Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. szeptember 29. ^ Kélci Zoltánnal, Kevéssé Tisztelt Uram! Bevalfom .'sokáig töprengtem azon, milyen formában szólítsam meg önt. mért véleményem szerint jellemére, magatartására a magyar nyelv gazdag szótárában is nehéz megfelelő kifejezést találni. Viselkedését, életfelfogását, társadalmilag veszélyes és kirívó magatartását rajtam kívül már sok szomszédja, ismerőse nézi rosszallóan, sőt fogalmazhatnám úgy: felháborodottan. A megye- székhely peremén az évek során elkészült üdülők, hétvégi telkek mikrotár- sadalmában — ahová ön az élet sajnálatos és kiszámíthatatlan útja során került — már kialakultak az íratlan szabályok, melyeket; ön nem hajlandó tudomásul venni. Nem az irigység vagy a kapzsiság beszélt belőlem, amikor egyik találkozásunk alkalmával említettem önnek, hogy naivnak tűnő véleményem szerint a szomszéd telkéről még mindig erkölcsösebb, sőt tisztességesebb elkérni valamit, mint ellopni. Az utóbbi hónapok szomorú lopási statisztikáját ismerve tudom: nem méltányolta jóindulatú figyelmeztetésemet, mint ahogyan a bíróság által feladott idézésnek sem tett eleget. Talán szeméremből vagy csak hanyagságból? Ezt nem tudom. De azt igen, hogy mikor feleségével az est sötét leple alatt Wartburgjába kezdte rakni a járdakészítéshez otthagyott betonlapokat, valaki vette a fáradtságot és felírta a kocsija rendszámát. Furcsa véletlen, hogy egy másik szemtanú akkor ért a külvárosi buszmegállóhoz, amikor ön éppen a csomagtartóra helyezte tettes- és élettársával az ott levő padot. Nem tudom, milyen érzés lehet egy ilyen módon „szerzett” pádon a napi jól végzett munka után megpihenni. Ismerve és látva az Ön „földi Daradicsomát”, ahol több tárgy és tkéttes úton szerzet),„npyéhyi .; ■ k'Ultúra'áruikpdik gazdája (már bocsáSr són meg) ..jelleméről”, valami azt súgja nekem, hogy a tisztességről halvány fogalma sincs. Milyen felnőtté, milyen közösségi lénnyé válnak vajon gyermekei a családban látott példa hatására? Sajnálom önt és kollégáit, akikkel felelősségteljes munkát végez együtt a műhelyben. Sajnálom, mert ön már túl van azon a koron, mikor az ember jellemét még formálni lehet. Sajnos nem tudom, hogy élete során még hány sikeres „akciója” lesz, bár ön szellemesen ügyeskedésnek nevezné a jogtalan szerzés sűrűn gyakorolt formáját. Áz ön erkölcsi mércéjéhez képest még önzetlennek is képzelte magát, amikor a közeli termelőszövetkezet kukorica- földjéről és burgonyatáblájáról szerencsésen hazatérve buzgón ajánlotta szomszédainak is az ingyen szerzett portéka lelőhelyét. Sajnálom önt, mert viselkedése nemcsak megbotránkoztató, de sokak számára ingerlő is, hiszen szakmája éppen elegendő keresetet nyújt a kényelmes élet megteremtéséhez, önben az fel sem vetődik, hogy tisztességesen keresett jövedelemből is lehet árut vásárolni? A magafajta embernek, ha tízszer annyi jövedelme volna, akkor sem lenne elég, mert a vérében a szerzés ösztöne. Sajnos az effajta életfelfogással nincs egyedül. Csak a környező hétvégi telkeken is számtalan tárgynak, építőanyagnak a forrása homályos előttem. Gondolok itt az útjelző karóra, amiből találékony gazdája kerítést épített, vagy a közterek világítására alkalmas, nagy teljesítményű higanygőzlámpákra, melyekből udvari lámpák lettek. Nem akarok önnek lelki gyakorlatot tartani, de gyerekkoromban hallottam egy tanulságos mondást, ami így szóit, hogy „aki hazudik, az előbb-utóbb lop is, aki lop, az előbb-utóbb ...” és az ördögi folyamat tovább folytatódik, ön remélhetőleg megáll a „szerzésnél”, mégis érdemes megszívlelni ennek a kis naiv mondókának az igazát. Már csak azért is, mert ha valaki ott tart, mint ön, akinek a betyárbecsület fogalma is csak gyerekkori olvasmányaiból ismerős — annak előbb-utóbb szembe kell néznie a mikroközösség, majd a törvény szigorával. Sokan szeretnénk. az Öntödei Vállalat kisvárdai gyára főmérnökével „súlyos" kérdésekről A Nemrég hallottam egy sajtótájékozta- ^ tón: a magyar ipar 30 százalékkal több anyagot, 20 százalékkal több energiát használ fel átlagban a termékekhez, mint ahogy az kívánatos volna. Önöknél is így van ez? — Azon lehetne vitatkozni, hogy mi az ideális, vagy konkrétan kimutatni, egyes termékeknél mi a nemzetközi szint. Szőr- szálhasogalás helyett azonban el kell fogadnunk: igaz, a mi iparunk lényegesen több anyagot és energiát használ fel, mint ameny- nyi indokolt volna. Ez alól az Öntödei Vállalat kisvárdai vasöntödéje sem kivétel. Csupán annyit vetnék közbe: mielőtt bárki felróná ezt a pazarlást, nem árt, ha tüzetesen megvizsgálja, vajon milyenek is a mi üzemeinknél azok a termelési feltételek, amelyek mindezt alapvetően befolyásolják. G Miért? Önöknél például milyenek? — Lám, máris a dolgok lényegénél vagyunk. Nem szeretném sem az újságírót, sem az olvasót holmi szakmai kérdésekkel untatni, de szükséges, hogy egy pillantás! vessünk a mi egész technológiai folyamatunkra. Közbevetném: amiről én szólok, az nem csupán kisvárdai gond, hasonló problémákkal elég sok vasasüzem küzd az országban. Itt van például mindjárt a homokellátás, ami az öntödékben alapvető dolog. Ne menjünk a részletekbe, talán elég annyi: régen „kollerrél” tervezték a homokkeverést, ami rendkívül lassú eljárás, ma már sokkal gyorsabb, korszerűbb keverési módra lenne szükség. Vagy: nálunk a hagyományos „foramat”-gépekkel formázunk, préselünk, ami például egy vékony falú öntvény készítéséhez nem felel meg. Magas....nyomású- préselésre volna szükség, ehhez a berendezéseket tőkés importból kellene megvenni. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a mag- készítés nálunk jelenleg még kézi erővel történik, azt hiszem, máris összeáll a kép a technológia avuiltságáról. Csupán a folyékony vasellátás megnyugtató — ehhez nemrég 40 milliós beruházással forrószeles ku- polót építettünk — s a radiátorok megmunkálásához rendelkezünk minden szükséges gépi kapacitással. A A hiányzó három technológiai feltételt mennyiért tudnák pótolni? — Ki sem merem mondani: legalább félmilliárdos beruházásra van szükség ahhoz, hogy megteremtsük a nemzetközi szinthez mérhető termelési feltételeket. Persze ez nem csupán a radiátorok gyártásának korszerűsítéséhez segítene bennünket, hanem más termékeinket is gazdaságosabban tudnánk előállítani. A A kisvárdai öntödét sokfelé főként a radiátorairól ismerik, maradjunk hát ennél a terméknél. Milyen „súlyos” probléma tapasztalható jelenleg a gyártásánál? — Jelenleg egy négyzetméternyi radiátor 33 kilogrammnyit „nyom”. Amennyiben a már megvásárolt nyugatnémet licenc alapján tudnánk dolgozni — ebhez a már említett feltételek megteremtése szükséges —, úgy a radiátor négyzetméterét 26 kilogrammból ki tudnánk hozni. Ez a súlymeg- taikarítós másrészt azt jelentené, hogy a jelenleg évenként gyártott 400 ezer négyzet- méternyi radiátor helyett ugyanannyi alapanyagból lényegesen nagyobb mennyiséget volnánk képesek előállítani. Tessék csak számolni: importból való az alapanyag és a kész terméket tőkés piacon is jó eséllyel tudnánk értékesíteni! Emellett évi 10 ezer tonna „egyéb” öntvényünk gyártását is korszerűbben teljesíthetnénk — például a külpiacon is nagyon keresett csatornaöntvé- nyekből is nagyobb igényeket tudnánk kielégíteni. Vagy: a már említett fejlesztés révén mielőbb mód nyílhatna rá, hogy megvalósítsuk egy saját elképzelés alapján létrehozandó öntöttvas-kazán gyártását. Ez ráadásul jól kapcsolódnék annak a magasabb kalóriaértékű brikettnek a hasznosításához, amelynek előállítására már gőzerővel készül a bányaipar. A kormány energiaprogramjába is beillik ez a terv, hiszen a mi leendő öntöttvas-kazánunk hatásfoka lényegesen jobb volna, mint a ma használatosaké, s az élettartama is jócskán felülmúlná a jelenlegiekét. Ráadásul szép exportra is kilátások nyílnának . .. A Eddig Ön csupa feltételes módban szólt. Ezért kérdezem: tettek-e valamit s ha igen, hol tart jelenleg az a bizonyos fej„Iz én elvem különben is az, hogy az ember semmilyen körül* menyek között ne játssza a mártírt, mert azzal semmit nem old meg. Minél nehezebbek a körülmények, annál inkább szükség van a józanságra, mert a kapkodás, a hirtelenkedés ragadós“ lesztés, aminek jelentősége túlnőne Kis- várda határán, népgazdasági haszna is tetemes volna? — Jogos a kérdés, hiszen nem várhatunk ilyen fontos kérdésben arra, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Miután korábban egy hitelkérelmünket nem fogadtak el, a közelmúltban meghívtuk gyárunkba az MNB ipari elnökhelyettesét, aki tüzetesen végigjárta a technológiai sort, körültekintően tájékozódott, s ezek után megalapozottnak tartotta azt a konzultációs elképzelést, amely már a bank illetékesei előtt van, bírálatra vár. Hamarosan döntés lesz, utána már végleges hitelkérelmet készíthetünk... Igen, nagyon bonyolultnak tűnik mindez, de a szakmabeliek tudják: egy ilyen tetemes hitelfelvétel komplexitást, nagy körültekintést igényel, s így az MNB magatartása is érthetőbb. Biztosítékok kellenek arra, hogy a termelés a remélt szinten lesz, s hogy a hitel visszafizetése sem valamiféle szerencse- játék függvénye. A Bár laikus vagyok, de azt hiszem, értem Önt. Mégis megkockáztatom a kérdést, amely közben furdalta az oldalamat: teljesen elképzelhetetlen, hogy különösebb beruházás nélkül, a meglevő eszközökkel, technológiával is csökkenteni tudnák a termékeik súlyát, a felhasznált anyagot és energiát? — Nem sért a kérdése, hiszen különösebb szakmai felkészültség nélkül is azt diktálja a józan ész, hogy állandóan keressük a jobb megoldásokat. Persze, hogy bántotta eddig is a szakmai hiúságunkat a magas anyagfelhasználás, ezért egy technológiai fogással — a formázás finomításával — korábban eljutottunk odáig, hogy a négyzetméterenkénti 34 kilogrammos anyagfelhasználást a radiátoroknál egy kilóval csökkentettük. Négy- százezer négyzetméternél már ez is valami. De szakmai meggyőződéssel vallom, hogy a jelenlegi technológiai szint mellett ez már a határ, innen csak a vázolt fejlesztéssel lehet előbbre lépni. A Azt mondta: egy technológiai fogással érték el a 400 ezer kilogrammos megtakarítást. Csak ezzel? Az embereknek jóformán semmi szerepük nem volt benne? — Kérdésével a lényegre tapintott, hiszen mint minden munkahelyen, nádunk is sok múlik az embereken, a szervezettségen, a munkafegyelmen. Menet közben szigorítani kellett a technológiai előírások megtartásán. Egy öntödében szinte létkérdés a selejt alakulása. Miért titkolnánk, hogy néhány esetben mozgóbérelvonással kellett fegyelmeznünk a középvezetőket, amíg sikerült csökkenteni a selejtszintet. A munkások, az öntők, a formázok ugyanis annyit nyújtanak, amennyit megkövetelnek tőlük. Ezért mi a középvezetőkre tettük a hangsúlyt, az ő felelősségüket akartuk — és tudtuk — few kozni. Rajtuk ugyanis nagyon sok múlik: a termelés feltételeinek előteremtése, a munkafegyelem megkövetelése, a menet közben jelentkező akadályok gyors elhárítása. Nyilvánvaló, hogy ezért a nagyobb felelősségért nagyobb elismerés is jár, ha valaki teljesíti a rászabott feladatokat. A középvezetőknél maradván: többször adtunk mi havonként a * fizetésen felül 800—1000 forintokat is azoknak, akik többet vállaltak a gondokból és többet is teljesítettek az átlagnál. A munkásokhoz visszatérve: ne tűnjék szokványos elismerésnek, de mi korábban is és most is a szocialista brigádok fegyelmezettségére, példamutatására építettünk, s arra támaszkodunk. Nagyon sok kétkezi munkás vállalja a nehézségeket, mert tudja, hogy az ő helytállásától is függ a gyár jövője, az ő biztos kenyere. A Eddig még egy szót sem ejtettünk ar- ^ ról, hogy az energiafelhasználás is meghatározója a gyár eredményének, annak, hogy végül is mi jut a munkások borítékjába. — E téren már történtek lényeges lépések. Csaknem 35 millióval „szálltunk be” a városi fűtőmű építésébe, s az üzemet rákötjük a városi vezetékre. Ez jelentős költség- csökkentő tényező lehet távlatokban. Hasonlóan számottevő megtakarítást jelent az energiában, hogy két évvel ezelőtt üzembe állítottuk a forrószeles, lengyel kúpotokat. Ószintén el kell azonban mondani, hogy az elavult technológia több energiát igényel. Közérthetőbben: úgy van ez, mint egy sokat futott autó esetében. Az ilyen jármű lényegesen több üzemanyagot „eszik”, olajat fogyaszt, mint a még garanciális korban levő .. . Most újabb lehetőséget kínál, hogy tervbe vették a földgáz bevezetését Kisvár- dára. Ha ez bennünket is érint — reméljük, hogy így is lesz, mert a gyár már eddig is igen sokat tett a városi energiaellátásért —, akkor a gázzal évi 1500 tonna olajat tudnánk megtakarítani a népgazdaságnak, s ez túlnő a gyári érdekeken is. A Ha már a gazdaságosságnál tartunk: w tesznek-e lépéseket a jelenlegi körülmények között is a nagyobb jövedelemért? — Természetesen. Ezt szolgálja például, hogy a termékszerkezet-váltásnál arra törekszünk: csak kész gyártmány hagyja el az üzem kapuját. Évi 100 ezer pár ellensúlyt (lábazatot) gyártunk például a Hajdúsági Ipar Műveknek mosógépekhez. Ezt ma már lefestve küldjük, garantálva a kiváló minőséget. Hasonlóan a későbbi minőségi vitákat előzzük meg azáltal is, hogy a Mezőgépnek a fékdobokat — a furat készítésén kívül — teljes egészében helyben állítjuk elő. Önmagunkat meózzuk, így lényegesen lecsökken a selejt. Vagy: korábban Dunaújvárosnak a radiátordugókat félkész állapotban küldtük el, s bizony elég sok volt a minőségi reklamáció. Most az évi 1 millió 200 ezer darabnál ilyen gondunk jóformán nincs. A A rekonstrukció, a remélt fejlesztés w súlycsökkentéshez, lényeges energiamegtakarításhoz vezethet. Egy korszerűbb technológiához jobban felkészült szakemberek kellenek... — Erre mi időben gondoltunk, s ha már holnap kellene indulnunk az új berendezésekkel, akkor sem jönnénk zavarba. Munkásaink rendszeresen részt vesznek a házi továbbképző tanfolyamokon, főként a lakatosok, a szerszámkészítők és a meósok. Tanulmányi szerződéseket kötöttünk és kötünk folyamatosan az egyetemistákkal. Ezenkívül most nyolc dolgozónk végzett a csepeli Kossuth Lajos Szakközépiskola kihelyezett tagozatán, jövőre tízen fejezik be itt a képzést. Tehát mi már most is erősen készülünk egy fejlettebb technológia fogadására, azzal a szándékkal, hogy a drága pénzen vásárolt új berendezéseket mielőbb „kitermeljük”, s hogy minél hamarabb fokozni tudjuk gyárunkban a gazdaságos, nyereséges termelést. A Végül engedjen meg egy személyes ^ kérdést. Elég nehéz kérdésekről beszélgettünk eddig, s kiderült, hogy Önök itt egyáltalán nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Mégis meglep, hogy ön milyen nyugodtnak tűnik. El lehet az ilyen nehéz időszakot idegesség nélkül is viselni? — Hadd kérdezzek vissza: mennyivel lenne jobb, ha szünet nélkül idegeskednék, vagy sajnáltatnám magamat. Az én elvem különben is az, hogy az ember semmilyen körülmények között ne játssza a mártírt, mert azzal semmit nem old meg. Minél nehezebbek a körülmények, annál inkább szükség van a józanságra, mert a kapkodás, a hirtelenkedós ragadós. Én mint főmérnök nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Ügy hiszem, ezzel a legtöbb műszaki ember így van. Aztán bizonyára az is közrejátszik az én viszonylagos nyugalmamban, hogy tudom, a mi gyári kollektívánk mint eddig, ezután is túljut a nehézségeken. Villoghat, megjátszhatja magát egy vezető, de semmivel sem jut előbbre, ha nem támaszkodik munkatársadra, a gyári kollektívára. Okos érvekkel, őszinteséggel, következetességgel a legnehezebb órákban is szót lehet érteni a munkásokkal, s ha látják, hogy a vezető sem esik pánikba, akkor ez az ő munkájukon is meglátszik. É Köszönöm a beszélgetést. Angyal Sándor
