Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
E lveszett szókat elvesztett érzéseket siratok? Könyvtárnyi irodalma van már, s évenként könyvtárnyi új irodalma születik manapság az elidegenedésnek. Szociológusok, pszichológusok, írók, tudósok emlegetik olykor már emberiséget fenyegető veszedelemként. Hovatovább hozzászoktunk a szóhoz, kis túlzással megkopik bennünk a riadalom. A városokban élők kényelemszeretetüket, emberi gyengéiket fedezik vele, mert abban, ahogyan egy bérházban egymás mellett élünk, könnyebb egy fogalmat hibássá tenni, még akkor is, ha csak a frázisok szintjén értjük azt, mint önmagunkat. Kisajátítottuk hát a szót, és mert a könyvtárnyi irodalomnak csak egy töredéke utal arra, hogy az elidegenedés nemcsak a városi ember betegsége, keresztje, a városi életmódhoz kötjük a fogalmat is. Elveszett szókat, elveszett emberi kapcsolatokat, elvesztett érzéseket siratunk? A várost — és ez nyilvánvaló —, a hajdani várost, emberek sok évtizedes, de több nemzedékes együttélését is. És a falu? Érdemes ezt is példákon végiggondolni egyszer. Falun az- emberek ismerik egymást. Erősebb a családi kapcsolat, számos egymásrautaltság miatt — még ellenségeskedés esetén is! — erősebbek és állandóbbak a szomszédkapcsolatok. Ugyanígy: hat az utca, a falurész kapcsolat is. Mindez csak a hagyományos faluban van egészen így, de valójában ilyen hagyományos falvaink nincsenek, vagy elvétve akadnak a közlekedéstől elvágott néhány tíz, vagy száz . léleknyi közösségek között. Ha fálusi elidegenedésről beszélünk, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ott ugyanígy lezajlott az életforma forradalma, az elmúlt évtizedekben, mint ahogy zajlott az a városokban. Ez a forradalom általában és teljességében emberi gazdagodást jelentett. E gazdagodás kísérő jelensége, egyféle terhe mindaz, amit elidegenedésnek hívhatunk. Előre kellett mindezt bocsátani, mert különben a lényeget sikkasztjuk el e gondolatmenetben. Mi történt falun? Végiggondolni is sok. Földosztás, termelő- szövetkezetek, történelmien elismert nehéz évek, a nép- telenedés élménye, a minden családra igaz, az elvándorlók miatt bekövetkezett vérveszteség. És folytathatom: Nemcsak a termelő- szövetkezetek erősödtek meg, nemcsak az élet minősége lett ezáltal más, nemcsak az anyagi lehetőségek lettek jobbak, hanem mások lettek mindezek által az emberek is. Ismét hangsúlyozom, jobbak és többet érők. Az a közepes nagyságú község, amely eltartott — jobb esetben is — tíz kisiparost, cipészeket, bádogost, asztalost, kovácsot, kőművest, kádárt, ott most szakmunkások százai élnek. Amíg a klasszikus falut egy- arcúvá tehette az azonos kultúra, most sokarcúvá teszi a különböző minőségű tudás. Egyértelmű: különbséget tehetett ember és ember között a vagyon nagysága, de nem volt különbség abban, amihez értettek. A termelési kultúra az egyetemes emberi kultúra része, és a kultúrának ez a tartománya, a földhöz értés közös volt a gazdag és a szegény parasztban, a cselédben és számos esetben a földbirtokosban is. Mindenképpen közösebb, egyar- cúbb mint az elektroműszerész, az autószerelő, az agrárszakember, a termelőszövetkezet műhelyében dolgozó szakmunkás, és a százfelé ingázó emberek kultúrája. A tudás mennyisége nagyobb, minősége jobb, de természetszerűleg már nem összeköt, hanem el is választ. Egyfelől nőtt hát az emberek közötti különbség, másfelől viszont fogyott is. Az egyetlen, ami valamikor rangot szabott, a vagyon jeérezhettek. A színdarabot rendező, az almafa metszéséhez tanácsot adó, a könyvet kölcsönadó, a tehetséges gyerekért a szülőkkel is perelő tanítók ma már legenda számba mennek. Mi ez, ha nem egyféle elidegenedés? Mit érez mindebből a gyerek? ő egy példaképet vesztett el. Ha kisfaluban él, akkor hajnalban érte jön a busz, és este ér majd haza a falujába, ugyanúgy, hogy a gyerekek egyszer csak kirepüljenek a családból, társadalmunk erőssége — és haszna —, hogy megnyílnak előttük az utak. Természetellenes viszont, hogy ezekre a megnyíló utakra egyre kevesebb emléket, egyre kevesebb életet meghatározó élményt, a kultúra egyre kevesebb ízét, zamatát vihetik magukkal. Gondoljuk végig: a tanult ismeretanyag ugyanaz. Az több lett az idegen, egyre lazábbá lett a régebbi kapcsolatrendszer. Anyagi gyarapodásunkkal párhuzamosan elkezdődött egyféle társadalmi verseny. Alig két évtized alatt kicserélődtek a házak, arcot váltottak a községeink. A nagyobb ház, a szebb kerítés, a portára épített garázsok vetélkedője bármennyire hasznos is, nyűvi és koptatja az embert. Az a bizonyos kerítés, ami hajdan — még ellenséGábor: A falusi elidegenedés lentősége csökkent, mert ahogyan emelkedett az átlag életszínvonal, ahogyan elmúlt a faluból a szegényemberség didergése, úgy került közelebb egymáshoz ember és ember. Kérdezhetik, hogy ha eny- nyi jó mondható el a faluról, akkor honnan és miből való az árnyék? Nem azt játsszuk-e most is, hogy jó dolgunkban siratunk valamit? Sajnos nem. A változások ugyanis gyorsak voltak, a világ sietett velünk és körülöttünk. Átértékeltünk sok mindent, de lefokoztunk valós értékeket is. örültünk az újnak, de lomnak hittünk szinte mindent, ami régi. Nyírvasváriban a több évtizede tanító pedagógus mondta erről: — Tanítottam tanyán. Nagyon nehéz időszakban. Ma már úgy mondhatnám, hogy fájó szegénységben. Tanítottam falun, ugyanitt ahol iskolaigazgató vagyok. Nehéz beszélni erről, de valamit elvesztettem közben. Ott kint a tanyán, tizenhat órákat dolgozott az ember, de az élet sűrűjé- ' ben élt. Mi volt a tanító? A közösség mindenese. Nemcsak gyerekeket tanítottunk, felnőtteket is. Nem leadtuk az órákat, hanem az egész közösségért felelősen csináltunk politikát, csináltunk kultúrát. Olyan közelségben éltünk az emberekkel, ami azt hiszem, ma már megismételhetetlen. Én nem a gyereket ismertem, hanem a gyerek apját, nagyapját is. A házat, a portát ahol él, a gondokat, amik a szülőket gyötörték. Nem a gondokat siratom, hanem ezt a fajta, ezt a mélységű közelséget. Mi történt? Bekerültem a faluba. Nagyobb iskolába, jobb lehetőségek közé. Nemcsak az ismerőseimet vesztettem el, hanem az ismeret- anyag biztosságát is. Távolabb kerültem az emberektől, egész egyszerűen azért, mert nekik nem- volt any- nyira szükségük énrám... Nem a magam példája, de folytatni lehet ezt a sort: van tanító barátom, aki ugyanezt az utat járta végig, de ő előbb egy kis faluba került. Ott megszűnt az iskola. Beköltözött a nagyközségbe. Ezen az új helyén már azokat a családokat sem ismeri, akiknek a gyermekeit tanítja. Nem is ismerheti, hiszen a gyerekek három-négy községből sereglenek össze. A tanító bácsi, aki egy kisebb közösségben a gyereloiek mindennapos élménye volt, egyszeriben távolabb került ... Különös érzés hallgatni az idős pedagógusokat. Ha őszinték, akkor ezeket az érzéseket nem tudják eltagadni. Nagyszerűen felszerelt iskoláik, a nagylétszámú jói felkészült tantestületeik sem adják meg azt a biztonságot, amit korábban mintha ingázó munkás lenne valahol. Napjának — jobbik esetben — egyhar- madát idegenek között tölti. Ez az idegenség szép és izgalmas is, elég ahhoz, hogy az otthontól is távolabb vigyen, de nem elég ahhoz, hogy az otthont valamiképpen is pótolja. Aztán a gyerek nő. Tizennégy évesen megkérdezik tőle, hogy mi akar lenni? Választ, vagy választanak helyette. Még a legszürkébb képességű gyerekeink is továbbtanulnak. Ha a nagyközségbe ingáztak addig, ingázni fognak azután a legközelebbi városba. Ismereteket szereznek, megnyílik előttük a világ, de az ismereteik másféle rendszere miatt a szüleiktől kerülnek egyre távolabb. Nem akartam úgy írni, hogy talán még le is nézik őket. Egy nemzedék idegenedik el, kerül távolabb a szülőföldtől, a falujától, az egykori játszótárstól, rokonoktól és a szüleitől is. A szülő védtelen ebben, az ő dolga csak any- nyi, hogy erejét is meghaladón dolgozzon a gyermekéért. És meg is teszi ezt. Hallani vélem az ellenvetést; gondos és megfontolt döntések előzték meg az iskolák körzetesítését. Mindez azt szolgálta, hogy a gyerekek egyenlő feltételek közül induljanak. Mindezen sajnálkozni kell, hiszen társadalmi szükségszerűség, hogy a gyerekek tanuljanak, hogy máshol éljenek majd, mint ahol felnőttek. A körzetesítési döntésekben megkérdőjelezhetetlen a jó szándék, de megkérdőjelezhető azok hasznossága is. Igaz, természeti törvény, iskolarendszerünk valamiféle rácshoz hasonlít. Egyfajta sablon, amit a túlterhelt pedagógus rányom az élő eleven anyagra, hogy aztán kivegye belőle a társadalom szabályos építőköveit. Ezek a kövek egyformák, és ez az egyformaság emberi szegényedés. És otthon? Egy rövid kitérőt kell tenni, ha a mai falut, a faluban élés minőségét megérteni szeretnénk. Eddig a kiröppenő nemzedékek elidegenedéséről írtam. Vajon nem játszódik le hasonló folyamat a szülőkben is? Seregestül tudnék felsorolni olyan falvakat, ahol nem is olyan régen még volt községi elöljáróság, volt iskola és óvoda, volt önálló termelőszövetkezet. A tanácsok sorsát tudjuk. Nemcsak az iskolákat körzete- sítettük, hanem átszerveztük a közigazgatást is. Közben sorra egyesítettük a termelőszövetkezeteket. A termelőszövetkezetekben egyre szervezetebbé vált az élet. Az ágazati gazdálkodás megszüntette a régebbi termelőszövetkezeti központokat, a munkaszervezés elvitte a faluból a még ottmaradt szakembereket is. A következő lépésben elvitte a legjobb szakmunkásokat, akik a központi műhelyekben dolgoznak. Tegyük ehhez hozzá: korábban a történelmi sodrás férfiak seregét vitte el a faluból, megteremtvén így az ingázók hetente vagy naponta utazó tömegét. Maradt a falu, a kis falu, gyakorlatilag értelmiség nélkül. Más településekhez csatoltan maradt a saját sorsáról dönteni képtelenül. A központokká fejlődő falukban viszont egyre geket is — összekötött, egyre magasabb lett. Egyre magasabb és átláthatatla- nabb, hiszen egyre ritkább korunkban az olyasféle egymásra szorultság, ami régen a falunak fennmaradni és megélni segített. Az emberek foglalkozása, napi munkája még egy termelőszövetkezeten belül is más és más. Ennek megfelelően más az emberek érdeklődése, a munkabeosztása is. Egyre kevesebb a közös témája a traktorosnak és az állattenyésztőnek, a mezőgazdasági szakembernek és a szomszédjában lakó pedagógusnak. A porták között húzódó kerítések valójában ebből a sokféleségből épülnek. Másképpen, újféle módon réte- geződik a falu. Egy, a közelmúltban publikált felmérés például megpróbált nyomára jönni, hogy hogyan él a falusi értelmiség? Ki kivel barátkozik, ki kivel tart kapcsolatot, ki milyen 'igények szerint él? Egy felmérésből persze nem lehet általános és súlyos következtetéseket levonni, de tapinthatóan igaznak látszik, hogy még az egy faluban élő értelirli- ségi is külön csoportokat alkot. Szakadék van a pedagógus és az orvos, a tanácsi dolgozó és agrárértelmiség között. Ha csak azokat a köröket rajzoljuk meg, hqgy ki kivel jár össze, akkor ezek a körök alig-alig metszik egymást. A falusi értelmiség példáját írom, de mindez nemcsak az értelmiségre igaz. Külön test a faluban az onnaningázók tábora. Más írás témája lehetne, hogy a távol dolgozók hogyan kerülnek a családjuktól is távolabbra, hogy családokon belül is hogyan lazulnak fel az emberi kapcsolatok. Nyilvánvalón ugyanúgy, ahogyan egy városi bérház egyetlen lakásában is. A sorsát egymáshoz kötő két ember hajnalban elbúcsúzik egymástól, és este találkozik. Egészen más élményrendszerben él mind a kettő. Ugyanígy búcsúzik el egymástól hajnalban a falusi férj és feleség is. Van azonban az ingázók falutól való elidegenedésének egy veszélyesebb formája is. A bevezetőben írtam arról, hogy a klasszikus falu, minden ellentmondásával együtt, egy közösség volt. Közéletünk hibája, hogy ettől a közösségtől egyre távolabb kerülnek azok, akik a falutól távol keresik meg kenyerüket. Tanácselnökök mondják, hogy sok esetben nem is ismerik azokat, akik eljárnak a faluból. És a falu sem ismeri őket. Hiszen nem tudja, nem érezheti a közösség tapasztalásával, hogy milyen emberek azok másutt. Sem a falugyűlések rendszere, sem a falusi közművelődés nem tudja mozgósítani ezeket az embereket. Az ingázók egyre inkább idegen testként élnek a faCsohány Kálmán: Szélsodrásban 1984. május 5. Q lusi közösségben. A szombat-vasárnap legfeljebb a kocsmában hozza össze őket, hiszen a háztáji vagy kerti munkák, a jószágtartás inkább szétválaszt. Ki-ki egyedül végzi azt. A fiatal, aki szombat— vasárnap hazatér, megtalálja a discót, de ez hajszálra egyforma minden faluban. Még az sem bizonyos, hogy a hajdani iskolatársait megtalálja ott. Két- három házanként találni falun manapság gépkocsit, vagy ha azt nem, motorke- .: l ékpárt. A távolságok, amelyek valamikor összezárták a közösséget, időben lerövidülnek. Míg régen egy falusi bál ismerősök gyülekezete volt, manapság egyre inkább valamilyen városi szórakozóhelyhez hasonlatos, ahová bárki idegen betérhet. Lehetne persze arról beszélni, hogy kár volt annak idején kimúlni, kiveszni hagyni a falu hagyományos közösségi műhelyeit. A fonót, a dohánysimítót, de még a gazdakört is. Kár volt olykor erőszakkal is felszámolni a klasz- szikus népkönyvtárakat, és bármilyen furcsa, kár volt lebontani a kuglipályákat, kár volt szervezetté, napi programokkal, tematikákkal és ki tudja mi mindennel elnépteleníteni a köz- művelődés helyiségeit. Egész pontosan: túl soká féltünk, tartottunk az emberek kötetlen gyülekezeteitől ahhoz, hogy ezek a formák újra élővé tehetők legyenek. A magyar falut annyi történelmi veszedelem között a közösségi tartás tartotta fenn, tragédiák után is teremtette újra és újra újjá. Vallathatjuk a művészetünket, vallathatjuk a tudományt, vallathatjuk e kis nép legjobbjainak életét, mindig kiderül, hogy menynyi útravalót tudott adni, még a legnagyszerűbben ívelő pályákhoz is a magyar falu. Sorolhatnánk neveket is, de túl hosszú lenne ez & névsor. És mindenképpen igazságtalan is. Fontosabb ennél a kérdés: ad-e ilyen útravalót a falu a most indulóknak? Aligha adhat. Ugyanúgy nem, mint ahogy nem ad a város sem. A mai Óbudának, a mai Debrecennek éppúgy kevés képessége van erre, mint akármelyik községünknek. A szülőhely varázsa nem lesz, és talán nem is lehet ugyanolyan, mint régen. Tehettünk volna érte többet? Talán igen, de a sorsunk más területein akkor nem értünk volna el idáig. Lehet vitatkozni, hogy mit vesztünk egy olyan tollvo- násnyi tévedéssel, mint egy iskola megszüntetése, egy tanács felszámolása, de csak akkor ha mellé tesszük azt is, hogy mit és mennyit nyertünk ezekkel az intézkedésekkel. Egy tudásban gazdagabb fiatalságot, átépült faluk és városok sorát. Lehet hogy hiba az, ha manapság már senki nem születik falun, ha az anyakönyvek az igazi otthont nem őrzik, de aligha lehet vitatkozni azon, hogy milyen értéket jelentenek a kórházak és a szülőotthonok, hogy hány élet marad meg éppen általuk. F alusi elidegenedés? Mit tagadjam, hogy magam is sok mindent sajnálok a régi faluból. Visszacsempésznék az életembe emlékeket és hangulatokat, de még a legjobban megszervezett falusi nyaralásomhoz is megkívánom a fürdőszobát. Elidegenedés? Nem magyar betegség, és talán nem is betegség. Árnyék, de olyan árnyék, ami átsuhan az egész világ fölött. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN ' ID HÉTVÉGI MELLÉKLET
