Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-22 / 223. szám

KM HÉTVtOI MELLÉKÚT Xantus Gyula világképe A SZOT-díjas festőművész tárlata Nyíregyházán, a művelődési központ Lenin téri kiállító- termében október 14-ig tekinthető meg. Ikonrészlet Xantus Gyula művészete megszólítja az összetett időt és megnevezi. Faunok, nim­fák jelennek meg a képek fe­lületein, Diána, Apolló, ikon­ná sűrűsödött anyák. Csupa múlt. Jelen is egyben, hiszen örök kategóriákat, szerelmet, anyaságot érint művekké ér­lelődő színes képzelete. Az emberi élmény festői tapasz­talattá alakul, ez éri el a kép végállomását. Festményei nemcsak a va­lóság külső ábrázolatai, ha­nem töprengésének tükörké­pei, azt kutatja, azt érzékel­teti, hogy az erkölcstartalmú szépség hogyan tud beavat­kozni eszmélésünkbe, hogyan tud a kötelező gyönyörködte­tés mellett javítani sorsun­kon és emberi lényegünkön, hogyan lehet az esztétikum közreműködésével jobb a vi­lág? Xantus Gyula múlttól jelenig ívelő hídművei ezt a távlatot keresik, építik, meg­győződéssel és pompás képi ötletekkel, a hálózatba szer- ■sresődó rajzírás felkészültsé­gével. A „Három nemzedék” bíborlilába öltöző figurái ezt a kibontakozási horizontot vizsgálják. Sok. értelemben mondhat- jjük — Xantus Gyula élete rnrffir etazás. Olyan értelem­ben is, hogy 1919-ben szüle­tett Borosbenedeken, egy er­délyi kis faluban. 1946-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Szőnyi István ta­nítványaként, volt az Orszá­gos Pedagógiai Intézet vizuá­lis tanszékének vezetője, ve­zette a nyomdász képzőmű­vészszakkört, 1963-tól 1983-ig tanított a Képzőművészeti Főiskolán. Nem megosztott, hanem megsokszorozott ener­giával festett fáradhatatlanul egy bátor szellemi előrelépés igényével. Nemzetközi kere­tek között ellenőrizte ered­ményeit, sok száz múzeumot tanulmányozott Európában, ez finomította, gyorsította, véglegesítette fejlődését egy gondolati tágasságon belül. Ez volt az Ő útja, nagy uta­zása, miközben a gyűjtött kincseket sugározta is szin­tén kontinentális határok kö­zött, hiszen önálló kiállítása nyílt nemcsak többször Bu­dapesten, Nyíregyházán, Sze­geden és az ország többi vá­rosában, hanem Üj-Delhiben, az indiai Madrasban, a nepá­li Katmanduban, s mindenütt eredeti tehetségét fedezték fel. Ez az oka annak, hogy képei itthoni múzeumok, köz- és magángyűjtemények mel­lett megtalálhatók nemcsak Európa szinte valamennyi ál­lamában, hanem Dél-Ameri- kában, az USA-ban, Kanadá­ban, Japánban is. Életének külső utazásai mindig belső felismeréseket eredményeztek. A Xantus- képírás egy-egy szín fősze­replésével szólítja meg múlt, jelen, holnapnak üzenő szí­nes történéseit. Látvány és elmélkedés együtt jelenik meg a hálózatos rajz fegyel­mezetten burjánzó elágazá­saiban. Szín, forma, szerkezet egyensúlya teremti meg a Xantus-kép harmóniáját. Ez az Ő eposzi törvénye, festői állandója, mint Homérosznál a jelzők. Színes fészek min- des alkotása, olyan bensősé­ges otthonszöglet, ahova bár­ki hazatérhet. Szellemi ott­hon ez, gondolatot, szépséget áraszt kettős kincshordozás­sal. Ha jobban megfigyeljük kellemes színáramlásokban ringó csoportjait, felfedezzük, hogy minden frontális tája, arcképe, csoportja Élet-oltár, hétköznapjaink szertartásai rezdülnek bennük. Valami azonban kiderül a „Szürete- lők” függőleges ritmusában. Az, hogy a sárgán villanó körték, éretten csüngő szőlő­fürtök, pirosló almák között legszebb gyümölcs az ember. Mindez nemcsak látvány, ha­nem látomás, annak morális felismerése és felismerteté­se mindannyiunkkal, hogy nagyra hivatott az ember, küzdelmes múltja, reménytel­jes jövője van. Losonczi Miklós jr~——— Zelk Zoltán: GROTESZK Ennyi gonoszság! Vagyonánál csak szívtelensége és gőgje nagyobb. S úgy tekint széjjel, mintha kérkedne: „A gonoszság remekműve vagyok!” 1 Faragd csak le azt az egy szótagot s hegyezd, hegyezd a csorba rímeket! Az sem baj, hogyha nyelved lógatod, csak tessék a mesternek éneked ... Két galamb szárnyal a város jeleit, bukfencet vetnek, mint a gyerekek. Szárnyaikról a napfény úgy csorog, mint gyermek tenyeréből a homok. (A költő kiadatlan verse, 1934-ből) Élnek-e a kulturális társulások? CSODAKÉNT ÜDVÖZÖL­TÉK annak idején az első kul­turális társulásokat, tele vol­tak az újságok a jó példákat terjesztő cikkekkel, áradoztak a szakemberek Ózd, Fadd- Dombori stb. újításáról. Egyik­másik országos modell lett, lépten-nyomon újabb és újabb ilyen társulások, vagy közös fenntartású intézmények jöt­tek létre. Ügy látszott, megol­dódik a kulturális élet finan­szírozásának gondja — csak előny származott abból, hogy az adott településen levő mun­kahelyek egy kalapba rakták össze a művelődésre szánt, vagy előírt forintokat. Bár­hogy nevezték is, társulás­nak, két-, vagy több oldalú megállapodásnak, a lényeg egy volt: legyen együtt a pénz, s aztán ki-ki megfelelő arány­ban kapja vissza a kulturális programokat, rendezvényeket és szolgáltatásokat. Élnek-e még a kulturális társulások? Járhatónak bizo­nyultak-e azok az utak, melye­ket megyénk különböző telepü­lésein választottak? Milyen se­gítséget kap ma a művelődési ház, a népművelő a gazdálko­dó egységektől, milyen a kap­csolat? Sokan föl teszik ma­napság ezeket a kérdéseket. Persze elsősorban a népműve­lőket foglalkoztatja, de gyak­ran találkoznak vele az üze­mek igazgatói, főkönyvelői is. S hogy mostanában a kérdések megszaporodtak, annak alapos okai vannak, mindenekelőtt hazánk gazdasági lépésihátrá­nya. Alig van olyan művelődé­si ház, melynek ne lennének pénzügyi gondjai, s talán ezért is feltűnő, hogy a kulturális társulásokról, illetve a hasonló céllal létrehozott intézmé­nyekről kevés jót hallani. A legtöbb helyen nem él- inek, inkább csak vegetálnak. Ha a fellendülés utáni ellapo- sodás okait vizsgáljuk, a hat­vanas évek vége felé találunk támpontokat, amikor a műve­lődési házak tevékenysége a legtöbb helyen csak arra kor­látozódott, hogy „beseperték” a társulásban részt vevő gazda­ságok pénzét és cserébe elfe­lejtettek műsort, szolgáltatást adni. Márpedig a társulás any- nyit ér, amennyit a benne ér­dekelteknek a közművelődés vissza tud adni. Ott, ahol csak az egyik fél teljesítette válla­lását, vagy hiányos volt a ta­nácsi ellenőrzés, szép lassan el is sorvadtak a társulások, egyes helyeken pedig új meg­oldásokat próbáltak ki. JÓ PÉLDÁVAL JELENT­KEZETT Vásárosnamény, ahol a művészeti együttesek közös működtetésére gyűjtötték egy­be a munkahelyekről a pénzt az állami támogatás mellé. Má­tészalka kétoldalú megállapo­dásokkal kísérletezett, tétele­sen fölsorolva, milyen ellen­szolgáltatással tartozik a mű­velődési ház az anyagi támo­gatásért. Szép sikereket értek el Beregdaróoon a társulás ré­vén, pedig itt három falu ösz- szetartozásával is csak egy „minitársulás” jött létre: a ta­nács, a művelődési ház és a tsz részvételével. Gyorsan el­terjedt ezek híre a megyében, s a hetvenes évek végén újabb fellendülési szakasz követke­zett. Azóta azonban fokozatosan sorvadnak a társulások, s mint azt Vida Jánostól, a Megyei és Városi Művelődési Központ igazgatójától, a téma egyik legjobb ismerőjétől hallottuk, most egy ideje „megültek”. Már olyan gond is jelentke­zett, hogy országosan jegyzett bemutatón azért nem tudott több művészeti együttes meg­jelenni, mert nem volt pénz az utazásra. Nehezebb gazda­sági helyzetben nem voltak még a művelődési házak, mindez azonban nem lehet kifogás. A népművelők nem engedhetik ebben az időszak­ban teljesen eltávolodni a mű­velődési házak közönségét, itt az ideje tágabban értelmezni a népművelést — s most a di­rekt módon jelentkező igé­nyekre szükséges figyelni, h biztos, hogy ez a kö tendő út, de van már ol; művelődési ház, ahol kény« árulnak... A társulási, együttműköc kedv tehát meggyöngült, helyen megszűnt. Az üzen vezetői ablakon kidől pénznek vélték sok. helyei kultúra támogatását, arra vatkozva, majd az üzemi n művelő, közönségszervező : megoldja a gyárkapun belü közművelődést. Ez megfeleli képzett szakembernek is ni feladat, hát még annak, a csak úgy „kineveztek” üze népművelőnek. Párhuzamos gokhoz, keresztbe szervez hez vezet ez a szemlélet, am megfeledkezik arról, hogy kultúra „feltálalása” most; kertészkedő, géemkás vi gunkban nagy szakértelmet ván, a népművelők munká nem szabad lebecsülni. A MEGYEI TANÁCS E NŐKÉNEK két évvel ezelc utasítása szabályozza a társ lások és más közösen gazd kodó kulturális szervek k< szerű működési feltétel« rendjét. Érdemes ezt újból e venni, mert most van a le nagyobb szükség az any; erők egyesítésére. Szellemi ; vaink védelme legyen főni sabb a magy a rá zk od ás n mert nem szabad megenged hogy ez a gazdasági helyzet kultúrától való távolmaradt hoz, az értékek feladásához v zessen! Baraksó Erzséb< G. Szabó László: FORTUNA Kit szerencséje elhagyott, kösse magát egy lámpavasra: kényes nyakát kender nyúvassza — hadd nyújtózzék meg egy nagyot! De mit míveljen, akinek a szerencséje sohse jött meg? Élte végéig nyöszöröghet — nem bírja búját a zsineg ... A téren egy pilla­M nat alatt megállt /U az élet. A meg­LM rúgott labda után- jZ B nem szaladt sen­ki, az egykörös kerékpárúiért sorban állók rá se hederítettek arra, hogy boldog, éppen bicikliző a második körébe kezd, ami pedig tudvalévőén szabály­talan. Egy kupacba gyűlt a gyerekhad, afféle teljes de­mokráciában, kor, fizikai erő és lépcsőház-megkülönbözte- tés nélkül. A gyerekkupac közepén egy magas falú dobozban, ke­nyérdarabok és döglött le­gyek kupacom egy alig ök- lömnyi madár ült, és bele­törődőn bámult vissza a rá- csodálkozókra. — Hol vetted? — Az erkélyen találtam. Csak úgy ott volt, de úgy szaladt, hogy megfogni is alig lehetett... — Klassz! Hadd simogas­sam meg ... ? Mehetsz két kört, ha ideadod egy ki­csit ... — Nem lehet! Apu azt mondta, hogy nem szabad hozzányúlni se. — Három kört, és holnap is hármat... Apu messze volt, a madár szegény — és a kerékpár közel. Így hát a fióka kike­rült a dobozból. Gugolt a forró betonon, rebbent a fe­lé nyúló kezektől, aztán megunta a passzív dicsőséget, repülni nem tudván még, se­besen szaladni kezdett. „Fogd meg !... Ne bántsá­tok!... Hagyd!...” Futott a madár sebesen, és futott vele vagy harminc. Ki mögötte, ki előtte, ki mellet­te. Futott a tizenéves, és — bár apró lévén, semmit se látott — ott bukdácsolt kö,- zöttük a fiókányi hároméves is. Egész d beton széléig, ahol már a kertek kezdődtek. Ott megfogták a riadt mada­rat, és visszatették a doboz­ba. — Milyen madár ez? Rigó? — Biztosan sas ... — Hülye vagy. Annak kampós a csőre ... — Apád se mondta? — Á, nem is látta még, csak telefonon szóltam a ma­dárról ... A fióka még háromszor futott át a téren, háromszor fogták el. Aztán visszatették a dobozba, és egy valóságos gyerekdeputáció indult el ve­le. Sorra becsengettek a la­kásokba, és mindenütt meg­kérdezték, hogy „Tessék mondani, milyen fióka ez? . erkélyen találtuk és szalai Volt, aki becsapta előtt az ajtót, volt aki azt mon ta, hogy biztosan cinke, va rigó. A nők, többnyire as szonyok voltak csak otthc lelkendeztek, hogy mily. aranyos, és grízt, kukorici lisztet, meg különféle kom hai hulladékot dobták a d< bozba — mert örök asszon kiváltság, hogy etetni aka\ ják, akit megszánnak eg kicsit. Kora estig utazott így a k esi fácán, mígnem elfogyta az ajtók. Másnap a madár lázába égett a tér, de a madara fiú nem jött. Harmadnap má tíz gyerek is akadt, aki en gedélyt kapott, hogy feine vélheti otthon a fiókát. Két ten kalitka építésébe kezd tek, néhányan könyveket búj tak, utánanézni, hogy mi lyen madár lehetett az. Nagyszerű játék volt ez. i gyerekek többet tanultai meg a madarakról két na\ alatt, mint addig egész éle tűkben. És lesték a madara fiú ajtaját, hogy jönne már Rartha Gábor: kicsi fácán

Next

/
Thumbnails
Contents