Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
□zból Kislányom hegedül . egy nehéz dió lesz íyiunk számára. Majd ik, hogy miként is nk most a múltat idé- után a mába, és je- meg, bár sok ilyen >ív levelet írnának a igazgatók a beosztott :nak, bár így, emberi iben dolgoznának isko- ne veszne el a munka az ember, a tanítás a tanár ... De ez csak 3_ megjegyzés, a fontos lokumentum, amelyet itt és kívánságunkra tt a nyugdíjas tanárnő, eg soha nem tud meg- izülővárosától, ahová visszatér. Legalább ni... PÁLL GÉZA Nem arany zeneteremben szól a hegedű, egyetlen kislányom húzza a vonót szobámban, csendes altatót játszik nekem, csöpp kis keze szívem rakja dallal tele. Elnéztem szeme bogarát, amint röpdösött s fel-leszállt a fecskefarkú hangjegyek fekete során, csöpp, kerek arca, mint az ég, elborult, s úgy ríkatta meg azt a húrt, mint valami nagy, komolyan belélte magát, zavar nélkül, s a négy húr megfeszült, sínpárján messzire repült — vadabb világba, de hol a zene oly tisztaszép, oda, ahol a való élet egy a mesével, s megismered önlelked is, — vigasztalást a földön mást úgysem találsz. Ujjai nyomán útrakélt , a ménes, az erdő beszélt emberi nyelven, madarak vigasztaltak, látott a vak, a néma hegyek, fák szava tiszta értelmű volt... de ha olykor melléfogott, a húr vonyított irgalmatlanul. A zene az, amely felold, hogy elfelejtsd, azt, ami volt, a rettenetét, a halált, mely tegnap még mögötted állt. Szomorú szívembe derűt akart lopni. És hegedült. Csikorgóit még a hang, de élt, — akár egy zsenge költeményt hallanál, leszállt s föl megint, ahogy a kotta mondja, mint fogja le ezt vagy azt a hangnegyedet vagy egészt, a dalt. Előbb örült, majd a halált szólaltatta meg, s messze szállt megint a dal; csizmarobaj zengett a padlón. (Ez a dal, tudom, nyenyerérVinOn'dta rég századok ajkán a zenét.) Annyi kincset hozott ide szobámba pirinyó keze, hogy észhez tértem, s magam is rájöttem; e nyelv nem hamis, hazug hangot nem tűr soha, ha eltéved, sikolt, foga belédharap, tiltakozik, s a pokolból is jó útra visz. Lestem ajkán a néma dalt, amit seppegve elhadart, illatot, nem is csak zenét akart hozni a kedvemért, ezüst hajamért, szomorú arcomért zengett az a húr. Szívembe lopta a derűt, és hegedült, úgy hegedült, mintha csalogány gyújtaná a dal tüzét szívem alá. Kereste, hol van az a hang, a derű hangját, úgy akart szólni, hogy elűzze az éjt, — Kodály vezette kis kezét. Kárpáti tájak Falu a Kárpátokban nagy hegyek — a végeláthatatlan erdőségekkel, patakokkal, homályos völgyekkel, a természet évszakonként változó csodáival — elragadják az emberi képzeletet. Hogyne ragadná meg a Kárpátok hegyvonulata a festő fantáziáját? Kassai Anton, a Szovjetunió Kárpá- tontúli területén, Ungvá- ron élő festőművész a Kárpátok vonzásában él és alkot. Szülőföldje e táj, itt nőtt fel, erdész édesapja gyakran magával vitte távoli erdei útjaira. Most a Budapesten, a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában nyílt tárlata bizonyítja, hogy máig is milyen bensőséges a kapcsolata a természettel, szülőföldjével. — A Kárpátok lelkiét szeretném megmutatni — mondta a festőművész a megnyitó előtt, képeit rendezgetve —, szervesen össze vagyok nőve e tájjal. A Kárpátok Eldorado a festő számára, amely újabb és újabb kincseket rejteget, amiket fel kell fedezni, meg kell találni. De a táj nemcsak látvány számomra, mert a táj ember nélkül nem A Kárpátok múltja létezik, és az ember sem környezet nélkül. Meg kell örökíteni — és őrizni — az ember által birtokba vett természetet az utókor számára. Képein sájátos eszközökkel ábrázolja a természet változó, múlandó és megrörökí- tésre méltó témáit, az erdő zöld homályát, a hegyvidéki alkonyok és hajnalok pírját, a hegyi patakok ezüstjét. De a természeti szépségek mellett megjelennek vásznain a tájformálta ember és a tájat formáló emberi akarat; a hegyi faluk hagyományos, tájba illő házsorai, múltat idéző fatemplomai, és a mai ipari társadalmat idéző objektumok, hidak, völgyzáró gátak, gázvezetékek is. Kassai Antonnak, az Ukrán SZSZK kiváló művészének képei eljutottak Kanadától Japánig, az Egyesült Államoktól Svédországig. Most hazánkban köszönthetjük a művészt, aki személyesen részt vett tárlatának megnyitásán a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában.-1 i csecsemőnek jó a zab- lelykása, a píndur mala- nak mért ne lenne jó? íz elnök, hátat fordítva, gtörölte a szemét:- Én azt hiszem — düny- igte —, magának mielőbb jhez kell mennie.- Mért kellene?- Hogy az emberi csecsevei is tudjon foglalkozni e ( iák a malackákkal. A i ái át természetesen majd izetéséből apránként levő- om. — Esze ágóban sem t levonatni, de mit tudjon ndani? — Megértette? — nényítette meg a hangját.- Én meg — mondotta a .y, s hozzátette: — igazuk t az osztálytársaimnak, k a vezető férfiakkal ne •ülj szemtől-szembe, azok nd szőrösszívűek. Nincs is vük. Sündisznó van a szili helyén.- Elmehet — mondta az ök, alig várván, hogy be- ikódjon a lány mögött az ó, alig várván, hogy ászhoz ülhessen és szívből kivethesse magát. — Ica! — kiáltott a titkárnőnek —, hozzon egy pohár szódavizet, mielőtt meghalok. Az se baj, ha löttyint a pohárba egy pofa bort, de gyorsan. A nő riadtan jött: — Annyira rosszul van, elnök elvtárs? — Én? — Teljesen ki van vörö- södve az arca. — Hál’ istennek. Nem kell félteni a szövetkezetünk vagyonát, amíg ilyen fiatalok vannak. — Mint én, például? — kérdezte Ica. — Mint például maga — legyintett az elnök. — Hozza már azt a fröccsöt. — Akkor inkább tisztán hozom a bort. — Bánom is én, csak már hozza — legyintett elsava- nyodva az elnök, ám amint megitta a bort, ismét földerült az arca: — látta már ma a fiatal agronómusunkat? — Lacikát? — Sajdik Lacit, igen. — Még nem, de megkeresem én azonnal. — Kerestesse inkább. — Azonnal, elnök elvtárs. S elviiharzott Ica, a leány. 3. Nem telt tán egy óra hosz- sza sem, Sajdik Laci ifjú ag- ronómus remegő térdekkel a morc elnök előtt állott. — Itt vagyok, elnök elvtárs. Valaki besúgott, ugye? — Mért kellett volna magát besúgni? — Fél órával később mentem ki a kertészetbe, én ezt nem tagadom, de hát ha beragadt az a kurva motor, most mondja meg, mit tegyek. Vonassa le a félórás késésemet a fizetésemből, kö- nyörgök, csak fegyelmit ne javasoljon a közgyűlésnek. Az elnök merően nézte a fiút: — Szóval így állunk. Lehet magában egyáltalán bízni? — Igenis. Énbennem aztán lehet. Kívánhat bármit, elnök elvtárs, olyan nincs, amit én meg ne tennék. — Én nem kérek semmit — mondotta az elnök. — Hanem? — Parancsolok. — Na, hisz voltam én katona — vélte az ifjú —, tudom, mit jelent a parancs, azt megizélni nem lehet, mert csak szaporodik. — Na látja. — Látom. Az elnök legyintett: — Egyelőre nem lát semmit. Majd most. Ismeri maga a mi új állatdokinkat? — Keő Ircsit? — Öt. — Az egy veszett kis csaj, elnök elvtárs, Csesztc-r- nyeki Zénónak majd’ kiütötte a fél szemét, az a szegény még most is fekszik. — Nem baj. Majd meggyógyul. Úgyis csak egy kis tanárka, nem tartozik a mi nagy-erős szövetkezetünkhöz. Maga pedig ide tartozik szívvel-lélekkel, így van? — Nagyon is. — Hat akkor elveszi feleségül Keő Ircsit. Lesz mostanában valami állami ünnep? — Hacsak az alkotmány nem, azaz István, azaz hát hogy is mondjam csak, Szent Istvánnak mondjam, vagy alkotmánynak, vagy az új kenyér ünnepének, hogyan gondolja, elnök elvtárs? — Az engem nem érdekel. Ezen a napon elveszi feleségül azt a leányt. Majd a tanácselnökkel megbeszélem. Kocsik lesznek, a mennyegzői vacsorát a szövetkezet állja. Rendben? — És ő? Ugyebár? — Mondja meg neki, hogy ez parancs. Van valami tisztességes, ünnepi ruhája? — Hát. Amiben diplomáztam. — Akkor annak a lánynak is megvan az ilyesféle gönce. Végeztem. Végrehajtani! — Értettem, elnök elvtárs. S remegő térdekkel hátra arcot vágott az x-lábú fiú. 4. Ahogy mentek az esküvőre — lovak-autók felpántlikázva —, Cseszternyeki Zénó, a tanárka, papucsban, nyűtt köntösben, fél szeme még mindig beragasztva, nézte őket. S hallotta, amint a leány azt kiáltja: — Hopp! Hóóóó! Te! Megdermedt minden. Ott, a bekötött szemű tanárka háza előtt. S Keő Ircsi leszál- lott. Ide jött. — ,Még mindig fáj a szemed ? >— kérdezte. — Egy kicsit könnyezik még. — Nem baj! — s letépte a kötést. — Mosd meg. Gyorsan. A tanárka az udvari csapnál teljesítette a parancsot. — Nálad van a személyi igazolványod ? — Hát az mindig itt van, azt az embernek mindig magánál kell tartania. — Gyerünk akkor. — így, ahogy vagyok? — Így hát. — Papucsban? — Mit számít az. Amikor megcsókoltál, számított neked valami? Csak hogy csókolj, nem? — Bocsánatot kérek. — Nincs bocsánat Magunk között szólva, az nekem olyan jólesett, hogy nem felejtem el, amíg élek. Gyerünk, kocsik, lovacskák, rajta! 5. Az öregek, akik nézték ezt az egészet kapujuk lécedre támaszkodva, azt dünnyögték: — Micsoda világ! De egy öregember odasúgta Zsófi néninek: — Te nem csinálnád meg, Zsófi? — Én? Én meg, Arídrás, csak hát az enyimet már pókháló fedi, a tieddel pedig, gondolom, a lábas alját se lehetne kitörölni. Nevettek egy kicsit, s visszakívánták ifjúságukat. Mátyás Ferenc; >zorú a kalapon
