Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-15 / 217. szám

1984. szeptember 15. KD HÉTVÉGI MELLÉKLET FIA í ALOKRÓL FIATALOKNAK M. ÖNISMERET... Ismerd meg tenmagad! — Az ókori Hel­lász napféij. es ege alatt fogalmazódott meg a gondolat, mely a benső megismerésére buzdított. A jóshelyéről ismert Delpboiban a sorsukra kíváncsiak olvashatták e jel­mondatot. A történelmi idők békés, boldog gyermekkorát élő ember ráeszmélt: ha elég okos, ügyes, önmaga irányíthatja tetteit. Isteneit nem emelte égi magasságba, csak az olümposzi csúcsra, ahonnan, — ha ked­vük kerekedett — lejöhettek a földi halan­dók közé. Emberarcú istenségek voltak ezek erényekkel és hibákkal, nagyszerű tulaj­donságokkal és kicsinyeségükkel együtt. Azért lehettek olyanok, mert „teremtői”, a képességeire ráeszmélő ember járni kezdett az önismeret ösvényein. „Az istenek benned van­nak” figyelmeztetett a del­phoi mondat. A jellemed, a személyiséged alakítja a jö­vőd. A „ki-ki önmaga sze­rencséjének kovácsa” felis­merés adott vándorbotot az egyén kezébe, hogy végigjár­ja az „én” belső útjait, ön­magunk jellemvonásainak, képességeinek ismerete olyan nélkülözhetetlen tudomány, mint a hányódó hajót vadvi­zeken is biztosan kormányzó kapitány tudása. Annyi a kü­lönbség, hogy az önismeret­hez iránytűt és a hozzá veze­tő utat is jórészt magunkban kell megtalálni. Rohanó világunkban kinek van ideje lelki rezdüléseivel foglalkozni, ki ér rá a me­ditációra, önvizsgálatra? — hangozhat az ellenvetés. A lerövidült távolságok korá­ban, a hajszolt tempóban is azok maradtunk, amik ez­redévek óta: a biológiai for­radalom szülötte, az állatvi­lágból kiemelkedő, legfelsőbb rendű élőlény — ember. Bár közben a természet- és tár­sadalomtudományok számta­lan felfedezése révén átfor­málódott környezetünk: a Hellász felett mégoly ragyogó, tündöklő ég ma már nem olyan mélytoék, az azúros tengeren olajfoltok úsznak, ám az egyéni, emberi prob­lémák ugyanazok maradtak. Igényeljük-e az önismere­tet? Csattanós válasz volt er­re néhány éve egy siker­könyv. Napok alatt elkapkod­ták a könyvesboltokból Pop­per Péter: A belső utak könyve című munkáját, amelyet önismereti gyakorla­tok gyűjteményeként jelen­tettek meg. Az élelmesebbek felárral kölcsönözték egy-egy éjszakai átolvasásra, mint a beteg labdarúgás fekélyes ügyeiről szóló bestsellert. „Ki vagyok én? Hol a helyem a világban, az emberi kapcso­latok rendszerében? Miért vagyok boldogtalan, miért rossz a közérzetem, miért nem tudom kibontakoztatni képességeimet, miért keve­redem újra meg újra hasonló jellegű konfliktusokba? Mi­ért nem szeretnek úgy és annyira, ahogy igényelném, miért nem tudok én szeret­ni, miért ér annyi kudarc és hántás? Egyáltalán mit érek én? Miért nyomasztanak a félelmek és bűntudatok? Mi­ért nem tudok úgy élni, mint a „többi ember” — akik lát­szólag olyan könnyedén ha­ladnak előre az élet útjain, és négyszemközt ugyanezt kérdezik valakitől, vagy ti­tokban önmaguktól.” — írta többek között bevezetőjében az említett könyv szerzője. A kérdezés már eredmény. Még nagyobb lépés, ha bárki megkeresi szervezett módját az önismeret fejlesztésének. ★ Szokatlan tréningen vett részt néhány nyíregyházi népművelő a nyáron Salgó­tarjánban. E sajátos tovább­képzés célja az önismeret „edzése” volt. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisz­térium Továbbképzési Inté­zete és az Építésgazdasági és Szervezési Intézet tudomá­nyos munkatársai elméleti és gyakorlati foglalkozásokon komoly szellemi terhelésnek, erőfeszítésnek tették ki a résztvevőket, beb arangoltat- ták velük a már emlegetett „lélekutakat”. önértékeíő tesztlapokat töltettek ki velük, mestersé­gesen teremtett helyzetekben vizsgálták, ki hogyan visel­kedik. Például a vitás kér­dés megbeszélésekor komp­romisszumra hajló vagy le­hengerlőén terrorizáló. Az ötnapos önismereti tréninget mind a tizenkét népművelő Deme Dórához, Kotricz Er­zsébethez, Szaniszló Viktóriá­hoz és Márföldi Istvánhoz hasonlóan igen hasznosnak találta. A még vibráló friss élmények felelevenítése után a kérdés így hangzott: a fia­talok keresik vagy kerülik a jellemet formáló konfliktu­sokat? — Az egyetemistákat, főis­kolásokat ismerem jobban. Róluk úgy vélem, munkál bennük a jószándékú dacos­ság, hogy ők majd megmu­tatják a frissen szerzett tu­dás birtokában, mit hogyan kell tenni. Jobban lehetne építeni ezekre az energiákra. Célra vezetőbb lenne, ha megbízásokat, feladatokat kapnának. Ezzel szemben mi a gyakorlat? A pályakezdő mérnököt a lehető legtávo­labb teszik az alkotó mun­kától és látszattenivalókat adnak neki. Közben hozzá­látnak a „kinövések” lefara­gásához. Néhány év és leg­többjüket az átlagoshoz, a sablonhoz alakítják — véle­kedett Márföldi István. Miért van ez így, miért ez az általános tapasztalat? Ta­lán, mert így egyszerűbb és kényelmesebb bánni az em­berekkel. A vezető a szürke eminenciásokat jobban tud­ja irányítani. Nem okoz fej­törést, hogy az egyes beosz­tottnak vajon valóban test­hezálló feladatot adott-e, terhelhetné-e fogósabb prob­léma megoldásával is, vagy kisebb dolog már meghalad­ja képességeit. Ha a pálya­kezdő szakember szerkezet­be erőltetett fogaskerékként rövid idő alatt hozzákopik környezetéhez, a kérdések, talányok meg sem születnek. A vezetőn múlna tehát minden? Neki köszönhető, hogy az egyéni célokkal, el­képzelésekkel érkezők bele­olvadnak a munkahely egy­hangúságába, s ha addig tü­dővel lélegeznek, most gyor­san kopoltyút növesztenek, mert a környezet azt kíván­ja meg? — A pályakezdés színtere, a közösség meghatározó, de szerintem nem életkor kér­dése, ki mikor veszti el egyé­niségét — mondta Kotricz Erzsébet. — A konformista hajlam megszabhatja már a tinédzser lépteit is. Szolga- lelkűséggel fertőzhet a csa­lád, a baráti kör. Ha a „ne szólj szám, nem fáj fejem” által diktált értékrenddel ta­lálkozik a gyerek, akkor eb­ben a szellemben próbál bol­dogulni. Az önmegismerés helyett a vélt vagy valós el­várások kiszolgálására törek­szik, kerüli egész életén át a nehéz helyzeteket, konfliktu­sokat. — Élnek a fiatalokra ag­gatható közhelyek: forrófe- jűek, meggondolatlanok, he­behurgyák. Mindez abból adódik, hogy nem ismerik céljaikat, vágyaikat eléggé, s nem is keresik az idősebbek a közös nevezőt. Inkább le­gyintenek, mosolyognak: hagyjátok, majd kinövi. El- ítélendőbbnek tartom, ha szándékosan olyan helyzetbe hozzák a fiatalt, hogy hibáz­hat, tévedhet. Elbuktatják, hogy meglegyen a tárgyi bi­zonyíték fennen hangozta­tott ideológiájukhoz — így Szaniszló Viktória. Kétségtelen, sok múlik azon, hol kezdik el a fiatalok az élet iskoláját. Nyílt, de­mokratikus légkörben, egyen­rangú partnerként fogadják be őket, vagy „zöldfülűként" nincs szavazati joguk. Egy bizonyos: aki könnyen felad­ja a küzdelmet, feladja ter­veit, az elfásul; a vívódó, töprengő ember pszichikailag elkényelmesedik. ★ A „hivatalos” beszélgeté­sek után, amikor már nem mint riporter “és riportalany állunk szemben, hanem ro­konszenvező újsütetű isme­rősök, olykor meglepően so­kat árulnak el az emberek magukról. Fél órája, órája találkoztunk csak, és észre­vétlenül a legintimebb titkok körül forog a szó. Így történt ez J.-ben, amikor a termelő- szövetkezet kertészeti bri­gádvezetője, a harmincöt év körüli fiatalember, amúgy „jegyzetfüzeten kívül” csa­ládjáról kezdett beszélni. A munka hevében megrogy- gyant tárcájából fényképet húzott elő. — A kislányom. Három­éves — mondta büszkén. — A második házasságomból — tette hozá halkabban. Azután hömpölyögni kezdett belőle a szó. — Szakiskolát végeztem, idős szüleim nem tudtak to­vábbtaníttatni, pedig szeret­tem volna. A kerítésen túl is akartam látni, érdekeltek a világ dolgai. Barátot a jóízű beszélgetésekhez, töprengé­sekhez nemigen találtam. Majd a párom, az majd olyan lesz, akivel megoszthatom minden gondolatom. Ügy tűnt, meg is találtam az „iga­zit”. Csinos, kedves arcú te­remtés volt, s ami fő, min­denről véleményt mondott, legyen szó politikáról, művé­szetről, zenéről. Csak a bol­dogító igen kimondása utáni napokban derült ki, mindez látszat volt. Lexikonból ké­szült a randevúkra, hogy im­ponáljon. Megdöbbenve éb­redtem rá, hogy szürke, üres kis nőt vettem feleségül. El­váltunk. A csalódás igen megviselt. Nehéz volt újra­kezdeni ... Az eset korántsem egye­dülálló. A válásokat kimon­dó bírók számtalan hasonló példát mondhatnának. A leg­több házasság azért bomlik fel, mert a felek nem ismer­ték meg eléggé, vagy éppen félreismerték egymást. A szerelem eltakarta a jellem­beli, felfogásbeli különbsé­geket. ★ Ismerjük-e gyermekeinket? A pályaválasztási tanácsadó­ban dolgozók, az iskolai pá­lyaválasztási felelősök véle­ménye megoszlik erről. Nem ritka, hogy a szülők olyan pályára erőltetik gyermekü­ket, melyet az nem szeret, vagy a szükséges képességek hiányában nem bír. A peda­gógusok, akik a tanulók ké­pességeivel, családi indítta­tásukkal egyaránt tisztában vannak, talán mindenkinél jobban érzik a pályaválasz­tások időszakában, ki döntött helyesen, ki megalapozatla­nul. Még áprilisban jártunk Nyírlövőn. Diáknyelven ez a „vastag vagy vékony boríté­kok hava” attól függően, el­utasító avagy igenlő válasz érkezett a felvételi vizsga után. Kiss József né pálya- választási felelős akkor így fogalmazott: — A jószándékú iránymu­tatás ellenére néhány tanu­lónk erőn felüli próbára vál­lalkozott. A középfokú intéz­ményekből a nemleges vála­szokat megkapták. A kudarc- élmény, mely nehezen kihe­verhető törést okozhat, egy­formán fáj diáknak és tanár­nak. Hogy is örülhetnénk a gyerekek sikertelenségének, hiszen a továbbtanulók helyt­állása a munkánkat minősí­ti. Drukkolunk nekik, ugyan­akkor tudjuk, ki milyen ala­pos tudással vág neki. Min­denki adja önmagát, csak ez lehet a célunk. Egy emlék villan be. Érett­ségire készültünk. A „nagy­üzem” beindult, egymásnak adtuk a kilincset a kijelölt tanteremben. A névsor vé­szesen közeledett egyik tár­sunkhoz. Reggel óta minden­ki az ajtó előtt szorongott, csak ő hiányzott. Albérlet­ben lakott az iskola közelé­ben, elszaladtunk érte. Fal­fehéren nyitott ajtót. Az ap­ja által belediktált szappa­nos víztől még habzott a szá­ja: egy marék gyógyszerrel akart végezni magával. Jóval később árulta csak el titkát. Szülei — diplomás emberek — építészmérnököt szerettek volna belőle faragni. Nem bírta ezt a terhet, a feszített tanulást, az érettségire ké­szülve összeroppant. A törté­nethez tartozik, hogy az érettségi után valahogy még­is bejutott az egyetemre. Fél évig járt, azután feladta a küzdelmet. Nagy nehezen a szülei is belátták: hiábavaló- ak az erőfeszítések. Az egy­kori diáktárs azóta műszaki eladó az egyik áruházban. Két gyerek apja, s azt mond­ja, elégedett a sorsával. ★ „Ilyenek vagyunk, ilyen vagyok!” ez az egyetlen szi­lárd pont, melyen megtá­maszkodva kifordíthatjuk ..sarkaiból a mindenséget”. Átrajzolt erkölcsű világunk­ban ez az a biztos talaj, melyről elrugaszkodhatunk, hogy bejárjuk földi pályán­kat. Még nem is olyan régen ritualizált erkölcsi szabály- rendszer mutatta az irányt az egyénnek: hogyan kell át­élnie a világ eseményeit, mi­ként kell viselkednie. Követ­hető, emberszabású eszmé­nyek voltak, amihez a böl­csőtől a sírig lehetett a lé­pést szabni. Utat mutatott a család, a nagycsalád, a nem­zetség, a törzs. Az ősök tet­teiről hallva valóságos pél­datárat kaptak a felserdülők. Megtanulták mi a jó, mi a rossz, melyek azok a jellem­vonások, amik naggyá tehet­nek, tekintélyt adhatnak. Az életnek ezek a fogódzói ma már alig léteznek. — Nem született meg ed­dig a modern tíz parancso­lat, nem alakult ki egy, az emberi kapcsolatokat konk­rétan szabályozó értékrend. — mondta Deme Dóra a me­gyei művelődési központban kezdeményezett beszélgetés során. — Sokat hallhatnak a fiatalok a szocialista er­kölcsről, a humanitásról, a szocialista embereszményről, azonban mindig csak általá­nosságban esik ezekről szó. Hogy az eszmét hogyan, mi­lyen formában élje meg, az már az egyedre van bízva. Kedvezhet ez a szabadosság­nak. — A „fényes szellők” esz­tendeiben elindult valami. Jó volt átélni az egyenjogú­ságot, az egyenlőséget, ami a ma élők számára már ter­mészetes, hiszen ebbe szület­tek. Nagy élményt jelentett olyan közösségben élni, dol­gozni, mely a „mindenki egyért, egy mindenkiért” el­vére épült. — Az összejöveteleken min­denki felszabadultan, őszin­tén kimutathatta érzéseit. Elég volt egy közösen éne­kelt dal, hogy vidámak le­gyenek. Ma, amíg nem kerül elő a sör, a bor, faarccal, fe- szélyezetten ülnek a fiatalok és hallgatnak. Az egészséges közszellem azután egyszer- csak megcsontosodott. — Sor­jáztak a vélemények. — Lelkesedni nem volt szégyen. Az építőtáborokba nehéz munkára hívták a fia­talokat. Édesapám rengete­get beszél a Hanságról. Ma­gam is voltam építőtáborban, de nem hiszem, hogy a gyer­mekeimnek tudok majd me­sélni róla. ★ Gyűrődés és törésvonalak vannak bennünk. Napok, hó­napok, évek hordaléka, hely­zetek, kudarcok, sikerek, örö­mök lenyomata. A génjeink­be írt utasítások alapján él­jük öntörvényű világunkat. Ám társas lények vagyunk, s mások megértéséhez is nél­külözhetetlenek a belső utak, melyek belőlünk eredve to­vább építhetők szerelmünk­höz, barátainkhoz. Aki az én­jében futó ösvényeken nem hagyott lábnyomot, az nem is kerülhet igazán közel má­sokhoz. Minden tudománya holt tudomány, ha nem is­meri magát, s maga által az embereket. Az önismeret tehát amo­lyan csodaszer, ami minden bajra jó? A stressz legyűré­sére, az alkohol, a szipózás, az újkeletű emberroncsoló kábítószerek ellen? Erről szó sincs, de a belső utak kar­bantartása, felújítása nem elhanyagolható kérdés. Épü­lést hozhat, ha olykor szem­be nézünk tükörbe rajzolt arcunkkal. Reszler Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents