Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
1984. augusztus 19. Nyitott könyv vagyunk EGY ORVOS FÉLÉVES HÁNYÓDÁSA M it tudnak rólunk külföldön? Hogyan vélekednek más országok polgárai a magyarokról, a magyarságról ? Kiknek. vagyunk rokonszenvesek, kiknek pedig éppen (bocsánat!) visszataszítóak? Vagyunk-e, lehetünk-e mintaképei vagy éppen rossz példái másoknak? E kérdéssor kapcsán három külhoni találkozásom egymástól alaposan eltérő élményei türemkednek elő. Az első találkozás: varsói lakásunk udvarán hallgatom kilencéves kislányom és egy lengyel emigráns család ma már hamisítatlanul amerikai, hasonló korú gyermekének beszélgetését. Vitájukat az irodámban levő földgömb mellett kellett eldöntenem — bizonyítandó, hogy „biz- isten van egy Hungary nevű ország a világon”. Persze, hogy ne legyek igazságtalan az amerikai fiatalság tudásának megítélésében, este rákérdeztem gyermekeimre, hallottak-e olyan országról, hogy Kamerun, Nigéria, Togo, Brazília (őszintén szólva: nem!). A második találkozás: szomszédos ország közkedvelt nyaralóhelyén, 30 fokos hőségben egy presszóasztalnál nagy hangon oktatja honfitársunk a vendéglátó ország pincérét: „mi az, hogy elfogyott a sör, micsoda vendéglátás ez, és még magyarul sem tud ! !” Hazánkfia két dolgot felejtett el — azt, hogy a sör sajnos mindenütt, még nálunk is el szokott fogyni (sajnos), és azt is, hogy ő maga éppúgy nem tud csehül vagy szlovákul, mint ahogy a pincér sem tud magyarul. Ez pedig nem bűn, legfeljebb a pincér és a vendég kölcsönös látványa az adott helyzetben. A harmadik találkozás; vagy inkább találkozások öt évnyi sorozata: az utca emberétől, szakemberektől és a lengyel sajtóból nap mint nap hallottam, olvastam arról, hogy a magyar közélet, a gazdaság számos megoldását követésre vagy legalábbis tanulmányozásra méltónak tartják lengyel barátaink. Turistatapasztalataival pél- dázgató varsói ismerősöm csak kirakataink, boltjaink látványos árubőségéböl indult ki. Az ilyen találkozások záró gondolatát jobbára így fogalmazta meg partnerem: „Igen, drágán lehet maguknál vásárolni. Drágábban, mint azelőtt, de legalább lehet vásárolni...” A szakember — közgazdász, kereskedő — már részletekbe is bocsátkozott, és ha velünk példálózott, gazdaságunk egyes konkrét megoldásait, a felvásárlási rendszert, az egyéni kezdeményezéseket, a magánerős lakásépítkezést, a kollektív mezőgazdaság és a háztáji kiegészítő szerepének ötvöződését és sok egyebet emlegetett. Ez utóbbi találkozásról szólva idézem azt a gondolatot, amit az egyik magyar külpolitikus fogalmazott meg a lengyelországi válság csúcspontján: Magyarország olyan nyitott könyv, amelyben lehet olvasni, de mi senkire sém erőltetjük rá az olvasást ... Sőt, igaz az, is, hogy ez a könyv magyar nyelven, magyarokról magyaroknak íródott, és íródik továbbra is. És azt is tudnunk kell, hogy amint idegenforgalmunk minősége és állampolgáraink idegenben tanúsított magatartása, úgy hazánk társadalmi-gazdasági megoldásai is formálják hírünket a világban. Márpedig azzal is tisztában kell lennünk, hogy amint a szabolcsi földváron, a vajai és a nyírbátori múzeumon, sőt a Balatonon kívül a külföldieket érdekli a római Colosseum, a Niagara- vízesés és a Boden-tó is, amint a külhonban túlfűtött nemzeti ötíéízétévei hangoskodó polgártársunk sem arat osztatlan elismerést vendéglátói körében, úgy sikerei- nek-gondjainak komplexumával sem lehet körös-körül mindenki mintaképe, követésre méltó fnodellje a mi közéleti-gazdasági megoldásaink összessége. És ez így természetes. A külföldön töltött magyar szolgálati évek új dimenzióval toldják meg az életszemléletet: képessé válik az ember kissé kívülről is szemlélni, értékelni a magyar valóságot. És szert tehetünk egy rendkívül tanulságos tapasztalatra: annak a felismerésére, hogy értékeink legjobb hírvivője, hírverője csakis olyan ember lehet, aki más népek erényeit, eredményeit is felfedezi, elismeri, aki hazája eredményeinek nem dölyfös hirdetője, de gondjainak „kívülről” becsmérlője. Egyszóval igen hasznos dolog, ha a rövidebb- hosszabb időt külföldön töltő kitörli útiszőtárából a „bezzeg” szót. Nem hangzik jól ez sem úgy, hogy „bezzeg nálunk”, és sem úgy, hogy „bezzeg nálatok”. Félreértés ne essék, más népek pozitívumait, büszkeségeit, eredményes megoldásait magam is elismeréssel nyugtázom, de az idegen környezetben aligha arattam volna osztatlan elismerést a minduntalan összehasonlításokkal. Minden népet, nemzetet, országot, államot a maga valóságában, múltjának és jelenének összefüggéseiben lehet megítélni. Ilyen alapon várhatjuk el magunk is önnön megméretésünket, reális megítélésünket. Nem nevezhetünk egy egész népet sem munkakerülőnek, sem munkaszeretőnek. Nincs kedves és nincs mogorva nép, csak kedves és mogorva emberek vannak. Nincs rossz és nincs jó nép. Csak emberiség létezik, mégpedig jóravaló emberiség. Az. persze felemelő érzés, ha dicsérnek bennünket, ha elismernek minket, magyarokat. De az elismerés — amint a munkahelyen, vagy a családi közösségben, is — a világban is akkor ér aranyat, ha konkrét, ha tudjuk, miért kapunk jó szót. Ha nemzetközi vásáron gépünket díjazzák, az elismerés a magyar mérnöknek és munkásnak szól. Ha külföldi szimpozionon hazánk tudományos eredményeiről kérnek referátumot, kutatóinknak szól a taps, vagy a kor- referátum méltató tartalma. Ha a külföldi presszóban akár csak szerény szókincsünket összeszedve is megköszönjük, netán megdicsérjük a vendéglátó ország pincérének előzékenységét, konyhájuk ízeit — akkor is otthagyjuk aranybetűs névjegyünket. (És ha neadjisten saját gyárunk termékének összeszerelésébe is beleadunk apait, anyait, akkor szebben fénylik . naajd gyártmányunk dobozán (á ^Made in Hungary” felirat); t H írünk a világban olyan, amilyenné mi magunk formáljuk. Kempingben, nemzetközi konferencián, idegen földön futó közutakon, hozzánk érkező külföldiek társaságában. Vagyis hírünket javíthatjuk és ronthatjuk mindig és mindenütt. Kevés a cigányzenés bús-magyar nó- tázás vagy a szilaj mulatós emléknyoma a külföldi számára ahhoz, hogy kialakítsa rólunk hiteles véleményét. Nem segíti elő jó hírünket az a benzinkutas sem, aki a kora nyári első külföldi turista autóját ilyesféle szöveg kíséretében tankolja tele kelletlenül: „Ezek már megint itt vannak.” (A példát az életből vettem. A külföldi ráadásul nyelvünket is ismerte, és mi több, azon lengyelek egyike volt, aki sok jót olvasván rólunk, ismerkedni jött hazánk, városunk szépségeivel.) És ha már erről szólok, nem hagyhatok figyelmen kívül egy rendkívül téves, hamis véleményt. Szomszédaink döntő többsége ugyanis nem üzletelni jön hozzánk. Azok, akikkel a piacokon találkozunk, a kisebbséghez tartoznak, a többséget, a valódi turistákat a Sóstón, Gergelyiugornyán, Vaján, Kisvárdán látjuk. És még egy nem éppen hízelgő ténynyel kell szembenéznünk: külföldi tudósítóként bizony Zakopáne, Katowice és Krakkó piacán is találkoztam alsó és felső ruhaneműjüket árusítgató honfitársaimmal. De ott is úgy vélekedtem: ők vannak kevesebben, sokkal kevesebben, akik nemzeti büszkeségüket fehérnemű, Amo szappan, vagy cigaretta közvetítésével váltják át lengyel zlotyra, csehszlovák koronára, román lejre vagy NDK-márkára. A többség — vagyis akik csakis jó hírünket viszik útravalóul és akik értékes szellemi tapasztalatokkal, a világlátás gazdagságával térnek haza — a valódi utazók, hazánk rang és cím nélküli nagykövetei. Nyíregyháza városa — mint az egyik legdinamikusabban fejlődő magyar város — néhány évvel ezelőtt megkapta az ilyen településeknek járó Hild-díjat. Ezt a tényt így, újságíróhoz méltó „hírszerű” megfogalmazásban unos-untalan közöltem sok-sok lengyel barátommal, akik szűkebb hazám, Szabolcs-Szatmár iránt érdeklődtek. Ez is és még sok más konkrét tény, adat került jó néhány lengyel újságíró jegyzetfüzetébe a mi Nyírségünkről. Tudom azt is, hogy szavaim bizonyítékait, „dicsekvésem” fedezetét tetten érni külföldi kollégáim eljönnek ide előbb, vagy utóbb. Eljönnek olvasgatni, böngészgetni abban a nyitott magyar könyvben, amiről az idézett külpolitikus beszélt, és amely nyitott könyvnek Szabolcs-Szatmár megye is egy fejezete, Nyíregyháza is néhány érdekes lapja lehet. De hogy valóban érdekes és hasznos legyen ez az olvasmány a külföldi számára is, arról csakis mi magunk, országunk és tájegységünk hírének kovácsolói tehetünk. Szilágyi Szabolcs Látni rajta, szívesen mellőzné ezt a beszélgetést. Az újságíró váratlan látogatása — sebésznyelven szólva — akárha egy lassan hegedő, gyógyuló sebet nyitna fel újra. Ami történt, megtörtént — olvasom le gyanakvó tekintetéből. Aztán ki is mondja halkan: „Nekem mostanában az a legjobb, ha csend vesz körül, ha nyugodtan végezhetem a munkámat”. Megértem a fiatal urológus orvost, dr. Kolozsy Zoltánt, aki éppen most egy éve IBUSZ-úton járt Nyugait- Európában és a kintlét egyik szabadprogramos napján feleségével együtt elhagyta a csoportot, nem tért vissza Magyarországra. Pontosabban: csak öt nap híján fél év múlva lépte át újra hazánk határát. Minden szépen indult Mi tagadás, többen megdöbbentek akkor a hír hallatán, hiszen egy olyan tehetséges fiatal orvos távozott a nyíregyházi megyei kórház urológiai osztályáról, aki előtt szép jövő állt, akit a kórház vezetése — különösen pedig közvetlen főnöke, munkatársai — megbecsültek, szép, komoly feladatokat bíztak rá s aki már hazai és külföldi szaklapokban is figyelemre méltó publikációkat tett közzé kutatásairól. „Még mindig nehéz választ adnom, elsősorban önmagámnak. Azt viszont tisztán látom, életem egyik legszerencsétlenebb lépésére szántam el magamat akkor Zürichben ... Pedig minden olyan szépen indult: Nyék- ládházáról kerültem a Debreceni Orvostudományi Egyetemre, végzés után Miskolcon kaptam állást. Enge- met mindig is érdekelt az urológia, s akkor már országos híre volt a nyíregyházi, Mohácsi főorvos vezette osztálynak. Kopogtattam a nyíregyházi kórházban, befogadtak. Mohácsi főorvos a szárnyai alá vett, el sem tudom mondani, mennyit tanultam tőle, bár olykor-olykor nem tűntem éppen könnyű embernek. Angolul eléggé jól beszéltem, bújtam a külföldi szakirodalmat, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember lépést tartson a nemzetközi színvonallal, vagy legalábbis kellően tájékozott legyen. Aztán az a külföldi társasutazás felerősítette bennem a nyugtalan kíváncsiságot. Bizonyára döntésemben is szerepe volt, hogy türelmetlen voltam, gyorsan akartam megismerni mindent s tudtam, ezt egy turistaút alkalmával lehetetlen elérni ...” Az első megdöbbenés Mire gondolhatott a fiatal orvos, amikor Svájcban másfelé vette az irányt? Tétován néz maga elé még most is. Csak egyet tud biztosan: az anyagiak érdekelték a legkevésbé, hiszen idehaza — ha nem is fényesen élt — nem szenvedett hiányt. Megvall- ja csendesen: tudta, a magafajta vidéki orvos évtizedek után is legfeljebb szerencsével juthat el világhírű intézetekbe. Persze, hogy érdekelte az ottani élet is, amiről csak hallomásból tudott. Most azonban alaposan megtapasztalhatta ... — Az első megdöbbenés még Zürichben ért, ahol él egy volt kolléga, amolyan befutott orvos, aki egyáltalán nem lelkesedett a kint- maradásom fölött. Kendőzetlenül ecsetelte az egyre nehezebb nyugat-európai viszonyokat, a gazdasági válság okozta gondokat. Az NSZK-ba utaztunk innen. Azért oda, mert ott időt lehet nyerni: a magunkfajták egy évig nem kaphatnak munkát, addig azonban lágerben élhetnek. Stuttgartban jelentkeztem a külföldiekkel foglalkozó hivatalban, ott adtak jegyet a karlsruhei gyűjtőtáborig ... Ha azt mondom, hogy szörnyű állapotok közé kerültünk, akkor csak közelítem az igazságot. Ott szinte a világ mindenféle nációjának képviselője megtalálható. Lumpenek, kábítószeresek, az éhező harmadik világbeliek, családi tragédiák áldozatai. Nagyon nehéz a drótkerítéssel körülvett táboron belüli viszonyokról beszélni. Mi kaptunk egy kétágyas „szobát”, vaságyakkal, asztallal, egy szekrénnyel. Folyosónként 16 embernek volt egy vécé, két mosdókagyló, a központi fürdőbe pedig szinte lehetetlen volt eljutni. Adtak étkezési jegyet és 70 márkát egy hónapra. Tessék utánaszámolni: egy doboz cigaretta 4 márka, egy villamosjegy 2 márka ... Az gn tervem az volt, hogy az urológiában igen fejlett Kanadába megyek, ám ahhoz a szigorlóévhez hasonló kemény vizsga kívántatik, angolul. Gondoltam, a kényszerű karlsruhei tartózkodásomat tanulásra használom föl. De képzelje el a lágerbeli életet: részegek duhajkodása, verekedése, gyermekek zsivaja, az maga volt a pokol. Mégis konokul tanultam, csiszoltam a nyelvtudásomat. Majd jó két hónap múlva a francia határ menti Freiburgba kerültünk. Az a láger már elviselhetőbb volt, könyveket kölcsönözhettem az egyetemről, rendszeres sportolással kondicionáltam magamat. Ám itt ért az igazi kellemetlen meglepetés. „...maradjatok inkább otthon..." Sorolja: az egész NSZK- ban elég erős az ellenszenv az idegenekkel szemben. Mondják, aki nem dolgozhat, azt ők tartják el, aki pedig dolgozik, az tovább növeli az egyre magasabb nyugatnémet munkanélküliséget. Sajátos a kint maradó magyarok megítélése ezen belül, Mivel az NSZK-ban jó a vélemény Magyarországról, egyáltalán nem értik azokat, akik elhagyják ezt az országot. Meg is mondták nyíltan a szemünkbe: ti jól éltek, nálatok demokrácia van, ti nem lehettek politikai menekültek, maradjatok inkább otthon... „Napi 12—14 órát tanultam, mint az őrült, a feleségem a német nyelvvel birkózott s közben rendszeresen tartottam a kapcsolatot az itthoniakkal. Vettünk egy használt fekete-fehér tévét valami csavargótól, azon néztük a műsort. Egyik este kivert a veríték: te jó ég, ez meg Kállai Ferenc, a mi neves színészünk. Bacsó Péter: A tanú című filmjét vetítették s a végén már a fájdalomtól nem tudtam nézni... Aztán éjszakánként sikerült befogni a pesti rádiót. Amikor az időjáráshoz értek, s mondták, milyen idő várható északon, északkeleten, már zártam is el a készüléket... Találkoztam odakint olyan magyarokkal is, akiknek minden bejött. Elnéztem őket: volt elegáns kocsijuk, szép lakásuk. Ám az ismerősöm mesélte, amikor az egyik ilyen kint élőt megkérdezték, boldogok-e, angolul azt felelte: legfeljebb „happy”, ami nem ugyanaz. Lépten-nyomon ridegségbe ütközik az ember, ott nem lehet egy jót vitatkozni, nincs, akivel megigyon az ember jóízűen, felszabadultan egy stampedlit. Talán a harmadik generációs nemzedék gyökeret ereszt, de én minduntalan gyökértelennek éreztem magam. Ráadásul kint, nyugati professzoroktól tudtam meg igazán, hogy a nyíregyházi urológiai osztály világviszonylatban is az élvonalba tartozik. Nagy csalódást jelentett, hogy az ottani főorvosok töredékét sem fordítják a fiatalok nevelésére, mint Mohácsi főorvos tette. Nagy hajsza folyik ott a pénzért... Nekem el sem hitték, hogy Nyíregyházán milyen komoly műtéteket végezhettem. Eljött a karácsony, elmúlt a szilveszter, s mind jobban éreztem, ez így zsákutca, nincs arányban az óriási erőfeszítés a várható eredménynyel. S a honvágyam egyre fokozódott... Aztán pár nap múlva felhívtam telefonon az egyik nyíregyházi barátomat: megkértem, menjen el Mohácsi főorvoshoz, kérdezze meg, visszafogadna-e. Jött a válasz hamarosan: igen, bár elmondta, az urológián betöltötték a helyemet, a kórbonctanon viszont szívesen látnának... Vállaltam. A konzulátus segített és még mielőtt a fél év kinttartózkodás letelt volna, újra itthon voltunk. Szembenézni a kollégákkal Kolozsy doktor mehetett volna oda, ahol senki nem ismeri, ahol tiszta lappal kezd. De visszavágyott Nyíregyházára, szakmai indíttatása színhelyére, ahol új munkakörében is jó kollektívára talált. Igaz, közben szembe kellett néznie csodálkozó és keserűséget okozó pillantásokkal is. Megérti, mert meg kell értenie ezt is. Mennyire bánta meg ezt a kitérőt? „Erre csak mostani helyzetemmel válaszolhatok: újra itt vagyok, s remélem, hogy mielőbb az urológiai osztályon is bizonyíthatok .. Angyal Sándor XM ÜNNEPI MELLÉKLET Virágos ág Mohácsi Regős' Ferenc rajza
