Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-22 / 223. szám

1984. szeptember 22. Megyénkből indultak A nyugalmazott altábornagy Amikor budai lakásának telefonján ke­restem, felesége — mintha mi sem lenne természetesebb — közölte, hogy dolgozik. Mert noha már két esztendeje nyugdíjas, Karasz Lajos altábornagy, volt belügymi­niszter-helyettes ma sem pihen, hanem be­jár dolgozni a pártközpontba. Oda, ahol te­vékeny életének, politikai pályájának nagy részét töltötte. De azért ma mégiscsak sak­kal több idő jut a családra: „Tudja, én rop­pant családszerető vagyok ... Lakásom amo­lyan családi centrum... A pesti és a nyír­egyházi rokonok szívesen jönnek hozzám ... Ha nekem jut egy falat, azt is szívesen meg­osztom velük...” A kicsi, mert kétszobás, de tágas és ízlésesen berendezett fővárosi la­kásnak a kert az ékessége és büszkesége, mert az egész életét közügynek, politikának szentelő ember más aobbyt, szenvedélyt nem tudott kigazdálkodni hétköznapjaiból, ünnepeiből, mint a család és a természet gondozását. És még valamit: a szülőváros rendkívül mély szeretetét, tiszteletét. „Ügy negyedikes, ötödikes elemista ko­romban, amikor csak tehettem, kimentem a vasútállomásra. Nézegettem, merre mennek a vonatok Nyíregyháza felé.” Karasz Lajos 1924-ben Nyíregyházán szü­letett. Ma is tisztelettel emlegeti első taní­tóit a Nádor utcai elemiből meg a Luthe­ránus (ma 4-es) iskolából. Munkát, megél­hetést kereső szüleivel és öt testvérével a 30-as évek elején Pestre mentek lakni: édes­apja, mint cipészsegéd éjjeliőrként kapott állást, amikor a fővárosi nagypostát nyíregy­házi építész, szabolcsi kőművesek kezdték emelni. A nyíregyházi alvégesi fiúból an­gyalföldi gyerek lett, majd inas a Ganz- MÁVAG-ban. A munkáskerület bérlakásá­ban, 4-szer 4 méteres szobában olykor nyol- can-kilencen éltek. Édesanyja.alkalmi mun­kát vállalt, nővére varrónőként kereste a kenyeret. Ebben a környezetben élte a Ka­rasz család a Szabolcsból érkezett angyal­földi proletárok életét. Itt érték az első ha­tások, élmények a baloldali munkásmozga­lom irányából is: testvére az illegális kom­munista mozgalom tevékeny tagja volt, nagybátyja 19-es vöröskatona; apai, anyai ágon sok rokona vett részt a munkásság harcaiban. Édesapja élete a proletársors szo­morú hagyománya szerint fejeződött be: a szegényeket tizedelő népbetegség, a TBC pusztította el alig több mint ötvenéves ko­rában. Az épp nagykorúvá érett fiatalembert fegyver nélküli segédtűzoltónak sorozták be. Még tartott a háború. Majd a főváros egyik felszabadított kerületében csatlakozott a szovjet hadsereghez. Mint önkéntest mű­szaki alakulathoz osztották be: így harcolt a háború végéig, s a fasizmus végső vereségé­nek napja Bécs alatt érte. („Nagy érdeme­ket nem szereztem” — mondja háborús szol­gálatának összefoglalásaként.) Ezután ala­kulatuk beolvadt a magyar hadseregbe és leszereléséig, 45 novemberéig őrkatonaként szolgált a Margit körúton. Ekkor kínálkozott az első lehetőség, hogy a régi gyerekkori pályaudvari álmodozást valóra válthassa: felülhetett a Nyíregyházá­ra induló vonatra. Édesanyja pesti lakását lebombázták, s a fedél nélkül maradt csa­ládot visszahívta a szülővárosba a legidő­sebb nővér. A fiatal munkás a Kelet-magyarországi Faipari Vállalat elődjénél, a Kállai utcán kapott állást, és míg Pesten serdülő korában csak szemlélője volt a munkásmozgalomnak, itt már maga is bekapcsolódott a szervezeti életbe: 45-ben előbb a famunkások szakszer­vezetében tevékenykedett, és még ugyaneb­ben az évben tagja lett a kommunista párt­nak. Egy esztendővel később házasságot kö­tött Borszukovszki Erzsébet nyíregyházi varrónővel, majd a Csillag utcai kis házban 47-ben megszületett a kislányuk. (1956-ban fiúk született.) Ezekre a felszabadulás utáni nyíregyházi évekre Karasz Lajos így emlékezik vissza: „A faüzemből mi magunk jártunk kitermel­ni a munkánkhoz szükséges fát a sóstói ki­térőbe, Bercelre ... Építettünk, javítgattuk a házakat, középületeket: felújítottuk a ta­karékpalotát, a vasalóházat, a Nyírvíz palo­tát, az apagyi templomot...” És ekkor, vagyis a negyvenes évek végén olyan fordulat történt az életében, ami vol­taképpen mindmáig meghatározza a sorsát, azt az utat, ami Nyíregyháza és a főváros között többször megosztotta politikai, köz­életi pályafutását. (Beszélgetésünk során a nyugdíjas miniszterhelyettes mosolyogva nyugtázza minősítésemet: „ön pártmunkás­ként volt elég sokszor szabolcsi ingázó.”) Te­hát 49-ben — mint a kerületi pártszervezet vezetőségi tagját — a pártbizottságra hívták dolgozni. Először nem akart menni. („Jól is kerestem a faiparban, no meg két zsák for­gács is járt... ”) Mégis vállalta a hivatásos pártmunkás életét, és jó három esztendőn át a megyei pártbizottságon irányította a propagandamunkát. Időközben ideiglenes titkár volt az akkor még Szabolcshoz tarto­zó Nyíradonyban, 5 hónapos pártiskolát vég­zett a fővárosban, majd az ötvenes évek elején újra ifjúkora színhelyére, Budapestre szólította a feladat. A pártközpont megyei instruktora lett — s a gondjaira bízott me­gyék között ott volt a szőkébb haza is. („Éveken át hetenként egyszer láttam a csa­ládomat.”) A következő időszakot életében Olyan állomások jelzik, mint az SZKP há­roméves főiskolája Moszkvában, 55-ben propaganda alosztályvezetői beosztás a Köz­ponti Bizottságon. 1956: „Először nem adtak fegyvert, később kaptunk, és akkor vissza is lőttünk...” Karasz Lajost Nyíregyházán sokan isme­rik. Olyan emberként emlegetik, aki olyan időkben is hétköznapi ember maradt, ami­kor a közéleti ranggal egy másfajta életstí­lus, a hatalommal különleges jogkör is pá­rosulhatott. öt mégis gyakran látták vasár­naponként családi sétán a családdal Sóstón, az utca járókelői között beszélgetve. („Hogyan tudott egyszerű ember marad­ni?” — „Talán úgy, hogy sohasem volt egyé­ni becsvágyam. Nem éreztem magam társa- dálomfeletti embernek. De ne higgye, hogy egyedül voltam ilyen ember. Velem együtt mások is éltek természetes életet. A magam­fajta azt vallotta mindig, hogy a szocializ­mus nem csak nekünk épül. Hangsúlyozom: nem voltam egyedül!”) A konszolidáció első hónapjaiban, 1957 ta­vaszán a párt úgy döntött, mindenki térjen vissza oda, ahol a legtöbbet tehet, ahol is­merik. Karasz Lajos újra Nyíregyházára utazhat. Itt segít a párt újjászervezésében Benkei Andrással, Barczi Gyulával, Pintér Andrással, Lajtai Endrével és másokkal együtt, ö maga a város kommunistáinak segít újjáéleszteni a szervezetet. De ő is. családja is jól tudja, hogy ez már megint nem végleges hazatérés, noha 1957-ben a városi pártbizottság első titkárává választot­ták. Egy kibombázott pesti garzonlakás és a szülőváros között ingázott, közben olyan nyíregyházi álmok alapjainak lerakásában segédkezett, mint a körútrendszer kialakítá­sa, az új lakónegyedek távlati terve. („Pénz se nagyon volt rá, de megfúrtuk a termál­kutat a Sóstón.”) Derekasan kivette részét a nyíregyházi munkásőr zászlóalj megalakí­tásában, ott volt a tsz-szervezés első vona­lában is. „Milyenek látja a mai Nyíregyházát?’* — „Mindig büszkélkedtem azzal, hogy szabol­csi vagyok. Most is azt mondom: egyre szebb város lesz Nyíregyháza, és ami a leg­fontosabb; ott, ahol én születtem, mindig őszinte, becsületes, és ha volt mit dolgozni, felettébb munkaszerető elmberek éltek. És olyan ez az embertisztelő szabolcsi nép, hogy mindig meg tudja osztani a falatot mással is...”) A közéleti embert a feladat 1960-ban me­gint elszólította innen: a Belügyminiszté­riumban a következő több mint két évtized során vezető posztokon állt. Volt csoportfő­nök, főcsoportfőnök-helyettes, majd nyug­állományba vonulásáig, 1982 végéig belügy­miniszter-helyettes. (Karasz Lajos rendőr altábornagy számos magas kitüntetés tulaj­donosa: őrzi a magyar és a szovjet Vörös Csillag érdemrendet, a szovjet Vörös Zászló harci érdemrendet, a „Szabadság” érdem­rendet, és két évvel ezelőtt megkapta a fegyveres erők tagjainak legmagasabb elis­merését, a Vörös Zászló Érdemrendet is.) A hivatásos pártmunkás életútját sok fe­lelősségteljes, magas beosztás és nagyon sok munka fémjelzi. Magánéletében nem gyűj­tött vagyont. Ma sincs, azelőtt sem volt ház­tartási alkalmazottjuk. Lakáscseréinek állo­másai a nyíregyházi alvégtől az angyalföldi lakáson, a pesti garzonon át a mai budai szolgálati lakásig húzódnak. Karasz Lajos nem szeret beszélni magá­ról. Sokkal szívesebben szól sok-sok barát­járól. („Nem vagyok én különcködő ezzel az egyszerűséggel: ilyenek az én barátaim, ro­konaim is ... ”) így azután most, a nyugdí­jasnapokra sem kellett változtatnia a mi­niszterhelyettes életmódján. Szilágyi Szabolcs Az Operaház száz éve Az Operaház a felújítás előtt. 1872-ben merült fel első ízben, hogy a Nemzeti Szín­ház épületében mind kevés­bé fér meg a prózai és az operatársulat. Egy évre rá pályázatot hirdettek az Ope­raház palotájának megterve­zésére. A zsűri Ybl Miklós tervét fogadta el. A munkák 1875 őszén kezdődtek, 1878 novemberében álltak a falak is, az építési munkák azon­ban — pénzhiány miatt — elhúzódtak. A megnyitó elő­adásra 1884. szeptember 27- én került sor, Erkel Hunya­di László nyitánya, a Bánk bán és Wagner Lohengrinjé- nek I. felvonása volt a szín­házavató díszelőadás műso­rán. A színpadot különben a legmodernebb technikával, hidraulikus emelőszerkezet­tel látták el, s mór 1895-ben bevezették a villanyvilágí­tást. Ybl Miklós palotája, amelyet a magyar képzőmű­vészet jeles személyiségei dí­szítettek freskóikkal, szob­raikkal, valóban ékessége volt a századvég rohamosan fejlődő fővárosának. Az előadásokat eleinte má­sodnaponként tartották, fo­kozatosan vitték át a Nem­zeti Színház operarepertoár­ját az új épületbe. A repertoár kialakításában kezdettől kettős cél vezette a társulat igazgatóit: a ha­gyomány ápolása és az érté­kes új alkotások színre vite­le. ősbemutatójuk után vi­szonylag kis idő elteltével így jutottak el hozzánk Mascagni, Puccini, majd — századunkban — Richard Strauss operái. Fénykora volt a társulat­nak a tízes években, amikor a rendezés oly kiváló mes­tere munkálkodott az Operá­ban, mint Hevesi Sándor. A zenei színvonalról a zseniá­lis olasz karmester, Egisto Tangó gondoskodott. A for­radalomnak tartó ország ma­gáénak vallotta az új magyar zene forradalmát is. 1919 őszétől a felszabadulá­sig a műfaj ismét a tehető­sek passziója volt. A Tanács­köztársaság bukásától 1925­ig Operaházunk mélypontra jutott. Nem volt jelentős irá­nyító karmestere, tehetségte­len igazgatók kormányozták, a szubvenció pedig oly cse­kély volt, hogy 1924-ben is­mételten sztrájkolt a zene­kar, mert nem kapta meg a bérét. 1925-ben Radnai Mik­lós zeneszerzőt nevezték ki direktornak, akinek volt mű­vészi és szervezési koncep­ciója ehhez a munkához, ö vezette be a bérleti rend­szert, biztosítva ezzel a pol­gári közönség részvételét. Az ostrom alatt az Opera­ház tagjainak menedékül szolgált, 1945. március 15-én pedig már meg is nyílt. Leg­fényesebb korszakai közé tartozott a tíz év. — 1946 —1956, —, amikor Tóth Ala­dár, a zseniális zenekritikus volt az igazgató. 1959—1966 között Nádasdy Kálmán irányította az együt­test. Igazgatása alatt került műsorra egy sor jelentős mo­dern külföldi opera, s nevé­hez fűződik az új magyar operák fellendülése. Utóda, Lukács Miklós elsősorban a Wagner-kultusz felélénkíté­se terén ért el nagy eredmé­nyeket, s folytatta a magyar ősbemutatók sorozatát. 1977- ben Mihály András zeneszer­ző vette át a társulat vezeté­sét. Ekkor azonban már felhők gyülekeztek az Ybl Miklós tervezte palota fölött. Az 1884-től üzemben lévő pom­pás, teljesen zajtalan színpai- di gépezet, amelyből már Bu­dapesten kívül egy sem volt használatban, tönkrement. A hetvenes években fokozato­san le kellett mondani kü­lönböző színpadi hatásokról Az Operaház rekonstruk­ciója a mostani 5 éves terv egyik legnagyobb kulturális beruházása. A KGST elő­nyeit élvezve valósult meg, hiszen az új, legkorszerűbb színpadtechnikát az NDK szállította, az építők között számos lengyel munkás is akadt. A megnyitás cente­náriumán, szeptember 27-én ismét elfoglalhatja a közön­ség az újjávarázsolt Opera­ház nézőterét. S ezzel újabb fejezete nyílik zenekultú­ránknak. B. J. A debreceni költőnek (aki publicista, kritikus és szer­kesztő is egyben) két, ez év­ben megjelent könyvével Is ta­lálkozhatunk az üzletekben (Magyar írók perei, Hajnali lo­vak). Az életmű ütemes gyara­podása Bényei József mondani­valójának bőségéről tanúskodik. Mind a költő, mind pedig a köz­író értékteremtő harcot folytat, az embert igyekszik megvédeni önmagától, támtoríthatatlanul ke­resi az igazságot, a jóra, rosszra búj tó inditóokokait. A Magyar írók pereiben negy­venhét magyar literátornaik a hatalommal való ütközését veszi górcső alá, írja le érdekesen, lé­nyeglátón. Janus Pannoniustól Féja Gézáig sorakoznak a ne­vek. Közöttük ritka az olyan, mint például a laszti Lászlóé, amelyet ne klasszikusnak kijá­ró tisztelettel kellene kiejte­nünk. Az írók legjava mindig előreforgatja a történelem kere­két, progresszív gondolatokkal töltékezik, haladó eszméket vall. S ha ezt teszi, hamar nekiütődik a hatalmukat féltő körök érdek­szférájának. Ezért olyan gazdag a fekete lexikon. Tárgyalótermi „irodalomtörténetet” ad a szer­ző, a megelevenedő ujjathúzá- sok, ítélkezések és védekezések árnyaltabbá tehetik azt a ké­pet, amelyet műveik olvastán alkottunk magunknak az írók­ról, költőkről. A mű hosszadalmas és aggá­lyosán pontos filológiai munkát igényelt, az interpretátomak tisztán kellett láitnia a szövőd­ményes ügyekben, eligazodnia a régen is gyorsan hízó akták lap­jain, értenie kellett a kezdetek­től konzervatív, nehézkes jogi nyelvet. Az itt olvasható törté­netek — a tanári munkát segí­tendő — mézesmadzagul szolgál­hatnak a diákok irodalomtörté­neti érdeklődésének elmélyítésé­hez, a költői, írói életművek Maradék lobogók Bényei József két könyvéről megkedíveltetéséhez. Az ismeret- terjesztő könyv pótolja a „hiány- gazdálkodásos” irodalomtörté­net-írás mulasztásait, hisz ha­sonló jellegű — a jelenleginél jóval szűkebb — összefoglalás egyetlenegy látott napvilágot ez Idáig, 1942-ben Kunszery Gyula tollából. (Kozmosz) A Hajnali lovak című kötet versel arról adnak hírt, hogy az élettől milyen támadások intéz­teinek a féltve őrzött illúziók ellen, azaz az „egyszervolt hit” 'kálváriáját olvashatjuk a ver­sekben. Ez az „egyszervolt hit” él még, megmaradt néhány lo­bogója, nem legyőzetett, hanem megtépáztatott, nem kivégezte­tett, hanem a keserves stáció­kon megpróbáltatott. A költői világot nem alkony utáni, ha­nem d’erengés előtti homály bo­rítja, nem terméketlen, hanem sugarakat szülhető sötétség. A csendes szavakban a nagy iram­ból, a sokadalmas. közéleti zaj­ból egy-egy rövid percre félre­vonuló, ünnepvágyó lélek vallja be gátlásait, aggodalmait, gyá­moltalanságát, gyötrő kételyeit, amelyeket a bölcsesség, a kazal­ba gyűlő tapasztalatok egyre so- kasitaniak. Szülőföld-nosztalgia, eltűnő morális értékek siratása, a múló időtől való meg-megret- tenés, riogató mai jelenségek fe­jeződnek ki a míves költemé­nyekben. Bényei József szereti a szép verset. Szereti a szép hangzású sorokat, arra törekszik, hogy a költemény olvastán necsak a szív és az ész öirüljön felfedezé­seinek, igyekszik gyönyörköd­tetni a fület, megmozgatni a képzeletet. Ügyel tehát a formá­ra!, az impozáns nyelvezetre, már soktól d'ehonesztált elemeket, versszerviező erőket kárpótol. Azon ritka költők közé tartozik, akiknek — legyen bár kenyér- kereső munkájukhoz is eszkö­zük és alapanyaguk a szó a nyelv — nincs gyártott, „előre megfontolt szándékból” kicsiholt versük, kötetének minden da­rabja az egész személyiséget mozgósító élmények humuszán termett. Az a költő, akinek min­dig az ihlet adja kezébe a tol­lat, s ha jön a késztetés — hiá­ba is menekedme —, verset kell Írnia. Az ehhez fogható képet („olyan magadba’ leninél / akáir az eleseppent vér”) nem lehet kitalálni, konstruálni, ezt belül látni kell. A Gyermekrajzok képversei újszerű komponensei a Bónyei-lirának. Alighanem ez a ciklus a legosztatlanabb a kese­rűségben, az értékhullás okozta illúziótlanságban. Az észleletek: könnyen felfejthető versekben fogalmazódnak meg, a költő so­hasem rejtőzik mesterségesen gerjesztett homályba, a lényeget nem múmiává csomagolva nyújt­ja át, mint a hermetizálók. Bi­zonyos élmények — túlfeszítve egyetlen költemény kereteit — versfüzérek alkotásárai bírják rá az alkotók (Levelek a szama­ramhoz, Személyleírás, Hármas­oltár, Fanyüvő, Odüsszeusz le­velei Nauszikához). A lírikus talán a magányérzés miatt ejti legtöbb panaszszavát („Vesszőzi arcom magány. / Ál­lok élethez keserülvón.”) Bizony­sága ez annak, hogy a társak­kal, barátokkal mégamnyira meg­erősített ember is egyedül ma­rad kőzetmélységű lelki gondjai­val, saját levethetetlen terheivel („Halandó nem segít azon / ha sorsommal vitában állok”). És hiába a zokszavak sokasága, hiába mutatta ki foga fehérét a ragadozó világ, hiába gyűlnek regimentbe a megszökött álmok, nem képesek lebírni a tettvá- gyat, a sziszüphoszi akarást, a robosztus dacot, a sziklákon is kivirágzó, növényien erős élnivá- gyást. Az élet hiába tagad mind­untalan, mond nemet ezerféle tapasztalat, a költő nem dobja Le vállárról a felelősség geren­dáit, a vállalkozások terhét, egy­kori céljai mellett megtartja őt a benne munkáló archaikus de­rű, a sebezhető, de elpusztítha­tatlan világigenlés. A Hajnali lovak harmadik ver­seskönyve a férfikor delelőjét ezekben az években élő lírikus­nak. Örömmel látjuk differen­ciáltan ábrázoltnak mind a külső valóságot, mind pedig a lélek mikrokozmoszát. Örömmel látjuk teljesítettnek korábbi verseinek ígéreteit. (Magvető) Erdei Sándor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents