Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-13 / 241. szám

hakespeare sokféle­képpen játszható. Könyvtárakat tölte­nek meg a tanul­mányok arról, hogy játszották egy-egy irabját a különböző szín- ztörténeti korszakokban, tára ingerlő téma, mert inden rendezőnek, drema- rgnak és kritikusnak meg- n a maga „Shakespeare- pe”, s irritálva érzi magát, nem azt látja viszont a ■n pad on. A sokféleségben ígis van, amiben e fent né­zett színházi személyek yetérteni látszanak — leg- ibbás a mérsékeltebbje — ez az: hogyan nem érde- 53 Shakaspeare-darabot ját- mi. Eszerint 1. korhűen, irt maga a szerző se állí- ta korhűen színpadra mű- t és 2. erősen aktualizál- mert az meg kiegyenesí- a gondolat ívét, simára dúlja a csúcsokat és a •lységeket, s amit megnye- nk vele a réven, elveszít- : a vámon. Izó, szó, szó — mondaná e Hamlet, s távozóban g hozzátenné, hogy — Il­id a cselekményt a szó- : — amit ha dánból ma­rra fordítunk, körülbelül hangzik: lehetőleg az j.e- jék meg a színpadon, ami szövegből is kiolvasható, mert a nagy angol költő vegéből sok minden kiol- ható, ezért a rendezőnek tág tere van, s fantáziáját nem korlátozza szinte sem­mi. Salamon Suba László, aki a Móricz Zsigmond Színház­ban Shakespeare egyik leg­kedveltebb vígjátékát állí­totta színpadra, sziporkázóan szellemesen, s itt-ott meghök­kentően is egyben, engedte röpülni a fantáziáit (a nézőét is természetesen). EtgvSéges helyszínt talált ki: egy fürdő- házat vízmedencével, lefolyó­val (az oszlopokon túl szá­razgőz és szauna is lehetsé­ges), barlangfürdőre emlé­keztető lépcsővel és vaskor­láttal, mégis jó volt ez a tér mindenre, a viharos tenger­partot és a palota előtti te­ret is jól játszotta. Semle­gessé is tudott válni ha kel­lett, de nem is ez a lényeg, hanem a mélylélektan. Ez a környezett, s az, hogy a Víz- kereszt, vagy amit akartak az egyik legsikerültebb úgy­nevezett átöltözéses vígjáték (erről majd később), olyan gondolatot is elindított a ren­dezőben, ami következetesen végigvezetve egy másik elő­adást eredményezhetett vol­na. (Kérdés, hogy jobbat-e?) Ám ebben a rendkívül mu­latságos — időnként fergete­ges nevetéshullámokat kivál­tó, kitűnő színészi alakítá­sokkal bővelkedő előadásban viszont zavaró motívumként volt jelen. Ez a gondolat pe­dig (hogy kéne finoman fo­galmazni?) a férfi és férfi, valamint a nő és nő közötti „mélyebb” kapcsolat, aminek a szöveg nem mond ugyan ellent, de a mű szelleme igen. A modern pszichologizáló szemlélet, az elfojtott indu­latok ilyetén feltárása, az ikerlélektan stb. fölösleges fonalként húzódik át a ko­médián, s természetesen el­varratlan marad, mert ah­hoz egy Anouilhnak, vagy egy Dürrenmattnak az egész darabot át kellene írnia. (Kérdés, hogy érdemes-e?) Mert a lényeg nem több, s nem kevesebb, mint az átöl­tözés, mely Shakespeare ko­rának kedvelt humorforrása volt. A lány fiúnak öltözik, s kalandok sora vár rá! Pár­bajra kényszerítik, szerelmes lesz bele Olivia, a gazdag grófnő, ő meg (micsoda bo­nyodalom!) beleszeret Illíria hercegébe. Szerencsére van egy ikertestvére, aki valóban fiú, s így helyrekattan a „ki­zökkent világ”. Persze előbb még egyszer-kétszer összeté­vesztik őket, hogy a közönség öröme teljesebb legyen. Kár ezt a felhőtlen komédiát de­kadensen „modern” érzel­mekkel megfejelni, hiszen a férfibarátság is más volt az Erzsébet-korban, mint a mi sandán gyanakvó korunkban. Ne többet erről, mert egyébként az előadás igazi siker, s ez a rendezői ötlet­parádén kívül a kitűnő sze­sskeméti Kodály-inté- zereplés és egy buda- idófelvétel között útba Nyíregyházát, és nagy angvensenyt adott a ági Tapiola gyermek- kooncertet követő na- rbátorba látogattak — zenei napok történel- ulatú színhelyét nem i el, aki olyan messzi- hozzánk mint ők —, kettő körül ültek asz­óiét Nyíregyházán, az ;ai iskola ez alkalom­én megterített ebédlő­Pohjola karnagyot az ini kávézás szertartá- jvarjuk meg. Társasá­ul Elina Hatakka me- és természetesen a tol­iért hiába nyelvroko- finniek, beszédük ide- számunkra, mint bár- európai vagy szláv elyektből a magyar fül b kihüvelyez egy-két üt abból, amit ők be- Az, hogy a hal finnül ház meg kota, most t... innék számára is ne- : magyar — mondja úr —, mint bármely /elv. Ez persze nem k a nyelvrokonság el­ánok nyelvét számta- : érte a vándorlás fo- s legtöbbet a törökök rajta. Az olasz szinte myolt, mi is az észte- 3 magyar a finneknek ■an. vetek közbe semmit, osan igaz, amit mond. tempójú beszéde kü- erétién muzsikát hor- ha jóval több magán- hiasználna, mint mi. íem felejtettük volna ; folyamén azt az e és hangot, ami Cegléd n olykor még hallha­— Hol járt már eddig a kó­rus? — Szinte mindenütt. Ez a huszonhatodik külföldi utunk. Szívesen jöttünk volna ide ko­rábban is, de valami miatt mindig elmaradt. Ezért most nagyon boldogok vagyunk, hogy itt lehetünk. Zenészek számára olyan Magyarország, mint a hivő mohamedán szá­mára Mekka. Arccal mindig errefelé fordulunk. Az egész világon — amerre jártunk — mindenütt találkoztunk a ma­gyar zenepedagógiával. A Ko­dály nevével fémjelzett zene­oktatási módszer nagy hatással volt a világ zenei életére. A zene filozófiájára. Magam is írtam egy tankönyvsorozatot „Muzsika” címmel. Az általá­nos iskola alsó tagozatától a gimnáziumig használhatják a gyerekek. —. Kodály-módszer? — Az, nemzeti alapokon. Minden módszer csak nemzeti alapon használható, s ez nem­csak a zenére vonatkozik. Ko­rábban volt egy nagy tévedé­sünk. Sok ország átdolgozás nélkül vette át a módszert — eleinte mi is — azokkal a ma­gyar dalokkal együtt, melyek a grádicsait alkották a neve­lési folyamatnak. Pedig már Kodály is felhívta a figyelmet, hogy a módszer a lényeg, a re­latív szolmizáció, s nem a „Hej Dunáról fúj a szél...” s a töb­bi — magyar gyerekeknek szánt példadallam. A japánok saját népzenéjüket szolmizál­ják, s a finnek is most már a magukét. Ezért írtam a köny­vet. A mottója: „Mindenki ke­resse meg a maga tiszta forrá­sát s azzal neveljen.’’ — Egyben azért szembeszö- kőbb a rokonság, mint a nyelv­ben, s ez a zene. (Néz rám, megvárja míg a tolmács fordít és mosolyog. Ez­zel akar engesztelni talán en­gem, aki első kérdésemmel máris a rokonságot firtattam.) vendégszeretetet ille- /tatja —, az valóban loncerfünk telt ház ott, még a lépcsőn is m hittem volna, hogy leklődésre számítha- : annyival is nagyobb és végtelenül meg­mert először járunk azájában. — A finnugor népek ősi ze­nei kultúrája — de az új is — lélekszámúhoz képest jóval na­gyobb helyet foglal el a világ zenei életében, mint akárme­lyik nagy nemzeté. Mások nem mondhatják el, hogy egy év­századon belül két olyan óriást adtak, mint Bartók és Kodály, akik — mint Einstein a mate­matikát — megreformálták a Erkki Pohjola: ...mint hivő mohamedánnak Mekka ... zenét, s olyan nevelési sziszté­mát dolgoztak ki, melyet ma már mindenki alkalmaz a vi­lágon, aki tovább akar lépni. — S még egyet a nemzeti alapról. Ha a magyar nép nem a saját forrásaiból merített volna, ma nem tartana itt, s nem fordulhatnánk felé mind­annyian. — Nem volt pedig könnyű — vetek most mégis közbe —, mert ahogy nyelvünket a török hatás, zenénket a német ron­totta sokáig, s ennek következ­ményét — slágerben, mű­zenében — máig viseljük. — A finn zenét is sok idegen, kedvezőtlen hatás érte, de hi­szen épp ez Bartók és Kodály másik óriási érdeme, hogy a források feltárásával és rend­szerezésével kimutatható, hogy mi az idegen, a nemkívánatos, néven nevezhető, a művészet köntösébe tetszelgő álság, s így az már kevésbé árthat. — Milyennek látja a zenétől függetlenül Magyarországot, hisz más társadalmi rendben élünk, mint önök. — Ez az, amit nem érzek itt, és ezt ne vegye tossz né­ven. Nem tudom miből kelle­ne észrevennem. Az emberek dolgoznak, ez lépten-nyomon látható. Az életszínvonal ma­gas, amit ma nem könnyű elő­teremteni. Ennek ellenére a magyaroknak arra is jut ide­jük, energiájuk, hogy műveljék a művészeteket. S milyen ma­gas színvonalon! Ez bizonyít. Azt jelenti, hogy egyformán gondolkodunk. Tudjuk, hogy a kis népek ereje kultúrájukban van. M. A. yízkereszt, vagy amit akartok Jelenet a darabból. (Elek Emil felvétele) reposztásnak is köszönhető. Nagyon szerencsés, hogy az idén ideszerződött fiatalok­nak is szinte egyszerre sike­rült a Vízkeresztben bemu­tatkozniuk. A sokszor és most is magas színvonalon játszó színészek közül is kiragyogot: Holl István mélységesen em­beri bohóca és Schlanger András elképesztően mulat­ságos. Keszeg Andrása. A leg­viharosabb sikert a Szigeti András (Böffen Tóbiás) Schlanger és Mátrai Tamás (Fábián) mesterhármas jele­nete aratja a pokróc mögött, amikor szinte együtt olvas­sák a levelet Malvolióval, akit Bárány Frigyes játszik a tőle megszökött több rétegű humorral. Vitai András (Qr- sino herceg) és Hartmann Te­réz (Olivia) nagy élvezettel formálják meg igazán testre szabott figurájukat. Varjú Olga és Vajda János kedves ikerpár. A lényegesen na­gyobb szerep Varjú Olgáé, ő aki fiúruhában éli át a kalan­dokat, sok kedves, csibészes gesztussal, színesen s mulat­ságosan. Petényi Ilona Olivia komornája. Ezúttal a jó sze­rep és a mulattatásban is el­sőrangú színész összetalálko­zott, csakúgy, mint Szigeti Andrásnál, akin végig nevet­ni kell. Gados Béla, Katona Zoltán és Rudas István rövi- debb szerepeikben is a tár­sulat egységes színvonalán jeleskednek. Menczel Róbert díszletei­nek igen jó használhatóságá­ról már szóltunk. Nem árta­na talán helyenként megerő­sítem, mert bár tudjuk, hogy stilizált a tér, mégis furcsa, ha egy kőoszlop libeg. Kónya András jelmezei kissé ex­centrikusak. Nagy kár, hogy Viola nem jelenik meg a da­rab végén női ruhában. Shakespeare ezt sohasem hagyta volna ki. (Sejtem, hogy erről nem a tervező te­het, csupán a látvány ked­véért rovom fel, amivel sze­gényebbek lettünk, s ami egészségesen „kerekítette vol­na le” a darab már említett pszichologizáló szálkásságait. Még egyet a látványról: azt a fekete bőrerszényt, amit Viola a darab elején eldob, majd vegye fel valaki, ha legközelebb arra jár, mert za­varó, hogy mindenki odébb rugdossa, pedig a szövegből tudjuk, hogy aranyak lapul­nak benne. A Tiborc által visszadobott, s azután ottfe­lejtett erszényről egyszer már hosszabb esszét írt egy neves színháztudós. Én éppen csak megemlítettem. Mester Attila WN zek mz átkozott dö­m ' gök! Mindent tele- rondítanak! — mo- S '. rogta a takarítónő, Jjamikor meglátta az ablakpárkányt, majd tovább söprögetett az ágyak alatt. A gerlék riadtan rebbentek az ecetfa magasabb ágaira. A teremben senki sem mert moccanni. Alig várták, hogy a zsémbes öregasszony eltűn­jön a vödrével és a partvisá­val. Ahogy (a felmosott ka kez­dett felszáradni, úgy zökkent vissza mindenki az unalmas kórházi életbe. Az Egyeske éppen arról kezdte el faggatni a többie­ket, immár nem lehet tudni hányadszor, ,hogy az elmúlt éjjel horkolt tvagy csak a fo­gát csikorgatta, amikor a Hármaska falfehér arccal tántorgott a helyére. A hir­telen beállt csöndben csak a Hatoska egyenletes szuszogá- sát lehetett hallani, és az ügyeletes nővér dudorászását a vécéből, amint az ágytála­kat leltározta a polcon. '— Megyek szólni a nővér­kének, hogy rosszul van! Jó? — szólalt meg az Egyes­ke, akinek a súlyos műtét miatt még íhárom napig moz­dulatlanul kellett feküdnie. — Á, nem fontos, már job­ban vagyok — pihegte a Hár­maska, és rongyosra olvasott magazinjával legyezgette ma­gát. Ekkor llépett be az izga­lomtól kipirultan a Négyeske. — Nahát! Hogy mit lát­tunk! — csapta össze a te­nyerét. — Halottat — nyögte ki a színehagyott Hármaska. Szűcs Mariann: Gerlék az ablakban — Hol látták? — kérdezte a Ketteske, miközben a zseb­rádió fülhallgatóját ráhelyez­te a fejére. A Négyeske, hogy az ér­deklődés középpontjába ke­rült, ellenállhatatlan szóára­dattal ecsetelte. — Hát ott az ablakból, ahol cigarettázni szoktunk. Ott láttuk. Egyszeresük abból a sárga kis házból, ni, ott az a. az udvar másik felén — ek­kor már a kórterem minden járni tudó betege az ablaknál tolongott —, szóval abból a házból kihoztak egy koporsó­féle ládát. Utána meg jöttek vissza és egy férfit vittek be. — Akkor az a proszektú­ra — sóhajtott mélyet a 1 - teske. A többiek rábólint :- tak. — Egészen fiatal volt a férfi, akit láttunk — rév. It maga télé a Hármaska. — Mint a fiam. Harminc biztos volt. — Hát olyasforma harmin­cas lehetett — folytatta a Négyeske —, a kezei lelóg­tak. Fekete öltöny volt rajta, meg világoskék ing. De ez még mind semmi, utána hoz­tak egy feketekendős nénit is, de azt hordágyon. Nem tu­dom, hogy miért nem takar­ták le őket. Elvégre az em­ber kinéz az ablakon és. A mi nyugalmunk érdeké­ben, nem? — Aha — nyugtázták a többiek, majd lassan szétszé­ledtek az ablakból. ste a vacsora mara- M .1 dék morzsáit gon­mJ dósán az ablakpár­S <. kányra szórták, hogy MV az oda-odarö ppenő gerléknek legyen mit enniük. Lopva a sárga házat figyelték. Ügyet sem vetet­tek a galambokra, melyek csőrükben apró gallyacskákat cipeltek a fészekrakáshoz. Közeledett a május. Szilágyi Ildikó 1969 óita dolgozik ötvösként. Addig az Iparművészeti Főiskola hallgatója. Borsos Miklós tanítványa volt. A belső indíték előzménye csatoiódik édesanyjá­hoz, Vágó Jolánhoz, akinek rejtő­ző festői képességei 67 éves korá­ban bontakoztak ki. Az egész csa­lád művészetre készül, művészetet teremt. Férje, Galambos Tamás festőművész, tizenéves Tomi fia ígéretesen hegedül. Szilágyi Ildikó munkásságát is­meri és szereti szinte az egész or­szág. Ezt túlzás nélkül állapíthat­juk meg, hiszen az elmúlt másfél évtizedben bronz-, réztárgyait be­mutatták Kisújszálláson. Miskol­con. Balassagyarmaton. Jászbe­rényben. Esztergomban, Dunaújvá­rosban. Szegeden, Tatán, Dorogon, s most. 1984 szeptemberében Deb­recenben. Kivételes tehetsége, nagy munkabírása és szakmai megala pozottsága jellemzi munkáit. Öt­vöstárgyai eljutottak a hazai táj szinte minden részébe. E népsze­rűséget külföldi sikerei hitelesítik. Fantáziáját, sokoldalúságát méltá­nyolták Hamburgban. Kairóban. Bécsben, Moszkválba'n, Stuttgart­ban, Nottdnghamban. Jahlonecben, Erfurtban. Mindenütt megcsodálták rézből kalapált ékszereit, kelyheit, talpas vázáit, cizellált hamutálait, tulipános függőit, kaviccsal bélelt karkötőit, türkizes nyakékeit. Szilágyi Ildikó alkotásaival túllép az ötvösség keretein és lényegében a szobrászatot érinti', újítja eredeti mesterségével. Ez a kettősség mun­kásságának egysége. Nosztalgiája nem témaválasztás, hanem megélt sors. így emlékezik Sirató szek­rénnyel édesanyjára, Így jeleníti meg hegedűváltozataival Bartók, Kurtág és Paganini világát. A kettősség egysége Szilágyi Ildikó ötvöstárgyai 1984. október 13. © ^ Madonnácska

Next

/
Thumbnails
Contents