Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-08 / 211. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET ad, hanem arról is, hogy igyekszik kibontani művészi egyéniségüket. E hagyomány jegyében tanáraink vala­mennyi növendékben az al­kotó egyéniséget igyekeznek kibontakoztatni, azt a képes­séget, hogy a tánc eszközei­vel tudjanak „beszélni” ma­gukról és korukról. Megle­het, ez az oka annak, hogy a Moszkvai Nagyszínház ba­lettegyüttese nagyrészt vég­zőseink közül válogatja tag­jait. — A tehetség, a művészi egyéniség . olykor már egé­szen korán megmutatko­zik ... — Természetesen, Jeka- tyerina Makszimova például, aki ma a Nagyszínház pri- mabalerinája, már az isko­lai évek alatt fölhívta magá­ra a figyelmet. Emlékszem, hogyan táncolta a Don Qui- jote-ban Ámor szerepét. Csillogó jövőjét már akkor meg lehetett jövendölni. Amikor megérkezett az osz­tályomba Natalja Besszmert- nova, vékony, törékeny kis­lány, kifejező nagy szemek­kel, rögtön megéreztem, hogy sajátos kivételes tehet­séggel van dolgom. Az ilyen esetekben kiemelkedő­en nagy a pedagógus felelős­sége. Az ő dolga, hogy az egyéniséget kibontakozni se­gítsen, kihangsúlyozza azt, ami egyéni benne, s ne enged­je, hogy ez az egyéni tehet­ség beárnyékolódjék az isko­lai szabályok, technikai fo­gások sokaságában. A leg­fontosabb, amit szeretnék a növendékeimnek átadni, hogy egész életükben tudja­nak tanulni, lássák és érez­zék maguk körül az életet, szívják magukba annak minden színét... , — Miből áll az iskola ta­nulmányi programja? — Növendékeink számos olyan tantárgyat is tanulnak, amelyek nemcsak azt szol­gálják, hogy szakmájukban képzettek legyenek, hanem azt, hogy gondolkodó, mű­velt művész, ember váljék belőlük. Az alapok alapja a klasszikus tánc. Ez kapja az iskolai programban a legma­gasabb óraszámot. Tanulnak a gyerekek népi táncokat is. Ezeken az órákon fejlődik a gyerekek természetes művé­sziessége, s megmutatkozik egyik vagy másik stílus ; iránti hajlandósága. De ze­nei, ritmikai képzésben is részesülnek. Mindenki szá- | mára kötelezőek a zongora­órák. Az általános tantervű középiskolai tananyag elsa- ) játítása mellett növendéke­ink speciális tantárgyakat is tanulnak: színháztörténe­tet, zene-, balett- és művé­szettörténetet. — Az intézet tanulmányi programjára minden bizony­nyal hatással van a balett­művészet fejlődési folyama­ta... — Feltétlenül, Az iskola élete eltéphetetlen szálakkal kötődik az élő színházi gya­korlathoz. Az újító jellegű előadások a fiatal művészek korszerű felkészítését igény­lik. Érdemes megfigyelni például, milyen hatalmas vál­tozáson ment át a férfitánc. A modern balettek íérfihőse- inek bonyolult tánc-mono­lógjait csak azok a táncosok tudják megcsinálni, akik ki­vételes plasztikus kifejező készséggel vannak megáld­va. — Milyen helyet kap a ta­nulmányi programhan a szín­padi gyakorlat? — Nagyon nagyon fonto­sat. A színházi élet nagy ön­állóságot és művészi érettsé­get kíván. A tehetség termé­szetesen mindig utat tör ma­gának, de ez a folyamat el­húzódhat, áldozatául ejtheti a legtermékenyebb éveket. Mi számolunk ezzel, s a fel­sőbb osztályos növendéke­inknek ezért rendszeres színpadi szereplési lehetősé­get biztosítunk. És a fiata­labb növendékeink is szere­pelnek a Nagyszínház előa­dásaiban. A Moszkvai Balettintézet hatalmas próbatermében az órák ma pontosan úgy kez­dődnek, mint száz vagy két száz esztendővel ezelőtt. Az iskola története 1773-ra nyú­lik vissza. Az órák ma is ke­cses meghajlással indulnak, de az iskola egész levegője azt sugallja, Hogy ezek a nö­vendékek a jövőnek tanul­nak, itt nevelik a huszadik század kilencvenes éveinek balettművészeit. A moszkvai Akadémiai Balettintézet falai között ma ötszáz leendő balettművész tanul, közülük hatvanan a szocialista országokból, to­vábbá Franciaországból, Olaszországból, illetve la­tin-amerikai országokból ér­keztek. Az intézet egyben a szov­jet balettművészet elméleti központja is — szaktanár- képzéssel és továbbképzéssel is foglalkozik. Az Intézet ta­nárai gyakran utaznak más szovjet