Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-15 / 217. szám
KM HÉTVÉGI MEUEiUrr Megyénkből indultak Ramocsaliázától a minisztériumig Aligha gondolhatta egykoron — a negyvenes évek elején — Raraocsaházán Kovács Pista, hogy legszebb férfikorára az Országházzal szemben, lesz majd a munkahelye. Pedig így történt: a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium első emeleti szobájában — ahol előzetes bejelentés nélkül megleptem — évtizedes emlékeket idézünk. Eközben a krónikás minduntalan arra gondol: ez a Pista mit sem változott, mióta búcsút intett a szülőföldnek; most is olyan friss, jókedélyű, megnyerő, mint oly sokan megismerték Nyíregyházán. — Hogyan is álmodozhattam volna én annak idején Pestről, a minisztériumról! Jóapám dohányos volt, ugyanúgy kertészkedett, mint nagyapánk, s aki kicsit is tudja, milyen a dohánykertészek élete, annak nem meglepő, hogy ott a gyermek sem unatkozik. A bátyám és én már tizenéves korunkban megismertük ezt a rettenetesen nehéz munkát. Persze, nemcsak a dohányosok sorsából jutott ki Kovács Istvánnak már fiatalon: élete úgy is szokványosán indult, hogy — bár a ramocsaházi osztatlan iskola eminens tanulója könnyedén bejutott a nyíregyházi „közgazdaságiba” — családi okok miatt abba kellett hagynia a tanulmányokat. A szülők betegsége miatt búcsút kellett vennie időlegesen az iskolától, s alig múlt 16 éves, amikor már a baktalórántházi járási tanács mezőgazdasági osztályának munkatársa. Dolgozott, hogy segítse a családot, de nem adta fel a harcot: beiratkozott a mátészalkai gimnázium esti tagozatára. Aztán jött a nagy lehetőség, ami titkolt vágyainak is kedvezett: szakérettségit lehet tenni két év alatt Kisvárdán, s utána jöhet az egyetem, így is történt: Gödöllőn már családi támogatás nélkül tanulhatta a mezőgazdasági tudományokat. Vagyis ez így nem egészen pontos. — Amíg a legtöbb egyetemista gazdag nyári programot szervezett a szünidőre, én, ahogy befejeztem egy évet, ültem vonatra, siettem haza Ramocsára, s ott ugyanúgy dolgoztam egész nyáron, mint valamennyi falusi fiú. Erős voltam, bírtam a munkát, utáltam a marokszedést, így apám a kezembe adta a kaszát. Dolgoztunk, mindenféle mezőgazdasági munkát példásan kellett elvégeznünk, mert apánk erre kényes volt. Valójában én ebben az időben szerettem meg úgy istenigazában a földet, a paraszt- emberek világát. Lassan negyedszázada védte meg diplomáját az egyetemen, s — akkor még így volt szokás — őt Kemecsére, az állami gazdaságba küldték üzemgazdásznak. Előzőleg azonban a megyei tanácson kellett dolgoznia: a beruházásoknál kezdte, aztán a terv- és pénzügyi csoport vezetője lett. Munkáját közmegelégedésre látta el, amit az is bizonyít: kérték, maradjon a tanácson, ott nagyobb szükség van rá, mint egy gazdaságban. Három év alatt három lépcsőfok: előadó, csoportvezető és osztályvezető-helyettes. Aztán jött élete első igazi nagy feladata: — Vezetőim — különösen dr. P. Szabó Gyula megyei elnökhelyettes — egyre nagyobb feladatokat bíztak rám, aminek én a kis félelem ellenére nagyon örültem, hiszen feltálalták a bizonyítási lehetőséget. Aztán megyei tanácstagnak jelöltek az Erdőhátra, s 1963 elején, alig 29 évesen kineveztek a megyei tanács mezőgazdasági osztálya vezetőjévé. Nem titkolja ennyi idő távolából sem, hogy egy kicsit kockázatos volt az ő kinevezése, hiszen — mint köztudott —, akkor zajlott a keleti országrészen is a mezőgazdaság nagy forradalma, az átszervezés, vagy még pontosabban, a jórészt semmivel induló közös gazdaságok megerősítése. Túl azon, hogy akkor a szervezés után még jó ideig meg kellett nyerni a szíveket, meg a lelkeket is, nem lehetett késlekedni, hozzá kellett kezdeni a korszerű nagyüzemi gazdaságok kialakításához, megerősítéséhez. Erre így emlékszik vissza: — Amikor diplomával a zsebemben dolgozni kezdtem, akkor került napirendre a szabolcs-szatmári mezőgazdaság igazi fejlesztése: a dohányprogram, a szerfás létesítmények építése, no és a legnagyobb munka, csaknem 25 ezer katasztrális hold gyümölcsös — jobbára alma — kialakítása. Gondolj bele: mindezt 290 termelőszövetkezetben megoldani úgy, hogy valójában mutatóban is alig volt egy-egy szakember. Mi készítettük el az első káderfejlesztési tervet, kilincseltünk támogatásért az ösztöndíjasoknak. Valósággal házaltunk az egyetemeken: gyertek Szabolcsba, ott most nagy lehetőségek nyílnak! Gyakorta megtörtént, hogy szó szerint „árultam magamat”: nézzétek, én még nem vagyok 30 éves és már osztály- vezetőt csináltak belőlem, ti is sokra viheti- tek! Most már csak mosolyog a dolgon, de igaz volt: hívták eszem-iszomra is a leendő diplomásokat, buszba rakták őket, vitték a legjobb téeszekbe, velük tartottak a megyei párt- és tanácsi vezetők, s ha kellett, nemcsak érveltek, hanem el is daloltak együtt néhány jó magyarnótát. És ígértek — meg adtak is — lakást, soron kívül autót, letelepedési segélyt, állami támogatást, mindent, csakhogy elcsábítsak őket. — Amikor búcsút vettem a megyétől, akkor már ezer hektárra vetítve a szabolcsi szakemberellátás meghaladta az országos átlagot. Ma is jó érzéssel gondolok vissza arra a hőskorra, hiszen nem szélhámoskod- tunk, senkit sem csaptunk be, aki akart és tudott dolgozni, az boldogulhatott Szabolcsban. Miért lett mégis „hűtlen” Kovács István a szülőföldhöz, miért mondott igent az első Pestre hívó szónak? Becsvágyból, karrier miatt? — Amikor már elvégeztük a nehéz munka javát, egyre jobban éreztem, hogy rutinból kezdek dolgozni, s ez zavarba hozott. Féltem tőle, hogy megrekedek, hogy túlságosan könnyen veszem a későbbi akadályokat. Lehet, hogy ez most nagyképűségnek tűnik, de én akkor így éreztem. Persze, hogy legyezgette az ember személyes hiúságát is a minisztériumi meghívás. Azt azonban mindig tudtam — és ma is vallom —. hogy Szabolcs-Szatmár mezőgazdaságának látványos előretörése nélkül énrám a kutya sem figyelt volna fel Pesten. Ha úgy tetszik: az én személyes sikerem a megye mezőgazdasági eredményeiből táplálkozott, s ez ad erőt ma is. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban 6 évig a közgazdasági főosztály helyettes vezetője volt (tudnivaló, hogy még „szabolcsi korában megszerezte második diplomáját is Gödöllőn az üzemgazdasági szakon.) Most már több, mint nyolc éve a MÉM mezőgazdasági főosztályát vezeti, s e beosztásában hozzá tartozik az egész mezőgazdasági termelés fejlesztése, a legkorszerűbb nemzetközi eljárások gyors hazai elterjesztése, különös tekintettel a gazdaságos megoldásokra. Aztán: napi munkája a vetőmagfajták kísérleteinek összefogása, a különböző programok — köztük az elektronizálás — felkarolása, az exportálás segítése, s az egyik kiemelkedő feladat: a nemzetközi fejlesztési kapcsolatok ápolása, adaptálása. E vonatkozásban az ő „asztala” a kapcsolattartás a Világbankkal. — Ez így nagyon jól hangzik, hiszen manapság elég gyakran szállók repülőre, s utazom Űj-Zélandra, Washingtonba, a KGST különböző tanácskozásaira, vagy mint legutóbb a magyar gazdasági küldöttség tagjaként Kínába... Csakhogy ezek az utazások magas követelményeket támasztanak az utazóval szemben, aki az ország érdekeit képviseli a FAO-nál vagy Bagdadban. Mindezek ellenére is nagyon szép ez a megbízatás. Örök nyughatatlansága — csakúgy, mint megnyerő külseje — mit sem kopott, mióta országos ügyekkel foglalkozik. Elméleti munkássága egyre jelentősebb: több nagysikerű könyv szerzője. „Energia a földekről” címmel háromkötetes mű jelent meg az ő szerkesztésében; aztán — régi szabolcsi szerelem — 1981-ben látott napvilágot „A csillagfürt” című könyve — amit jelenlegi munkatársával, a' Csengerből indult Bélteki Bélával írt közösen. Ez a könyv „Le lupien” címmel franciául is megjelent, és most van nyomdában az angol nyelvű kiadás. Publikációinak hosszú a sora, s nyilván mindennek is köze van ahhoz, hogy a miniszter most szeptemberben kinevezte dr. Kovács Istvánt a Debreceni Agrártudományi Egyetem címzetes egyetemi tanárává. Hogyan gondol vissza a szülőföldre? — A szüleim, a bátyám ma is ott élnek, ha tehetem, bekopogok hozzájuk, bár újabban a lányaim gyakrabban mennek. Miért tagadnám, hogy a szabolcs-szatmári mező- gazdaság ma is közel áll a szívemhez, minden rezdülését figyelem, s nem csupán beszámolókból, hanem a hozzám látogató tsz- elnököktől is. Ügy látom: most nagyon jó kezekben van a megye mezőgazdasága, a vezetők reálisan mérik fel a lehetőségeket és készek, képesek a megújulásra. Persze, ehhez a minisztériumnak is sokat kell segíteni, ami nem is marad el Ha a megyében fel tudnak nőni az új igényekhez és a minőséget tartják szem előtt, nem lehet különösebb baj még az almával sem. Kovács István elnézést kér, külföldiek várnak rá, akikkel az egész országot érintő fontos kérdésekről kell tárgyalnia ... Angyal Sándor 1984. szeptember 15. Varázslók Pannóniában Szíves elnézést kell kérnem a kedves olvasótól a kegyes csalásért, e cikk címéből ugyanis elsikkasztottam a névelőt. A vétséget előre megfontolt szándékkal követtem el, mentségemül szolgáljon az alábbi eszme- futtatás. A Pannónia Filmstúdióról van egyébként szó, amely méreteit és jelentőségét tekintve az első öt között van a világon az animációsfilmeket készítő műhelyek sorában. (Bár a közelmúltban már szóltunk e helyen a stúdióról, munkájuk méltó egy újabb értékelésre.) Hosszú évekkel ezelőtt hallottam az akkori magyar röplabdaválogatott edzőjétől azt a gondolatot, hogy a mai ember labdakergető szenvedélye nem egyéb, mint az egykor ősközösségi viszonyok között élők vadászszenvedélyének továbbélése. Ennek a vélekedésnek a mintájára valószínűsíthető, hogy a mágiába, varázslatba vetett hit is tovább él átalakult formában: az animációs filmek készítői fittyet hányva a természet törvényeinek lelket lehelnek az élettelenbe, mozgásra bírják a mozdulni nem tudót. Ha emlékezetem nem csal, a Filmszem című reklámfolyóirat előde pályázatot hirdetett az animációs film elnevezés magyarítására. A javaslatok közül azonban egyik sem vált életképessé, maradt a gyakorlatban a latin eredetű elnevezés. Az ani- mizmus azon kezdetleges elképzelésen alapult, miszerint minden tárgynak megvan a maga lelke, szelleme. Az animációs film készítője tehát mintegy lelket lehel figuráiba. legyenek azok rajzolt alakok, bábok, gyurmaemberek, árnyalakok vagy bármik. Bár igaz, hogy Mazsola a gyermekek kedvencévé vált, s hogy például Foky Ottó Bábfilmje fesztiváldíjak sorát nyerte, a magyar animációs film világhírnevét és hazai népszerűségét mégis rajzfilmjeink teremtették meg. Nincs itt terünk arra, hogy áttekintsük ennek a művészeti ágnak a fejlődés- történetét, S arra sem, hogy a nemzetközi seregszemléken elért sikerek számbavételére vállalkozzunk, de illő megemlítenünk a legjelentősebb eredményeket. Azt például, hogy a magyar filmművészet első Oscar-diját éppen egy rajzfilm hozta, Ró- fusz Ferenc A légy című alkotása, amelynek a művészi kivitelezés mellett az adta az újszerűségét, hogy háttéranimációval készült. (A hagyományos rajzfilmmegoldásban egy háttérkép sok filmkockánál felhasználható, a figurák mozgatása ezek előtt történik.) Rófusz megoldása rendkívül munkaigényes vol*; minden kockát külön kellett megrajzolnia, ráadásul a munkát teljesen egyedül végezte. A légy 3 perc időtartamú, ösz- szehasonlításként említem, hogy egy teljes hosszúságú, úgynevezett egész estés rajzfilm elkészítéséhez kb. 80 ezer rajzra van szükség, de ezeket nyilván rajzolók egész sora készíti, a rendező, az animátor elképzelései, tervei, rajzai alapján. A nagy sikerek között tartjuk számon, hogy a cannes-i Arany Pálmát Jankovich Marcell és Vajda Béla is elnyerte az idők folyamán. A rajzfilm népszerűségére vonatkozóan pedig nyilvánvaló bizonyíték a nézőszámok alakulása. A tavalyi esztendő leglátogatottabb magyar filmje a Vízipók- Csodapók volt, de egész estés rajzfilmjeink a János vitéz óta, amely az első ilyen vállalkozás volt — talán az egyetlen Habfürdőt leszámítva — mind átlagon felüli nézőszámot eredményeztek. Mindezek elmondására az apropót az szolgáltatja, hogy az idei nyáron viszonylag gyors egymásutánban két hosszú rajzfilm került a mozikba: Nepp József (a Dr. Bubó és a Mézga család szülőatyja) Hófehér című alkotása, valamint Gémes József Daliás időkje, amely Arany Toldi trilógiájának felhasználásával készült. Mindkét alkotó rendkívül nehéz akadály vételére vállalkozott. Nepp József azzal nehezítette a dolgát, hogy olyan Grimm-mesét dolgozott fel (át?), amely Walt Disney műhelyében már elkészült és világsikert aratott. Nyilvánvaló, hogy az amerikai változat meseközelibb, érzelmes-lírai megoldásait nem utánozhatta, hanem új megoldásokat kellett keressen. Nála a törékeny, kedves Hófehérkéből vaskos, bumfordi Hófehér lett, aki azért olyan erős, mert még a vasszeget is megeszi; a cselekmény súlypontja áthelyeződik a királyi palotába, s ezzel együtt a törpék jelentősége is csökken az eredeti történethez képest. Nepp József humora harsányabb, a szarkasztikus megoldásokat sem nélkülöző, s gyanítható, hogy lesznek nézők, akik Oroszlánszagú Leó ebédjét a tyúkbéltorta desszerttel ízléstelennek minősítik. Szerencsére az ilyesfajta megoldások ritkán zavarják a film ötletparádéját. Örömteli hír augusztus végéről, hogy a Hófehér Olaszországban a XIV. gyermek- és ifjúsági filmfesztivál fődíját nyerte el. Gémes József munkájával kapcsolatosan pontosítanunk kell a műfaji megjelölést: valójában nem is rajzfilmről, hanem festményfilmről van szó, s a fentebb jelzett számok alapján nyugodtan mondhatjuk, a vállalkozás óriási volt. Az eredményt illetően viszont komoly fenntartásaink lehetnek. A film hibái részben a képzőművészeti megoldásokból következnek (képsorok ismétlődése, stiláris egyenetlenség), másrészt Arany eredeti szövege nélkül a Tcldi-históriát aligha lehet meggyőzően előadni. Hamar Péter Versben gazdag, valódi értékben szegény mai magyar költészetünkben ritka az olyan kötet, amelynek íróját nem érdeklik az ízlések és az áramlatok: csendben és konok következetességgel építi az életművétBisztray Ádám Kerítetlen világ madara című kötete az ötven év közelébe érkezett ember számvetése. Erdőntúli táj (1972) című könyve óta gyakran jelentkezik. Az Elfelejtett tél, farkasokkal (1974) gyermekkorának erdélyi élményeit idézi a költői próza ragyogásával. A Csillagpázsit (1976), Nikodémusz (1979) kisregényeiben falusi tapasztalatairól ír. A Más lett a béke (1981) című kötetében a lírai realizmus hagyományait követi. A Keriiellen világ madara költőjét sok minden foglalkoztatja. A legfontosabb szándéka közhelyszerűen hangzik: meg szeretné érteni a világot (ha már elfogadni nem akarja, nem tudja). A kötet a rossz közérzet látleleteit tárja elénk. „Utas vagy és otthontalan öt kontinensen” — írja Poézis című versében. „Üjra kéne szüA Kerítetlen világ madara letnem, hogy társadul elfogadj” — szólítja meg Ikaroszt a Vers a szárnyas em- berhezben. Az otthontalan- ság korélményét több versében megfogalmazza Bisztray. Nemcsak a konkrét kiszakadásról van itt szó, a falusi (gyermekkori) ház elhagyásáról („nélkülem bajlódik kasza és gereblye”) és a természettel ' való együttlétezés megszűnéséről, hanem az el- idegenedes oly gyakori jelentkezéséről is. A félelem remegted Bisztray hangját, ha a XXI. századra gondol, hallgatásba falazva mormolja a megváltó igéket. Látomásaiban „klubcsapatok és legújabb Hanzak / összehangolt ordításától zeng a csarnok, / íme, embercsorda önti el a márvány aluljárót, / lobogó kell”. (Igéim) Máriát láttatja (Angyali üdvözlet). Vallásos verseinek tónusa a Balassiéval rokon. Hiányzik belőle a szolgai alárendelő- dés. Bisztraynál „partner” az isten, akihez a meggyötört lélek, mint méltó társhoz menekülhet. Ember tehát, tévedő és bizonytalan, erős és gyenge, jó és rossz. Önmaga cserepeinek összerakására készülő lélek: „Virágnak virága, érdemtelen vagyok, / álmomban látlak, ébren megtagadlak” (Vonj újra udvarodba engem)- Ezt a témát tucatnyi vers képviseli a kötetben, és sok költeményben — olykor váratlanul, olykor rejtetten — megjelenik. Ebből következően Bisztray költészete meglehetősen egyszerű. Nem kedveli a harsány színeket, a gondolati és a formai trapézmutatványoktól láthatóan irtózik. A világtól való elvonultság a meditációnak, a létértelmezésnek kedvez. Nem véletlen, hogy kötetének nyitóverse a lét — nemlét kérdéskörét elemzi (Időszámítás). A megmaradás, vagy kihullás az időből néhány láttató erejű képben bukkan fel, mint pl.: a Mozdulatlanság című versben: „Ne kérj több jelet, úgyis elveszíted, / ne akarj üzenni, j őrizni tanulj magasan és befalazva, míg a két, mély keréknyom közt j az ujjnyi akác / érkező vastengelyek elé térdel, / fűre ejti virágját, s mégis megmarad”. A kötet záróciklusa nagy szellemi elődöknek állít emléket és kor társ barátok előtt tiszteleg. Az Appendix névsora igen gazdag: Shakes- peare-től Nagy Lászlóig terjed. Jól megfér itt a nagy teljesítmények tisztelete és a személyes vonzódás. Nem az énekes a fontos, hanem a dal. Ezt vallja Bisztray Ádám is a kötet címadó versében: „úgysem te hiányzol, / bezárkózott öreg, / ünnepen a bortól kinyílott fecsegő, / csak az ének, / kerítetlen világ madara.” (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984). Nagy István Attila
