Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
Milyen a világ, ha nincs? Az Élet és halál játéka a nyíregyházi színházban A fekete fóliafüggönyökkel száz egynéhány ülőhelyre csökkentett nézőtérit színházban a hosz- szan tartó taps két ismert nyíregyházi színésznek és két tehetséges, eddig még nem látott fiatal főiskolásnak szól. Hogy a darabnak, Horia Lovinescu hamusivatagjának mennyiben, azt most, röviddel a bemutató után nem tudom eldönteni. Írtam már róla, mennyire más „műfaj” egy kritikusnak Shakespeare-t vagy hasonló „betéve tudott” szerzőt nézni, vagy olyan darabot, amit még sohasem látott, olvasott stb. (Hogy a tévedés veszélye a megítélésben ilyenkor messze meghaladja az általában „emberi dolog”-ként elfogadott szintet, arról most ne beszéljünk.) Lovinescu Élet és halál játéka utópia. A „mi lesz ha” laboratóriumi körülményei közé helyezi hőseit, és figyeli hogy élnek, mit mondanak, mit cse- 1 lekszenek. A különböző nemű, korú, mentalitású emberek kísérleti környezetbe való helyezése nem új a drámairodalomban. Különösen a kelet-európai abszurd legmarkánsabb alakja, Mrozek kedveli. A Bűbájos éj 'szállodai szobája, vagy a három hajótöröttel a nyílt tengeren hánykolódó tutaj is egy-egy laboratóriumi — dramaturgiai — üveg- kalicka, melyben érvényüket vesztik a külső világ törvényei, tudatosan adagolt impulzusok váltanak ki sajátos cselekvéseket, melyben a belekényszerí- tett ember eddig ismeretlen, a „szabad természetben” nem tanulmányozható tulajdonságait mutatja meg. Ezek természetesen abszurd helyzetek, a „kísérlet eredményei” nem vezethetők közvetlenül vissza a gyakorlatba, mégsem tanulság nélkül valók. Ebből a meggondolásból tehát a már említett kelet-európai abszurd volna az egyik köpeny, amiből a Hamusivatag kibújt, (a másik a sci-fi auti- utópikus ún. kemény irányzata, amit én nem szeretek.) Egyáltalán nem szeretem a totális atomháború utáni földi tájat, úgy sem, mint laboratóriumi környezetet a megfigyelendő ember számára. Nem struccpolitika ez nálam. Tudom, a veszély valódi. A második világháború előtt felröppent Thomas Mann-i gondolat (Európa, vigyázz!) bennem — s hiszem, hogy minden felnőtt módon felelős ember lelkében — máig hullámokat vet. Csupán az első főnév módosult: Világ, vigyázz! Ám az elpusztult világ, mint a totális és visszafordíthatatlan vég, nem alkalmas drámaírói laboratóriumnak. (Nem véletlen, hogy a Tragédia leg- megoldhatatlanabb része az eszkimó szín, a jégvidék.) A föld hamusivataggá vált, a kör bezárult, valami olyannyira befejeztetett, hogy nincs tovább. A szituáció önmagát oltja ki mindjárt az első pillanatban. Talán valami negatív idő, ami visszafelé folyik ..., de azt meg nem tudjuk elképzelni, tehát hatáselemként szóba sem jöhet. Mert a vég után már semmi sincs, se mozgás, se cselekvés, nincs ugyanis tétje. A világirodalom megszámlálhatatlan drámát produkált, s látszólag más-más konfliktus mozgatja őket. Pedig csak egy létezik: az élet és halál konfliktusa, melyben az élet lehetősége sem kizárt, s a tét is csak a lét lehet csupán. Horia Lovinescu a számegyenes abszurd, — mert felfoghatatlan — végpontját állítja színre, s úgy jár, mint mikor álmunk- bah futnánk, s nem tudunk mozdulni, bárhogy szeretnénk. És fezen az sem változtat, hogy négy ember életben marad a világpusztulás után. E négy természeti lény léte a természet nélkül már lényegtelen és elhanyagolhatók Négy ember: az apa, két fia: Káin és Ábel, meg egy lány a túlélők. A három férfi a kezdetet jelképezi, a lány a folytatást, hiszen — bár korábban Ábel felesége —, Káin gyermekével látjuk viselősen a darab utolsó perceiben. A két — egyébként költői szépséggel megírt — felvonás négy magatartást mutat fel, négy lehetségesnek vélt választ a „katasztrófától” számított új helyzetben. Csakhogy ezek a magatartások, az imént elemzett okoknál fogva nem kínálnak alternatívát, a választásnak nincs értelme, minden, minden, ami történik, halvány visszfénye egy volt világnak. A színpadon látható torz, kiégett és élettelen betonvasak alatt nem Estragon és Vladimir ül Godotra várva, aki nem jön, de megjöhet. Mert ennek semmiféle elvi, vagy fizikai akadálya nincs. Itt négy olyan ember tesz-vesz, akik közül bármelyiknek van igaza, akkor sem történik semmi, mert a világ halott. Az egyetlen emberi gesztus Káiné, amikor magáévá teszi a lányt, ám ez sem ígér újjászületést, mint ahogy azt a feloldatlan befejezés is sugallja. Egy (két, három) ember a világ s a társadalom nélkül így is, úgy is halálra ítélt. A darabot a fiatal Gellert Péter rendezte, igen alaposan elemezve és invenciózusan. Nagy térben mozgatja a négy szereplőt, az eleinte idegesítően torz, később funkcionális erényeitől megkedvelhető díszlet előtt. Kitűnő a színészvezetése, melyről a darab jó ritmusa, hiteles indulatváltásai és a gondosan kidolgozott cezúrák vallanak. (Cezúra azt jelenti, hogy pici szünet.) Simor Ottó Jászai-díjas játssza az Apát. Nehéz helyzetben lehetett a próbák alatt, mert most valami egészen mást kellett csinálnia, mint amit a közönség eddig tőle megszokott. Tartottunk néhány ismert rutinmegoldástól, egyet- kettőt föl is fedeztünk eleinte. Ám a keresztjelenettől kezdve színészileg is átlényegült. Szerepfelépítésének íve a komédiás gesztusoktól a megrendítően ritka nagy pillanatokig ívelt. Csikós Sándor Káinja egy- síkubb volt. Hangsúlyok, mozdulatok jöttek át a korábban játszott Oszlopos Simeonból. (Igaz, a két figura is rokon egy kicsit.) Belülről játszik, állandó magasfeszültség alatt, hangja, alkati adottságai is kitűnőek, eszközeit — különösen a „molltartományokban” kell tovább bővítenie. A két főiskolás közül Schlanger András (Ábel) egészen kiváló. Hallatlanul érzékenyen, olykor csak egy bólintással, kézrebbe- néssel ábrázol, tehetsége az első pillanatoktól nyilvánvaló. Varjú Olga néhol még kicsit „érdes”, hangsúlyai nem mindig meggyőzőek. Ennek ellenére jól választották erre a szerepre: derekasan tartotta a többiek által diktált iramot. (És színvonalat.) E gondolatok után most még az következik, ami már az előadáshoz közeledvén is megfogalmazódott többünkben. Nem biztos, hogy ezt a négyszereplős, gondolatokban és lírai szépségekben igen gazdag, ám dramaturgiailag nem igazán jól kitalált darabot a nagy színházban (felére csökkentett nézőtér előtt!) kellett megcsinálni. Az első évadot a Szokrátész védőbeszédével zártuk. Nem volt szerencsés. Az az érzésem, ezt is, mint ahogy azt is, stúdióelőadásban kellett volna megrendezni, annál is inkább, mert időközben az Oszlopos Siemon bebizonyította, hogy a művelődési központ kis előadóterme kiválóan alkalmas az ilyen kamaradarabok befogadására. Varjú Olga és Schlanger András a darab egyik jelenetében Mester Attila „Jó bornak nem kell cégér!” — tartja egy szakállas közmondás. Lehet, hogy jó bornak nem, de jó könyvnek mindenképpen kell! Sőt! Ebben az esetben éppen az a paradox helyzet áll elő, hogy mindenekfölött a jó könyvnek kell. A tollforgató értelmiség gondoskodott is a maradandó értékeket képviselő művek hirveréséről. Az írásbeliség óta kötetnyi olvasásra serkentő sorokat írtak. S alighanem az a felismerés vezette a könyvek barátait az évről évre visszatérő könyvnapok, könyvhetek, mi több: könyvhónapok megrendezésére, hogy a könyv a kultúra legfőbb hordozója. Az idei könyvhét után néhány elévülhetetlen gondolattal szeretnénk hozzájárulni a jó könyv, egyáltalán az olvasás megkedveltetéséhez. MI A KÖNYV? — A nyughatatlan és kíváncsi ember magányszükséglete, a küszködő ember képessége ... a könyv ígéret, öröm, utazás a lelkeken, gondolatokon és szépségeken át. (Arghezi) — A könyv egyik nemzedék végrendelete a másikra, egy halálba induló öreg tanácsa az életbe lépő serdülőnek, parancs, amelyet az őrszem továbbít váltótársának. (Herzen) — A könyv sokkal több, mint a világ látványossága, mert a tényeket eszmékkel egészíti ki. (Victor Hugo) GONDOLATOK AZ OLVASÓRÓL — Milyen olvasót kívánok magamnak? A legelfogulatlanabbat, aki engem, saját magát, és az egész világot elfelejti, mikor olvas, és csak a könyvnek él. (Goethe) — Ha én írok, teljes r ben számítok az olvasó feltételezem, hogy az e lésből hiányzó szubjekt meket önmaga pótolja. (C — Nemcsak az a hogy kik olvasnak, hai is, hogy mit olvasnak. (Darvas Az olvasónak, min rom kérőtől körülrajong ánynak a dilettáns és a r ember tolakodó udvarié: visszavernie, hogy aztán vész karjaiba vesse ma (Benedek A! — Az avatott olvasó g olyan értékeket is ft amelyeket nem a szerző oda, vagy észre sem vett. dagabb jelentéssel és sz tel ruháza fel őket. (Mon A jelek titkától az érdelem világi Az olvasástanítás re Az országgyűlés legutóbbi ülésszakán megvitatták az oktatásügy távlati fejlesztési tervét. Szinte a legfontosabb kérdésként vetődött fel az alapképzés, vagyis az általános iskolában végzett munkának a megjavítása. Ugyanis minden ezen múlik; homokra építünk akkor, ha alapképzésünk nem megfelelő. Ezen belül is talán a kérdések kérdése a kezdet: az olvasás. A közvéleményt joggal foglalkoztatja, hogy gyermekeink tudnak-e és hogyan tudnak olvasni. Hosszú évekig nem volt gond, nyugodtak voltunk: gyermekeink már az első osztályban megtanulnak olvasni' Lehet, hogy némely szülő, némely tanár kételkedett, ez azonban sokáig nem derült ki. Mindaddig, míg 1980-ban az UNESCO nem végzett egy felmérést a 10—14, valamint a 14 18 évesek körében, több európai országgal együtt Magyarországon is, és meg nem állapította, hogy a magyar tanulók rosszabbul olvasnak, mint a nyugat-európai hasonló korúak. Az olvasástudás látványos hanyatlása hidegzuhanyként érte a magyar pedagógia- elméleti szakembereit, mindaddig nem volt tudomásuk róla. Mi az oka? Tették fel a kérdést. A munkafüzetek, a feladatlapok voltak-e rosszak, amelyeket á hetvenes években vezettek be, s amelyeknek használatát — mármint az olvasás szempontjából — nem tudták kellőképp követni, vagy pedig egyszerűen az olvasás tanításában volt-e a hiba? Mindenesetre ez a fölmérés demonstrálta az olvasás nem tudását. A magyar pedagógia alapintézménye, az Országos Pedagógiai Intézet korántsem ellenérzéssel, a mundért óva fogadta az UNESCO felmérésének az eredményét, ellenkezőleg: hálás volt a felismerésért. Mindaddig feltételezte, hogy az iskolások igenis tudnak olvasni, még a kétely sem merült fel benne. Ezután azonban vizsgálni kezdte, hogyan is állunk valójában az olvasni tudás két szakaszával: az olvasás technikájának elsajátításával, a néma értő olvasással és a második periódussal, az igazi olvasni tudással, a szöveg megértésével , és tolmácsolásával. A vizsgálatok summázatát továbbadták a pedagógusoknak, széles körű propagandát kezdtek a jobb olvasástanítás érdekében. Mindez persze hosszú folyamat volt: reform, új tankönyv, sőt tankönyvek követték egymást. A lényeges: az Országos Pedagógiai Intézet váltott, felismerte, hogy vasókönyv csak egyetlen < nivaló a sok közül, a tál lom, a környezet hatását lehet figyelmen kívül h Olyan tankönyveket ké: tek, amelyek nem eland nak, ellustítanak, hanen értelemben véve provoka *a tanulóktól reakciót vt azt, hogy kérdezzenek, n senek, de úgy, hogy ez s értés rögtön kérdésbe, m forduljon át. S még egy 1 ges felismerés: olvasni ess az olvasás taníthat meg. Egyszerű, sőt a lehet' egyszerűbb gondolat; igei nem tűnődünk el azon, megváltozott körülö' gyermekeink körül a vilé olvasás hátrább szorult: édesanya már nem olvas gosan esténként mesét ának, kislányának, csak levíziót kapcsolja be neki, ben nem is az a rossz, KM HÉTVÉGI MILLÉKLET