városokba, hogy módszertani tanácsokkal lás­sák el kollégáikat és talál­kozhatunk velük külföldön is, azokban az országokban, ahol a klasszikus balett mos­tanában teszi meg első lépé­seit. — Intézetünk tanulmányi anyagának alapja az orosz balett évszázadok során ki­Natasa Arhilova és Alek- szandr Vetrov, az intézet nö­vendékei ... A legfontosabb a művészi egyéniség... csiszolódott hagyománya — mondja Szofja Golovkina, az intézet igazgatónője, a Nagy­színház egykori híres baleri­nája. — A moszkvai balett­iskola nemcsak arról híres, hogy növendékeinek magas fokú mesterségbeli tudást M indjárt a névsor ele­jéről azt mondja valaki: „Egyszóval csendesen zajlik az életem ...” „...ha csendesei), akkor miért zajlik” — szól köz­be alig érzékelhető iróniával Tóth tanár úr. S mondaná is tovább, hogy ne haragudjatok,- ez amolyan szakmai ártalom, de az osztály már nevet; egy­másra villannak a szemek, en­gedünk a kicsit merev tartás­ból — egyszerre otthon érez­zük magunkat, gondtalanok le­szünk, megfiatalodunk. Mintha, mintha bizony nem is telt volna el harminc esz­tendő azóta, hogy tanár úr otoljára figyelmeztetett ben­nünket a szabatos, magyaros beszédre, vagy nyelvünk logi­kátlan logikájára. Azon a tájon, ahol Petőfi megállt a kanyargó Tiszánál („Ott, hol a kis Túr siet belé­je”), ahol Kölcsey kereste a népdal tónját, s Móricz Zsig- mond született — kezdettől fogva élő és eleven volt ben­nünk a — ma így mondhat­juk: — magyarságtudat. Nem is szakadt közülünk senki külföldre (bár külügyi szolgálatra többen is alkalmas­nak találtattak; helyt is áll­tak), s éppen most, a találko­zón derült ki: iparágat, szak­mát és munkahelyet is alig változtatott közülünk valaki. Csak az első pohár pálinka után enged bennem a feszült­ség. Vásárosnaményig csende­sen, nyugodtan gurultam, s ott valami furcsa izgalom kerített hatalmába. Már otthon elhatá­roztam, hogy a jobb, a meg­szokottabb úton megyek; át a naményi Tisza-hídon — vagyis Jár.a, Gulács, Kisar félé, Na­ményban aztán hirtelen Vitka felé fordultam. Olcsvaapátinál magas a töl­tés, a Szamos vízállása meg a szokásosnál is alacsonyabb. Egy pillanatra úgy tűnik: nem előttem, hanem alattam van a víz. Talán vissza kellene for­dulni? Aztán mégis a kompra ugratok. (Ez szó szerint érten­dő, miután a jármű — az alacsony vízállás miatt — nem simulhat a parthoz.) Férünk a kompon — tájnyelvi szóval: hidason — mert utasok csak ketten vagyunk. Az idős asszony mellesleg elmondja, hogy felnőtt unokái­hoz igyekszik, aztán a Szamos­ról beszél, ami szép szőke volt egykoron, inni lehetett a vizét, s itták is. Most meg — hiszen én is láthatom — szennyes, hullámai sokszor haltetemeket dobálnak, ha így megy, félő, hogy kiköltözik belőle az élet. Én optimistább vagyok. Mi­kor mindkét parton úgy harsog a határ (s persze vannak ter­mészetvédelmi törvényeink is), nem halhat meg a Szamos — gyerekkorunk-Dunája: „a” fo­lyó. Ahol partot érek, az már a Szamosihát. De azért — gon­dolom — otthon nem árt ezt majd térképről is ellenőrizni. Az a fiatal tanár is elővette a térképet, aki a negyvenes évek végén azzal a szándékkal uta­zott a minisztériumba, hogy Fehérgyarmaton középiskolát akar alapítani. De hát jó helyen van-e az a község? Miért éppen ott le­gyen középiskola? Ezek miatt a kérdések miatt kellett a fő­városban elővenni a térképet Gacsó Lászlónak. S furcsa, hogy negyedszázad után — ahogy Fábián Béla, volt osztálytársam és barátom meséli — ismét kérdezni kez­dett a hivatal: jó helyen van-e ez a közgazdasági szakközép- iskola Fehérgyarmaton? Nos, a helybéliek érvei igencsak meg­győzőek lehettek, mert a mi kis iskolánk jogutódaként ak­kora tanügyi kombinátot emeltek, hogy annak a torna­termében elférne összes padjá­val, minden felszerelésével, ta­nárával, diákjával a hajdani alma mater. Mindezt csak később tudom meg, látom, tapasztalom, hi­szen most még csak Panyolán vagyok. Számomra Bende Vil­ma, Borbás Pali faluja. (Vilma minden találkozónk fáradha­tatlan háziasszonya, költségve­tési szakértője, ellátásunkat, kényelmünket szívén viselő barátunk, testvérünk, aki két találkozó között is figyelemmel kíséri sorsunkat.) Kérsemjén, majd Nábrád következik. Ezekről a helyek­ről kerékpáron jártak be an­nak idején iskolatársaink. A hamvas szőkeségű — mindig mosolygó — Ibi és a szép, „bársonyos pillantásé” Éva. (Az utóbbi — miként az idé­zett minősítés jelzi —* 15 éves költői lelkem múzsája vala.) Gyarmaton kicsit eltévedek. Az árvíz után újjáépült, mo­dern épületeivel városias jel­leget öltött, majd közigazga­tásilag is várossá lett a tele­pülés. Üj házsorok, utcák, köz­épületek; persze hogy meg kell pár percre állnom, hogy tájé­kozódni tudjak. Az új épületben kell talál­koznunk, ott is vagyunk pon­tosan. Az eltelt évtizedek, a felszedett kilók és megválto­zott eleganciánk ellenére (an­nak idején többen barna ruhá­ban ballagtunk, vagy amilyen éppen volt) nemcsak azonnal felismerjük egymást, hanem mindjárt becenevén is szólít­juk. Furcsa, hogy mintegy va­rázsütésre „belépnek” a régi reflexek. Később arról beszél­getünk, hogy csaknem fél év­százados életünkből mindösz- sze a négy középiskolai évet töltöttük együtt — bőven sze­reztünk tehát más közegben is élményt, ismereteket — s mé­gis mennyire maradandó, meg­határozó az általános iskolától az érettségiig ívelő időszak. Mondhatnánk, hogy azért, mert az emberi életnek nyil­ván a tizenéves kor a legfogé­konyabb szakasza. Mi azonban — akár kimondjuk, akár nem — azt érezzük: kamaszkorunk egybeesett a társadalom ka­maszkorával. Láttuk, miként szántják először egybe a kis- parcellákat, ellenőrök voltunk az első kombájnok mellett, építettük Sztálinvárost, néhá- nyunknak a Budapesten tartott VIT-ről is vannak emlékeink. De vannak a kenyér jegyről is, a sok-sok iskolareformról (volt idő, mikor nem tudtuk, hogy három- vagy négyéves lesz-e a középiskolánk), s még most is nevetünk azon, hogy papírból volt a logarlécünk, s fából az Evolut-táblánk. Mindemellett közel volt a négy egészhez az osztály érett­ségi átlaga, s kinek-kinek az egyetemen és a főiskolán is si­került hitelesíttetnie a képes­ségét. — Pedig mennyi mindent nem tudtunk — emlékezik Szűcs Endre egyetemi éveire. De volt bennünk ambíció, ezt pedig itt, ebben az iskolában keltették fel... — Most sem tudom, hogy miként csinálták — szakítja félbe a miniszterhelyettest Gellért Mari, akit egyetemi ta­nárként ft foglalkoztat az am­bíció kérdése.. Egykori igazgatónk, Gacsó László, meg Tóth tanár úr csak mosolyog. Biztos, hogy a pillanatnyi csendben most sokan gondo­lunk dr. Rabb Lászlóra, osz­tályfőnökünkre, s kollégium­Gyarmati Béla: Ifjúságunk szigetén A „Vö dalversi Tamriko Gverdciteli, énekesnő neve mindössze hány évvel ezelőtt tűnt dalénekesek között, és idő alatt sikert sikerre h zott. Az országos ifjúság verseny győztese majd a rös szegfű” nemzetközi seny első helyezettje le közeljövőben jelenik nagylemeze, amelyre az i két év legsikeresebb s kerültek. Édesanyja zeneszerző szerint Tamriko előbb k énekelni, mint beszélni, roméves, volt, amikor ei rűbb dallamokat már le szott a zongorán. Tízéve igazgatóra. Felfedező 1 ember, s tanár volt, szere re nyugdíjasként is az, al állóságot, következetes m kívánt tőlünk. De hiszen — a maga ján — minden tanárun kívánta. S többségük mi társaknak tekintett benn a feladatok megoldása ben. (Valahányszor az e ges nevelési elvekről h mindig a régi iskolán eszembe.) Ez az új épület akárn lenyűgöző is, mégis csak gén. Mán Gyuszi fejezi 1 zésünket: tudjátok, ez n cégényi magtárakból épü — Nincs benne a vérü mondom én, akinek az o. mindig elnézte (igaz, i rosszallással) ezeket a basztikus dolgokat. Ámb: úttal nem túlzók, mert a nyi magtárak bontása anyag szállítása, s az ú. mek építése közben — 1 lások, szúrások, horzsc nyomán — tényleg áldó néhány csepp vért. A reggeli ködben még — csúszós — volt a pala fiúk már a tetőn ügyeski Fábián, Darabán, Ten Jóska, Szűcs Endre, K Pali. ök voltak a kön bek, a macskamozgásúak. pedig a kemény embere „erőművészek”): Mán G Szabó Sanyi, Orosz Anti m ■ . jk c-Tnviöt táncművészet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents