számára elég világos. Ebből pedig követ­kezik, hogy az áldozatok nagysága sem ka­pott kellő hangsúlyt, holott Styemenko had­seregtábornok könyvéből tudjuk ma már, hogy 144 ezer szovjet katona áldozta életét magyar földön. A németek és szövetségeseik vesztesége ennél nagyobb volt. Homályban maradtak azok a nagyon erős német érde­kek is, melyek számukra oly fontossá tették Magyarországot... Néha már-már hadgyakorlatnak láttuk az egészet, mosolygó győztesekkel. Eb­ben persze, elsősorban a filmek, a szép­irodalom volt a vétkes. — Ügy tűnt valóban, mintha könnyű győ­zelem lett volna. Nem tudtuk levonni a 194 napból a következtetéseket, holott ez idő alatt a nemzeti, vagyon negyven százaléka pusztult el. Ehhez pedig kemény harcok kel­lettek és véres, korántsem mosolyt fakasztó küzdelmek. Hangsúlyozom: Magyarország Románia kiválása után rendkívül fontossá lett a német hadvezetés számára. A A felszabadító harcok egészénél marad- w va még: van-e változás a hadtörténet- írásban a háború eme részének szaka­szolásában? > — Van ilyen változás is, habár nem alap­vető. Az első periódus 1944. szeptember 23- tól október 6-ig tart. Ez mint ismert, a ha­tár menti harcok és a szovjet csapatok fel­készülésének Időszaka, eztán pedig jött az október 6-tól október 28-ig tartó debreceni hadművelet. Ekkor zajlik Nyíregyháza, tér­ségében is a páncéloscsata, ami Erdély és a Tiszántúl teljes felszabadításával végző­dött. Itt jegyzem meg, hogy a debreceni pán­céloscsata csak a hadműveletek egyik része volt, s nem tévesztendő össze a Tiszántúl né­metektől való teljes megtisztításával. Ebben egyébként a korábbi ismereteinkhez képest nincsen új. Ami talán annak nevezhető, az már 1945-re nyúlik át. Eddig ugyanis 1945. március es április eseményeit mereven ket­téválasztottuk a balatoni és a bécsi hadmű­veletekre. Ma már úgy látjuk, hogy ez a „Ekkor zajlik Nyíregyháza térsé­gében is a páncélos csata, ami troely ás liszánlul teljes felsza badításávai végződött/" szétválasztás nem jogosult, ezért egységben tárgyaljuk ezeket. Ehhez magyarázatul: 1945. február 17-én a szovjet hadvezetés a 2. és a 3. Ukrár: Frontnak direktívákban határozta meg a bécsi hadművelet feladatait. Ezen ak­kor sem módosítottak, amikor a német had­vezetés dunántúli támadási szándékait fel­derítették, Így. nem indokolt % március 16- án tartott* balatoni 'szovjet védelmi' liádrmí- veleteketésa Bécs irányába nyomuló cSápa- tok harcait szétválasztani. Előreszaladtunk térben és időben. Tér- ^ jünk vissza 1944 őszéhez... A kiugrási kísérlettel összefüggésben vannak-e új szempontok a hadtörténész szemével nézve? — Ma már világosan látjuk, hogy a ki­ugrási kísérlet kudarca hogyan befolyásolta a hadműveleteket. A szovjet hadvezetés ugyanis, október elején számolt Magyaror­szágnak a németektől való leválásával, a magyar csapatok németekkel való szembe­fordulásával. Ennek megfelelően szabta meg a legfelsőbb hadvezetés a 2. Ukrán Front csapatainak feladatait. Ez a kiugrás érdeké­ben Horthyra gyakorlandó nyomást és a ki­ugrás katonai megkönnyítését tartalmazta. Arra is számítottak, hogy a magyar haderő kiválásával lehetőség nyílik a német déli hadseregcsoport bekerítésére, mégpedig az Észak-Erdélyben és a Kárpátalján tevékeny­kedő 1. és 2 magyar hadseregek együttmű­ködésével. így a Nyíregyháza—Csap irányá­ban történő támadással szétzúzhatták volna a déli hadseregcsoportot. Ezek a tervek nem válhattak valóra az október 15-i ismert ese­mények miatt, emiatt a németek erőik jelen­tős részét átmenthették. Ez az egész kérdés­kör korábban nem volt ennyire világos. Hallani ma is a véleményt: a németek­kel való katonai szembeszáilásnak amúgy sem ’lettek volna realitásai. — Napjainkban jól ismerjük azokat a ka­tonai erőfeszítésekét, amit. az ország vezeté­se tett. Hiszen az ország akkori területéről egymilliós haderői szólítottak fegyverbe. Eb­ből viszonylag korszerű az 1. hadsereg volt, a 2. és a 3. jobbára tartalékosokból és pót­alakulatokból állt. Nagyon lényeges nem el­feledni, hogy a német vezetés a kezdetektől megbízhatatlannak tekintette a magyar had­seregeket. Céljuk a német csapatok közé keverve, golyófogónak használni a magyar csapatokat. Tudatosan akarták feláldozni (ás fel is áldozták) a magyar katonákat. Mind­ezek fényében volt-e lehetőség a katonai szembeszegülésre? Csakis a politikán múlott, hogy ez nem történt meg. Mert igaz, hogy a katonai vezetők egy része a németek ol­dalán maradt volna, de a csapatok jelentős része szembefordult volna. Az 1. és a 2. ma­gyar hadseregeket legfőbb parancsnokaik — Dálnoki Miklós Béla és Dálnoki Veres Lajos — feltétlen kormányzóhűsége miatt át lehe­tett volna állítani. Ezek Horthy erre vonat­kozó parancsát feltétlenül teljesítették vol­na. Ráadásul: az 1. hadsereg zárt arcvona­lat alkotott, nem voltak a németek közé ékelve. Itt elég lett volna a nyilasokat le­tartóztatni. A 2, hadsereg nehezebb helyzet­ben volt a németek közelsége miatt, de le­hetőség itt is lett volna. Megfelelő parancs­nokokat sem lett volna nehéz találni: csak Horthy és köre igazi szándéka hiányzott a németekkel való szembeforduláshoz. A Tehát, 1944 őszén, ha utoljára is, de meg * volt választási lehetőség ... — Igen, a vezetésnek döntenie kellett: vagy tovább harcol a németek oldalán, vagy szakít velük. Amikor — kicsit korábbra néz­v ve vissza — 1944 augusztusában az egyértel­műen németbérenc Sztójay Dömét Lakatos Géza tábornok váltotta fel a kormány élén, a társadalom különböző rétegei úgy érezték, hogy az ország rálépett a háborúból kiveze­tő útra. Azon a napon, amikor az elsőszov- jet harckocsik magyar földre dübörögtek, Horthy már ismerte a katasztrófa elhárítá­sára mozgósító Magyar Front memorandu­mát. Ekkor még nem volt válasz a kérdésre: követjük-e az egy hónappal korábbi román mintát, amikor a hadsereg jelentős részének segítségével nagyobb megrendülés nélkül le­hetett változtatni. De a válasz hamarosan megérkezett, mégpedig egy harmadik illúzi­ón alapuló lehetőség reményében, amit a magyar vezető körök, antifasiszta hatalmak kétségkívül meglévő, ám akkoriban koránt­sem oly mély ellentéteire alapoztak. Amikor a szovjet hadsereg átlépte a határt, mai az utolsó lehetőség órája érkezett el, ám a rend­szert bármi áron átmenteni akarók a biztos katasztrófa mellett döntöttek. Az „eredmé­nyek” mindenki által tudottak . . M Ma már ismerjük a hadműveletek min­den részletét? Mit mondhat erre Tóth Sándor, a hadtörténész, ha aa 1965-ben megjeleni könyvében foglaltakra gon­dol? — Többet tudunk és tudok, mint 1965- ben. Egyrészt sok részletkérdésre derült tény az azóta megjelent helytörténeti ügyekből. Sok-sok látszólag apró,' ám a nagy egész szempontjából mégsem érdektelen tényekről van szó. Ezek azok a mozaikkockák, amik, na közelről nézzük az összképet, még sokíe- lől hiányoznak, és hiányoztak. De többet tu­dunk a magyar csapatok debreceni hadmű­veletben játszott szerepéről, a Dél hadsereg­csoport és a magyarok erőfeszítéseiről a bu­dapesti irány megvédése érdekében. És tud­juk, hogy milyen viták folytak akkoriban a német hadvezetésben. ^ Említette a helytörténetírást. Mit tehet meg a történetírásnak ez a néha nem is eléggé méltányolt ága? — A finomításokra még további, nagy szükség van, ebben s. helytörténettel foglal­kozók számos értékes eredményt érhetnek még el. Az eddigi eredmények azonban — és ezt hangsúlyozni kell — már nagyon ko­molyak: Alig van megye, ahol a felszabadító harcok, a felszabadulás történetével ne fog­lalkoztak volna mélyrehatóan. És ez áll a Tiszántúlra is. De nagyon jó lenne, ha a Tiszántúl egészének felszabadításáról is szü­letne munka a helytörténetírás eredményei­nek és módszereinek felhasználásával. Egy ilyen krónika, mert hisz’ az lenne, akár kol­lektív vállalkozásban is létrejöhetne. 0 Kiderült: noha akad még finomítani- való a hadműveletek, harcok megírásá­ban, de úgy látom, valóban csak a si­mítások lehetnek hátra ezen a téren. Érintettük már a háború emberi oldalál is, de mintha nem foglalkoztunk volna ezzel még eleget. — Van amit már tudunk és van, amit még nem. Mert a magyar hadsereg erkölcsi, politikai állapotát, a bomlás folyamatát már a valóságnak megfelelően tudjuk értékelni. Ez természetesen már a háború, a felszaba­dító harcok emberi oldalának ismeretét is jelenti. Történtek már egyéb, kezdeti lépé­sek is ennek a valóban fontos nézőpontnak az érvényesítésére. így a szovjet hadtörté­neti intézettel közösen jelentettük meg a „Hősök” című kötetet, melyet azoknak a szovjet katonáknak szenteltünk, akik a ma­gyarországi harcokban tanúsított katonai erényeikért kaptak kitüntetést. g| És a civilek? Hiszen még azoknak is szenvedés volt a háború, akik a felsza­badítókat várták és tisztelték a szovjet hadsereg ben. — Kétségek és remények közt éltek ekko­riban az emberek. Voltak, akik „futottak”, mások csak látták az „urak futását”. Szin­te mindenki szenvedte a háború elkerülhe­tetlen következményeit, viselte annak terheit és igenis nagyon sokan tartottak a megtor­lástól, amit a horthysta hadsereg második világháborús szerepe miatt várhattak. Nem lehetett szinte egyetlen felnőtt sem, aki osz­tályhelyzetétől, tudatától, ismereteitől füg­gően ne érezte vagy tudta volna, hogy már követő holnap, valami merőben más lesz, mint a tegnap volt. Vagyis a felszabadulás és annak előzményei mindenki számára meg­rázkódtató hatásúak voltak. Kit ezért, kit azért rázott meg, s ezzel foglalkozni ugyan­csak fontos feladat lehet. majd. Nem lehe­tett lakosa az országnak, akinek élete nem változott alapvetően meg a háború, s külö­nösen annak utolsó néhány hónapja követ­keztében. Fontos lenne azért foglalkozni ez­zel is, mert a mai lakosság öthatodának a háború és a felszabadulás nem közvetlen él­ménye, éppen ezért bennük másként vetőd­nek fel a kérdések, mint azokban, akik értő szemmel nézték végig — netán alakították is — az eseményeket. £ Köszönöm a beszélgetést. Speidl Zoltán MM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents