Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
KM HÉTVÉG! MELLÉKLET 1984. szeptember 29. Megyénkből indultak ÉLNI Á KIVÁLÓ LEHETŐSÉGEKKEL A hadtudomány kandidátusa Eddig legtöbbször úgy toppant be a szerkesztőségbe, hogy feladatot hozott. „Jó lenne, ha a Kelet-Magyarország megírná .. — mondta. Szakaszparancsnok volt, amikor megismerkedtünk. Legutóbb őrnagyként a Magyar Néphadsereg egyik magasabbegysé- génél teljesített szolgálatot vezető beosztásban. Most elbúcsúzni jött, kezében a friss okirat: dr. Vámosi Zoltán alezredest, a hadtudomány kandidátusát a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára tanszékvezető-helyettesnek nevezték ki. Látszólag egy hír ez, mégis három esemény: a Sopron ’84 harcászati gyakorlat után — soron kívül — alezredessé léptették elő, szeptember 6-án pedig Budapesten, a Politikai Főiskolán vette át az oklevelet, mely szerint a rektor a „politikai tudományokból egyetemi doktorrá avatta”.Három ilyen esemény ismerős esetében is tiszteletet parancsol, aztán mindjárt egy személyes kérést: beszélgessünk arról, hogyan lesz egy tiszakóródi kisdiákból a hadtudomány kandidátusa. — Szinte gyerekfejjel öltöttem először egyenruhát — mondja Vámosi alezredes —, mert nyolcadik után — igaz, csak egy évig — a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola hallgatója voltam. De az iskola megszűnt és én Budapestről hazajöttem Mátészalkára, az Esze Tamás Gimnáziumba. Az érdekes, romantikus év alatt azonban már megérintett a katonaélet varázsa. S az természetes volt, hogy érettségi után az Egyesített Tiszti Iskola hallgatója lettem. Innen pedig már egyenes az út... így utólag valóban mondhatjuk, hogy egyenes volt Vámosi Zoltán útja, de mégsem „tálcán kínálták” a sikereket — ez tűnik ki, ha dióhéjban áttekintjük azt a két évtizedet, amióta tiszti egyenruhát visel. — A tanulás próbája a csapatszolgálat, ahol az első nap kiderül: mit ér a fiatal tiszt. Az én első kinevezésem Nyíregyházára szólt, itt kellett megmutatni: tud-e az ember egy cél érdekében meggyőzni, intézkedni, netán fegyelmezni. — Van, aki azt mondja: könnyű a hadseregben, csak ki kell adni a parancsot, ami ellen nincs apelláta és minden el van intézve — fejtegeti. — Ez persze korántsem ilyen egyszerű, hiszen a legfontosabb, hogy a katonák lássák munkájuk, tevékenységük értelmét. Érezzék, hogy a parancsnok tiszteli is a beosztottat. Legyenek tudatában annak, hogy esetleg a feladat teljesítése embert próbálóan nehéz, de nemcsak azért szükséges végrehajtani, mert valaki kitalálta. És ezt olyan közegben kell elérni, ahol csak néhány hete vagy hónapja csiszolódnak össze az emberek. Akik között nyolc általánost végzett csakúgy van, mint kétdiplomás mérnök vagy tanár, tizennyolc éves fiatalember, s huszonöt esztendős, kétgyermekes apa. Szinte mindenki más háttérrel — és mégis egyszerre kell lépni, összehangoltan cselekedni... — Talán ezért is, az ilyen feladatok miatt is szép a tiszti pálya. Aki felölt! az egyenruhát, nemcsak katona, hanem politikai feladatot is ellát, és naponta kell bizonyítani a politikai tisztánlátásból, szakmai-pedagógiai ismeretből, emberi tulajdonságokból, vezetői rátermettségből. Évek telnek el, miközben nincs két egyforma nap ... Vámosi Zoltán sok új feladatot is kapott. Volt KISZ-titkár, politikai munkatárs, szolgálatot teljesített alakulatnál, dolgozott magasa b hegységnél — mikor hová szólította a kötelesség. Számos választott tisztséget viselt: volt KISZ városi és megyei VB-tag Nyíregyházán, most a Néphadsereg Pártbizottságának tagja. Ennyi feladattal, tisztséggel a nap tizenhat óráját is ki lehetne tölteni — de a fiatal tiszt a tanulással is eljegyezte magát. — Az igaz, mindig szívesen tanultam — mondja —, de az első indíttatást másnak kellett megadni. Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy Moszkvába, a Komszomol- főiskolára menjek. Ráadásul amikor megkérdezték, vállalkozom-e, nagyon nehezen mondtam igent. Feleségem kórházban volt — akkor született második gyermekünk —. odamentem megkérdezni, mit szól hozzá ... Végül is Vámosi Zoltán útra kelt Moszkvába. Könnyítette helyzetét, hogy annak idején a tiszti iskolán orosz szakos tanári oklevelet is szerzett, s a nyelvvel viszonylag jól boldogult. Az iskola után új, magasabb beosztás várta. Három év kellett hozzá, míg megérlelődött az elhatározás, most már maga kéri az újabb lehetőséget: jelentkezett a Lenin Katonapolitikai Akadémiára. Egy év előkészület után három esztendőre indult Moszkvába — amelynek egy részét már családja is kinn töltötte. És a tanulás újabb terveket érlelt. Már a vizsgák során jelezte: tudományos szintre kívánja fejleszteni diplomamunkájának témáját. Levelező aspirantúrára jelentkezett Moszkvába, egykori akadémiájára. Sikerrel tette le a kandidátusi minimumvizsgákat, majd 1983 áprilisában sikeres védés után megkapta h filozófiai tudományok kandidátusa tudományos fokozatot, amelyet az itthoni szabályok értelmében — egy eredményes német nyelvvizsga után — a hadtudomány kandidátusa fokozatként honosítottak. —. Megszerettem, értékesnek tartottam azt a témát, amellyel Moszkvában kezdtem foglalkozni — magyarázza a tudományos kutatómunka gyökereiről. — A katonai közösségek összehasonlítása, konkrét szociológiai vizsgálat a szovjet hadseregben és a Magyar. Néphadseregben — ez volt a témám —, számomra nem valami elvont ismeret, hanem a napi munkához kapcsolódó, de tudományos szempontból elemzett kérdés. így utólag különösen nagy öröm, hogy nemcsak az én érdeklődésemet keltette fel, hanem a szakemberekét is: a Zrínyi Katonai Kiadónál hamarosan könyv alakban is megjelenik az elemzés. Az ember azt gondolná, hogy a javuló életszínvonallal, növekvő általános műveltséggel, tájékozottsággal párhuzamosan egyre könnyebb lesz a hadseregben. S akkor kitűnik; hogy ez korántsem így van . . . Vámosi alezredes példáival: — Beszéljünk csak arról, mennyi gondot jelent a demográfiai hullám, amelynek „eredményeként” 18 helyett most 22—23 évesek vonulnak be sorkatonának — így többségük nős, családos. Vagy ismeretes az is, hogy az utóbbi években nőtt a fiatalkori bűnözés, egyre több gondot okoz az alkohol, a hátrányos szociális környezetben felnőtt fiatalok növekvő száma, a fizikailag katonai szolgálatra alkalmatlanok jelentős tömege ... Vámosi Zoltán több évet töltött tanulással a Szovjetunióban. Ez azonban mindig több volt, mint felkészülés egy diplomamunkára. — Talán szülői ráhatásra (édesapám munkásmozgalmi ember, párttitkár, tsz-elnök volt) már gyermekkoromban érzelmileg is kötődtem a szülőföldhöz, a hazát felszabadítókhoz — emlékezik az első kapcsolatokra a Szovjetunióval. — A több évi kintlét, a sok őszinte barátság kíváncsivá is tett. Aztán találkoztam Zalka Máté lányával, a Nyíregyházát felszabadító csapatok számos tisztjével, katonájával, az itt elesettek hozzátartozóival és olyanokkal is, akik csak annyit tudtak: édesapjuk Magyarország felszabadításáért áldozta életét. .. S természetes volt, hogy Vámosi Zoltán hazatérve kereste a közös szálakat, amelyek új barátaival ezer kilométerek távolságából is összekötnek. így rakta össze mozaikként Kovalcsuk őrnagy, ezred politikai helyettes életének utolsó napjait, a nyíregyházi sebesüléstől a volt jászberényi jeltelen sírig, amelyen — hónapokig tartó kutatómunka, dokumentumok százainak átlapozá- sa, szemtanúk felkutatása után — immár aranybetűs felirat jelzi a nevet. Lánya 38 évig kereste hiába, mígnem egyszer Dnyep- ropetrovszkban egy veterán azt ajánlotta: tanul Moszkvában egy fiatal magyar százados, őt keresse meg ... A kép nem lehetne teljes a család nélkül. Mert az önmagában is egész embert kívánó katonai szolgálat, a társadalmi munkák, a tanulás évei alatt felcseperedett, s érettségire készül Zoli, aki a magyar diákválogatottal már általános iskolásként részt vett Moszkvában az orosz nyelvi diákolimpián. Megnőtt a nagylány, Kati, aki 16 évesen szépen tanul a Zrínyi gimnázium orosz nyelvi tagozatos osztályában, miközben sok feladatot vállal át édesanyjától a háztartás dolgaiból. És helyet követelt a családban a most négy és fél éves Tamás. Aki társainál később tanulta meg azt a szót: „apu", minthogy pó- lyás volt, amikor elment, s tipegett, amikor újra találkoztak. Közben a feleség volt a „hátország”, magára vállalva a család gondjait. Most, az egymást követő ünnepnapokon az egész család büszke a közös teljesítményre. Marik Sándor A természetfilmek varázsa Emlékszem, hogy kisiskolás koromban (60-as évek eleje) a tanítás mellett igen sok kisfilmet vetítettek nekünk az iskolában, melyeknek emlékei ma is élénken élnek bennem. S a kisfilmek túlnyomó többsége a népszerű tudományos filmek közül került ki, mint például az óriáskígyót legyőző állatnak, a monguznak élete, története. (Kollányi Ágoston: Mon- guzok szigete.) Ezeket a filmeket és emlékeket, az oly sokszor átkozott televízió juttatta eszembe azzal, hogy újra bemutatja azokat a természeti filmeket, amelyek bár 20—30 éve készültek, mint filmalkotások ma is le- nyűgözőek, s amelyek egykoron nemcsak a hazai filmgyártás élvonalába, de a világ filmművészetének első soraiban is szerepeltek, amit a 70-es évek, s napjaink rövid vagy egész estét betöltő népszerű tudományos alkotásairól már nem mondhatunk el. Pedig filmművészetünk ezen ága, bár művészeti rangját sokan vitatták, már 1953-ban nemzetközi rangú alkotással jelentkezett. Ez a film volt. a televízióban is vetített Homoki Nagy István alkotás, a Gyönygvirágtól lombhullásig, ami elindított egy olyan folyamatot, melynek következtében a 60-as évek első felében világhírt szereztek a magyar természeti és tudományos művek. Ekkor rendezte Kollányi Ágoston, talán mai napig is legkölitőibb alkotását az Örök megújulást, de egy sor igen tehetséges rendező is ekkor tette le névjegyét, mint Cigány Tamás, Korompai Márton, Préda Tibor, vagy Schuller Imre. Hazánkban többek között ők bizonyították be, hogy a tudományt, annak eredményeit, nemcsak didaktikusán, hanem a művészi élmény rangjára emelve is lehet ábrázolni. Ha végiggondoljuk vagy megnézzük ezeket a műveket, akkor döbbenünk rá, hogy milyen hatalmas feladatot vállaltak fel az ilyen típusú filmek alkotói. Olyan tudományos, természeti filmeket kellett készíteniük, amelyek nem követeltek tudományos előképzettséget a nézőktől, de a választott téma. által megkövetelt törvényszerűségeket hibátlanul kellett felépíteniük, előadni, s tenni ezt úgy. hogy a néző ne iskolapadban érezze magát, hanem igazi moziban, melyben a tudományos ismeret észrevétlenül itatódik be a nézőbe a képi világon keresztül. Azt hiszem ez alapvető a művészi népszerű tudományos filmeknél. Azonban a már említett, magyar művészek egy nagyon lényeges dologgal járultak hozzá az előbbiekhez; a művészt jellemző egyéni hanggal, egyéni, de tudományosan megalapozott látásmóddal. Legjobb tudományos filmjeinkben a bemutatás mellett, mindig érződik az a tudatos fiimi építkezés, amely elárulja rendezője személyiségét, s véleményét az ábrázolt valóságról. Ezek hiányába csak egyszerű szemléltető filmek készülhetnek, s nem olyan alkotások, melyek a láttatott valóságon keresztül érzelmileg is „megfogják” a nézőt, mert a jó tudományos filmek, amellett hogy kielégítik a minden emberben rejlő tudományos érdeklődést a látvány varázsával harmóniát teremtenek a nézőben is, olyan emberi harmóniát, amely talán sohasem volt, amelyet talán sohasem érünk el, de mindig ábrándozunk róla. A televízió azzal, hogy bemutatja, például az 1960-ban készült Hegyen-völgyön című ismeretterjesztő filmet, nemcsak emlékeztetett, de felhívja a figyelmet arra is, hogy értékeinkkel nem mindig tudunk okosan gazdálkodni. A legtöbb tudományos film, hosszúságánál fogva, mint kísérő műsor szerepel, s többnyire nem is figyelünk fel rá, de gyenge a sajtóvisszhangjuk, s felhasználásuk is. Ezeket a klasszikus értékű filmeket, s az újabbakat is, mint például a Noé bárkáit, jóval hathatósabban kellene a köztudatba elültetni, többet kellene meríteni belőlük, nemcsak azért, mert megérdemlik, hanem azért is, hogy a film felhasználása mondjuk az iskola esetében, ne csak üres szólam, ne csak tömeges mozilátogatás legyen, hanem élményt szerző, tudást mélyítő alkalom. Sarkadi Gábor Ismét műsorra tűzik a mozik a nyolc Oscar-díjat nyert Gandhi című indiai—angol filmet. Örömmel vettem kezembe egykori tanítómesterem, tanárom, kiváló munkáját, (Radies Vilmos: Képszerkesztés, sajtófotó), melyet a Magyar Újságírók Szövetsége adott ki, az Athenaeum Nyomda gondozásában. Örömmel, mert ez a könyv nemcsak a szakembereknek. lap- és kép- szerkesztőknek, tervezőknek, fotóriportereknek és művészeknek, hanem az olvasók széles táborának is szól. Bepillantást nyújt a napilapok, és képes folyóiratok készítésének „titkaiba”. Az előszóba Erdélyi János írja: „Nyomdaiparunk- mai fejlettségi foka — az utóbbi két évtized céltudatos fejlesztésének eredményeként, korszerű, okos, új technikai berendezések üzembe állításával — lehetőséget biztosít ahhoz, hogy az uralkodóvá vált ofszettechnológia adottságait jól kiaknázva időszaki lapjaink, folyóirataink formakultúrájának továbbgaz- dagításával, új vonásokkal járuljon hozzá és- segítse a Radies Vilmos: Képszerkesztés, sajtófotó művészeti szerkesztő munkáját.” Kedves olvasóink is bizonyára emlékeznek 1975. július 1-re, amikoris lapunk, a Kelet-Magyarország új köntösben, ofszeteljárással jelent meg, igaz akkor még csak 41 ezer példányban. Ma 87—90 ezer készül a Nyírségi Nyomdában és jut el olvasóinkhoz. Bizonyára a megváltozott forma, a szebb kivitel, a képek nyelvén közölt információk is hozzájárultak, hogy a tartalommal egységben a korszerűbb terméknek sikere legyen. Erre a kis kitérőre azért van szükség, mert olvasóinkban is bizonyára számos kérdés felvetődik, amikor a Kelet-Magyarországot a kezükbe veszik. Nos, a könyv szerzője Radios Vilmos, a Tótfalusi Kiss Miklós-díjjal kitüntetett tervezőszerkesztő ezzel a munkájával a szabolcsiaknak is választ ad az ofszetlapok készítésére és hogyanjára is. Ami a szakembereket illeti, van mit tanulniuk ebből a 380 oldalas, képekkel illusztrált műből, hiszen a szerző igen részletesen foglalkozik a fotózás történeti áttekintésével, a fotótechnika jellemzőivel, a mozgásábrázolással. a közeli és távoli felvételekkel, a film- és papírméretekkel. Bemutatja a sajtófotó képszerkesztésének technikáját, megismerhetjük a nyomdát, annak egyes nyomási eljárásait, jellegzetességeit és magát az ofszetnyomtatást. A könyv nagyszerű hézagpótló mű, mely kitűnően segíti az olvasó ízlésíormálá- sát, amikor nemcsak az esztétikai-logikai rendszerrel, az elkészült nyomdatermékek készítésével foglalkozik, hanem részletes ismeretekkel segít eligazodni a korszerű technika nyújtotta lehetőségek alkalmazásában. Nagy értéke a könyvnek, amikor hangsúlyozza, a lapkészítésben részt vevők: újságírók, fotóriporterek, szerkesztők, nyomdászok mindenek előtt az olvasót szolgálják. Ez pedig magas fokú tájékozottságot. igényességet követel valamennyiüktől a mindennapi munkában. Ehhez nyújt nagy segítséget a készítőknek Radics Vilmos kézikönyve, az olvasóknak pedig széles körű betekintést és tájékoztatást. Dragos Gyula
