Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-05 / 183. szám
4 Keíet-Magyarország 1984. augusztus 5. A hét eseményei képekben A japán fővárosban nagyszabású demonstráció volt az atomfegyverkezés ellen. A békeharcosok az ellen tiltakoztak, hogy nukleáris töltetű Tomahawk rakétákkal felszerelt amerikai hadihajók érkeztek a japán kikötőkbe. A nyugatnémet parlament végül is jóváhagyta az alsó-szászországl szénerőmű azonnali, szűrőberendezés nélküli üzembe helyezését. A képen: Kohl kancellár a szabadságukról visszarendelt képviselőkkel a tanácskozáson. Eredményesek voltak a brit—kínai tárgyalások Hongkong jövőjéről. A képen (jobbra): Sir Geoffrey Howe brit külügyminiszter Kína erős emberével. Teng Hsziao-pinggel tárgyal Pekingben. Hirosima, negyed kilenc irosima fölött 1945. U augusztus hatodikén reggel, pontosan nyolc óra tizenöt perckor oldotta ki halálos terhét az Enola Gay nevű bombázó. A történelem első atomtámadására Truman amerikai elnök adott parancsot, s a pilóta, Tib- bets ezredes nem habozott végrehajtani azt. A halálos áldozatok száma ismeretlen, mivel a városban sok volt a még nyilvántartásba sem vett menekült. A becslések szerint 240 és 400 ezer között volt az elpusztultak száma. Amikor azon a reggelen negyed kilenckor Hirosima egén kigyulladt a második nap, új korszak kezdődött az egész emberiség számára. A Manhattan-tervben részt vevő tudósok jóelőre figyelmeztették a politikusokat: ne alkalmazzák idejekorán az atombombát a Japán elleni meglepetésszerű támadásra. Ha az Egyesült Államok elsőként zúdítja az emberiségre a vak pusztításnak ezt az eszközét, elveszti a világ közvéleményének támogatását, meggyorsítja a fegyverkezési hajszát, és lehetetlenné teszi a fegyverek feletti ellenőrzés megteremtését szolgáló nemzetközi egyezmény megkötésére irányuló tárgyalásokat. A tudomány embereinek szava nem bizonyult elegendőnek, s sovány vigasz számukra, hogy ma már tudjuk, igazuk volt. A történészek a mai napig is vitatkoznak, vajon szükséges volt-e a hirosimai urán-, majd a nagaszaki plu- tóniumbornba bevetése, a katonai vagy a politikai szempontok voltak-e az erősebbek a Fehér Ház indítékai közül. A válasz valószínűleg is-is, hiszen Japán szárazföldi hadserege még csaknem érintetlen volt, a szigetország le- rohanása, megszállása sok száz ezer katona életét követelte volna mindkét oldalon. Másrészt az imperialista nagyhatalmak vezetői már a háború utáni időkre gondoltak, s szövetségesüket, a Szovjetuniót szerették volna megfélemlíteni, hogy a potsdami tárgyalásokon rákény- szeríthessék akaratukat. Truman és Churchill elképzelései azonban nem váltak valóra. Egyrészt Japán nem kapitulált az atomtámadósok hatására és csak a Szovjetunió hadba lépése döntötte el végleg a távol-keleti hadszíntéren is a háború sorsát; másrészt a jócskán megerősödött szocialista ország nem engedett elveiből a diplomáciai csatározások során sem. Kurcsatov akadémikus pedig már javában dolgozott azért, hogy megtörje az amerikaiak atommonopóliumát.. Hirosima óta sok ezer atombombát gyártottak a világon, amelyek fenyegető ereje még békeidőben is hatalmas. Az emberiség — ha meg is tanulta, hogyan lehet — nem akar együttélni ezekkel a fegyverekkel, amelyek sokszorosan nagyobb hatásúak, mint a hirosimai „ős”. A veszély ma nagyobb, mint évtizedek óta bármikor. De a béke erői is jelentősebbek, mint valaha. A Szovjetunió, a szocialista országok leszerelési javaslatai jó alapot jelenthetnének a tárgyalások azonnali megkezdésére. Sajnos, Nyugaton manapság nem akarják fontolóra venni a Varsói Szerződés ajánlatait, a legutóbbi budapesti felhívást sem. 3® ugusztus hatodikén, Hi¥ * Irosima napján azonban äÄBsenki sem fordíthatja el a fejét, nem dughatja be a fülét: békedemonstrációk sora bizonyítja; a világ néped nem akarják, hogy valaha is, bármilyen körülmények között is újra atomfelhő emelkedjen bármelyik város fölött. Horváth Gábor <2llaky S Jla&i utolsó évei e. — Lajos, maga téved — szólt rám Emma —, a kést nem a felesége vitte a cellába. — Hát ki? — Az én nagyanyám, Almássy Emma grófnő. — Hogyan került az oda? — csodálkoztam ezen a megjegyzésen. — Ügy került oda, hogy ott élt Batthyány házában, és mély érzésekkel viseltetett Lajos iránt, aki rendkívül erős jellemű és nagyon kedves, okos ember volt. Egy börtönlátogatás alkalmával kérte meg nagyanyámat, hogy vigyen be neki egy kést. Ez azután történt, amikor már Batthyány Lajos biztos volt abban, hogy kivégzik. — Emma kérem, honnan tudja maga ezt ilyen pontosan? — A nagyanyámtól. Mint kislány, nagyon sok történetet végighallgattam. Élő tanú vagyok, Lajos, javítsa ki a szöveget, mert ez a hiteles. Asztalhoz ültünk. — Hát mondjátok, nem olyan hatással van az emberre, mintha csak a múlt évtizedről beszélnénk? — kérdezte tőlünk. Egy perccel később már a jelenben voltunk. — Igazi magyaros vacsorát csináltam a tiszteletetekre. — Csináltál? — Ügy-úgy, én voltam a főirányító a konyhán. Előkerült a pincér. Valamit ittunk, azután igazi Újházi tyúkhúslevest hoztak, majd töltött káposztát. Zilahy elemében volt. Az ételek ízéről, fűszerezéséről beszélt, s olyan ételkülönlegességeket említett, amilyenekről azelőtt és azóta sem hallottam. — Tudjátok, hogy jó drámát írni milyen nehéz — tért vissza az irodalomhoz. — Még nem írtam drámát — szóltam közbe. — Sokáig én sem értettem a fortélyát. Párizsban egyszer egy híres író (nevet nem említett) két üveg konyak mellett kitanított, hogyan kell igazi drámát írni. A francia író tanácsait nem írom le, mert hosszadalmas, bonyolult és túlzottan részletes. Elbeszélésének lényege: a drámának a fő baja az, hogy van egy erős első felvonás, azt követi egy gyengébb második, és azután egészen visz- szaesik a befejező rész, a harmadik felvonás. A néző pedig hiányérzettel megy ki a színházból. Ezért hát először meg kell írni egy nagyon erős harmadik felvonást. Azt követően egy gyengébb másodikat, és vele azonos értékben mozgó első felvonást. Drámát tehát visszafelé kell írni. — Így készült a Tűzmadár. Szerintem a legsikerültebb Zilahydráma, amelyet 1932-ben mutattak be. — Na, most következik az est fénypontja — mutatott az ajtón belépő pincérre. Hatalmas tálcán egy szép sült malac érkezett, négy lábra támaszkodva, szájában egy darab citrommal. — Te jó isten, ki eszi ezt meg? — kérdeztem Zilahytól. — Mi, és ami megmarad, az a pincéreké. Ettünk és közömbös dolgokról beszélgettünk — A túrós bélés melegén jó. — Még az is? — Hátha egyszer vacsorára vagytok hivatalosak. Elképesztő mennyiségű étel. Most már csak azt kellene megfejtenem, mi indította ezt az öregembert erre a nagyvonalúságra. Folyton veszekednek vele, mert a szobájából kiszivárgó égett hagyma, káposzta bűze elűzi a szálló vendégeit. Bogdánfitól tudom, hogy úgy él, mint a legszegényebbje a világnak, jóformán semmit sem költ, és közben húsz-harmincezer forintnak megfelelő összegeket áldoz telefonokra, levelezésre, vasúti jegyekre. A vacsorával bizonyított nagyúri viselkedésnek okát később megfejtettem: ezekben az órákban a harmincas évek Zilahyjával, az Áfonya utcai villa lakójával, a főúri életvitel megszállottjával vacsorázom. Ez a Zilahy holnap már a szegény ember egyszerű életét folytatja. ★ — Tudjátok-e, hogyan lettem én író? Ősi református papok és jogászok ivadékából író. Apám pedig az utódját látta bennem. És anyám szegény, tán élete végéig sem bocsátotta meg, hogy ilyen semmirekellő ember lett belőlem. (Folytatjuk) Gyászlobogó a belga andenne-i városházán Az egyik nagy vihart kavart szerszámgép az andenne-i regard gyárban. Leszállítását a belga kormány megtiltotta. (Fotó — AP — MTI — KS) Jókora botrány tört ki, amikor nemrég gyászlobogót húztak fel egy belga kisváros, Andenne városházára az első világháború emlékét őrző nemzeti ünnep napján. A Liege-től nem messze fekvő település polgármestere e sajátos módon akarta kifejezni a lakosság tiltakozását a kormány döntésével szemben. A Martens-kabinet ugyanis megtiltotta, hogy az andenne-i Pegard üzem leszállítsa a Szovjetuniónak a két évvel ezelőtt rendelt korszerű szerszámgépeket. A szerződést — amelyet egyébként 1982-ben az illetékes minisztérium szabályszerűen jóváhagyott — Brüsz- szelben most azzal a kifogással nem engedélyezték, hogy „a gyártmányok a COCOM- korlátozások alá esnek”, ezért más vevőt kell rájuk keresni. A tilalom viszont érzékeny veszteséget jelent az alig 300 fős gyár számára, s jogos felháborodást keltett a csaknem félmilliós munkanélküliséggel birkózó országban. Mi is ez a furcsa nevű szervezet? A COCOM betűszó (Coordinating Committee for East-West Trade Policy), a „Kelet—nyugati kereskedelempolitikát egyeztető bizott- ság”-ot takarja, egy olyan intézményt, amely az elmúlt hetekben ismét gyakrabban szerepel a világsajtó hasábjain. S ez már önmagában is aggasztó jel. A COCOM ugyans a hidegháborús időszak tipikus képződménye. 1949-ben hozták létre, s „fénykorát” az ötvenes években élte, amikor a nyugati országok a kereskedelmi korlátozások révén (is) igyekeztek lefékezni a szocialista államok népgazdaságának gyors ütemű fejlődését. A COCOM alapfeladata . ennél hivatalosan ugyan szűkebb (elsősorban a katonai, nukleáris, valamint a katonai téren is felhasználható export ellenőrzése, illetve megakadályozása), ám a gyakorlat bebizonyította, hogy nem ritkán a kereskedelem más területéin is beavatkozik. Hazánkban is érthető meghökkenést váltott ki például, amikor a COCOM közbelépése miatt nem szállították le az eredetilég vállalt határidőre a budapesti Skála-Metró Áruház számítógépének egységeit, amivel a pénztárkezelési-készletnyilvántartási funkciókat meg lehet oldani. A COCOM ténykedése ennél persze jóval nagyobb léptékű. Az alapvető gazdaság- politikai döntéseket az úgynevezett konzultatív csoport hozza, amely a tagországok (Izland kivételével valameny- nyi NATO-állam, valamint Japán) miniszteri szintű képviselőjéből áll. A részkérdésekről szakértők bevonásával állandó munkacsoportok határoznak. A munka mellesleg meglehetősen - titkos, néha még a megbeszéléseken részt vevő küldöttek nevét sem hozzák nyilvánosságra. Any- nyi azonban ismert, hogy a határozatokat — így például egy-egy árukategória felvételét a tilalmi listára — egyhangúlag kell meghozni. Nem teljesen tisztázott viszont, hogy a részt vevő államok nemzetközi jogi szempontból mennyiben kötelesek a döntésekhez tartani magukat. A párizsi központ feladata ugyanis csak az irányítás, a végrehajtás a nemzeti külkereskedelmi minisztériumok kezében van. Ebből érthetően gyakran származnak jelentős nézeteltérések, összeütközések is. A kelet—nyugati viszony pillanatnyi állása alapján a tilalmi lista hol hosszabb, hol rövidebb. (Felülvizsgálatára általában háromévenként kerül sor, jelenleg körülbelül másfél száz árucsoport szerepel rajta.) A legrészletesebb épp az ötvenes évtized elején volt, a hatvanas és különösen a hetvenes évek során viszont — elsősorban a nyugat-európai országok ösztönzésére — a COCOM szigorúsága érezhetően enyhült. Az ő érdekeltségük a szocialista országokkal folytatott, kölcsönösen előnyös kereskedelemben mindig is meghaladta az Egyesült Államokét, amely hangadóként általában a szigorítások mellett állt és áll ki. Ezért van az, hogy a CO- COM-mal kapcsolatos mostani hírek mélyebb, nagypolitikai jelentést is hordoznak. A Reagan-kormány megszorító intézkedései (még ha egyes konkrét amerikai embargóintézkedések hatástalanoknak bizonyultak is) beleilleszkednek a washingtoni összképbe. Csakúgy, mint a legutóbbi események: júliusban például a számítógépek kiviteli szabályait módosították, felvették a tilalmi listára a robotokat és felvettek egyes számítógépprogramokat is. Érdekes fejlemény, hogy e párizsi ülésen a Fehér Ház szorgalmazta: Pe- kinget részesítsék kivételes (értesd: megkülönböztetetten enyhe) bánásmódban, sőt javasolta, hogy Kínát „a nyugati féllel baráti kapcsolatban álló országként kezeljék”. Elhangzott olyan javaslat is, hogy Pekinget végleg vegyék le a COCOM-listáról. Kérdés persze, hogy ilyen célzatos jellegű „enyhítésekkel” hozzá lehet-e járulni a valódi, oly kívánatos kelet— nyugati közeledéshez, amelyet éppen a kereskedelem, a gazdasági együttműködés segíthetne elő leginkább. Szegő Gábor 1945. augusztus 6.
