Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-26 / 122. szám

1984. május 26. frr

Megyénkből indultak

Á miniszterhelyettes

DR. SZABÓ FERENC

A kávé mellé egy friss pohár tej is felkerül az asztalra. A hely szelleme természetessé tenné, hiszen dr. Szabó Ferenc miniszterhelyettes irodája a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban található. Csakhogy a tej nem a falut idézi, hanem afféle védekezés a rohanó élet ártalmai ellen, amiről az elnyomott cigarettavégek sora árulkodik.

Fél évszázada Vállajon anyakönyvezték a cselédszülők minden bizonnyal nehéz sors előtt álló fiát. (Nyolc gyerek mellett nem is lehetett sok reményük a szülőknek, hogy a magukétól jobb életet teremtenek nekik.) A családban mégis munkált a boldogulás, az önálló gazdálkodás vágya, így 1940-től a bátorligeti silány homokon három holdacskán kezdett gazdálkodni.

— És persze az én életem is olyan volt, mint akármelyik parasztgyereké — emlékezik Szabó Ferenc. — Otthon, édesapám mellett szerettem meg a munkát, előbb csak a jószágok őrzését bízták rám, aztán már büszkeség töltött el, ha foghattam az eke szarvát, az pedig külön öröm volt egy gyereknek, ha befoghattam a szekeret, kimehettem valahová.

Nagyot ugrunk az időben, a mostani, minisztériumi munkáról beszélünk, ahol már korántsem olyan egyértelmű a siker élménye, nem annyira közvetlenül egy emberen múlik valaminek a végrehajtása.

A jó képességű parasztgyerek életútja egyszerűnek tűnik. Ösztöndíjat kapott, Debrecenben kitűnően képesítőzött a mezőgazdasági technikumban, hogy 1957-ben kitüntetéses diplomát szerezzen az Agrártudományi Egyetem agrárközgazdasági szakán. Rövid kutatóintézeti munkálkodás után a Központi Statisztikai Hivatalban dolgozik, majd az Országos Tervhivatal a következő munkahelye, ahol a tanácsi és területi mezőgazdasági tervezéssel foglalkozott. A mezőgazdasági minisztériumba 1967-ben került, különböző osztályokon, főosztályokon dolgozott, az utóbbi öt évben a tervgazdasági osztályt vezette, hogy végül az idén miniszterhelyettesi megbízatást kapjon.

Másirányúvá vált a munkám, a hivatalban nehezen lehet mérni, milyen közvetlen hasznot hoz a tevékenység — vélekedik. — Azonban van három olyan nagyobb téma, amelyben részt vettem, ami elégedettséggel tölt el, hiszen a magyar mezőgazdaság sikereinek alapját adják. Az én feladatom a szakmámból adódott, a'közgazdasági feltételek kidolgozását végeztem. S persze kellettek olyan munkatársak, olyan háttér, hogy egy-egy elképzelést néhány nap alatt üze- menkénti bontással végig „játszottunk” számítógépen.

Az agrárpolitika egyik nagy feladata volt a háztáji és a nagyüzem kapcsolatának erősítése. Szabó Ferenc ebből a témából védte meg doktori disszertációját 1962-ben. Akár anekdotának is beillik, ami ezzel kapcsolatban történt. Ugyanis a Szabad Európa rádió hívta fel a munkára a figyelmet, hogy úgymond, mit tesznel^ egy kommunista országban a magángazdálkodás visszaállításáért.

— Azt hittem, hogy egy ilyen „dicséret” után akár a munkahelyemre sem mehetek be, de megvédett a politika, s az idő bennünket igazolt. Húsz—huszonöt évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy a háztáji és a kistermelés az őt megillető helyre kerüljön.

Ugyancsak az agrár közgazdászok több éves „harcának” köszönhető, hogy a parasztság jövedelme, életszínvonala elérte a többi osztály és réteg szintjét. S erre is van egyéni megjegyzés:

— Ebben nagy csatát vívtunk mert sokan a végletekét látták. Mert megesik, hogy néha aránytalanul több munkával akár magasabb jövedelemhez is jut, aki mezőgazdasági munkával foglalkozik.

A magyar mezőgazdaság gyors fellendülését a kezdetekben nem követte arányosan az élelmiszeripar fejlesztése. Ez volt a harmadik téma, amely sikert hozott.

— Szisztematikusan kellett végigvenni az

egyes területeket. Szinte bulldog módjára belekapaszkodni mindenbe, amíg az egyensúly létrejött. \

S tegyük hozzá, hogy most éppen ennek hasznát érzi, mert a minisztériumban az élelmiszeripar felügyeletét bízták rá.

— Nein olyan a családunk, hogy nagydobra verje az ilyesmit — említi, amikor a kinevezés fogadtatásáról kérdezem. — A bátyám Bátorligeten az erdőgazdaságtól most megy nyugdíjba. Ahogy elbeszélgettek vele, akkor szólt rólam, a „főnökök” meg csodálkoztak, hogy ők erről nem tudnak semmit.

Egyébként a kapcsolat a szülőfölddel szinte állandó. Amíg a szülők éltek — az édesapa 1980-ban halt meg — szinte havonta, kéthavonta hazalátogatott. Ismerte az otthoni eredményeket, lánytestvérei a termelő- szövetkezetben dolgoztak, velük is szót váltott, de a szövetkezet vezetői azóta sem feledkeznek meg arról, hogy minden fontos eseményről beszámoljanak. A nagy családban különben a tsz-tagtól a plébánosig és a miniszterhelyettesig megvan az egyetértés.

Amíg beszélgetünk, egy telefon zavar meg bennünket. Odamegy az íróasztalhoz, s önkéntelenül nyúl egy újabb cigarettáért, ott a másik öngyújtó, a másik doboz az egyik fiókban. így óhatatlanul adódik a kérdés: milyen módon kapcsolódik ki, hogyan vált a szabad időben.

—■ Ilyen nadrágfényesítő foglalkozásnál, mint az enyém, kell egy kis fizikai munka, ami kikapcsol. Visegrádon van egy kis telkünk, a meredeken, ahol elég volt csak a teraszokat kialakítani. Ahhoz különben sincs elég időm, hogy rendszeresen sportol- toljak, de ha kinn vagyunk a hegyen, akkor a levegő, a munka megnyugtat. Nem spekulál az ember, odahagyja a napi gondokat, s ez a legjobb pihenés.

A felfokozott életritmus okozza azt is, hogy hét közben nemigen adódik idő barátok fogadására, kevesebb a lehetőség az úgynevezett „társadalmi életre”. .

— Inkább vendégeket hívunk Visegrádra. Egy szalonnasütés, jól sikerült beszélgetés sokat ér.

A család, felesége, aki a nemzetközi főosztályon főelőadó és lánya, aki tartósítóipari mérnök a Budapesti Húsipari Vállalatnál a megnyugvást, a biztos szigetet adja, hiszen a munka mellett sokszor a tanulás órái is következtek, levelező aspirantúra után lett a közgazdaság-tudományok kandidátusa 1972- ben. Propagandistaként, a minisztériumi apparátusban az egyik bizottság tagjaként pedig pártmunkát is rendszeresen végez.

Az utóbbi időben keveset lehet bent találni, sokat utazik.

— Van ebben bizonyos tudatosság is — jegyzi meg. — Az új területemmel szeretnék részletesen megismerkedni, márpedig a legjobb jelentés sem ér fel a személyes tapasztalattal, elbeszélgetéssel. Ezért járom az élelmiszeripari üzemeket Debrecentől Zalaegerszegig. Sőt a különböző tanácskozásokat sem mindig tartjuk Budapesten, hanem az egyes vállalatoknál.

S tegyük hozzá, hogy a legtöbb élelmiszer- ipari tröszt megszüntetésével jóval szerteágazóbb a terület, nagyobb figyelem szükséges az áttekintéséhez. S Szabó Ferenc munkastílusához tartozik a feladatok végrehajtásának rendszeres számonkérése, ha kell, a kemény fogalmazás.

— Idegesít, ha valamit nem végeznek el becsületesen, de még jobban az, ha folyamatosan csak helyeselnek, igent mondanak. Ügy hiszem, hogy bármelyik munkahelyen konstruktív gondolkodásra van szükség, olyan munkatársakra, akiknek van önálló ötletük. Ezért helyezek nagy súlyt arra, hogy megfelelő önállóságot teremtsek az egyes embereknek.

Bárhogy nézzük, nagy ívű az az életpálya, amelyik a bátorligeti homoktól a minisztériumig vezetett. Ám megszívlelendő, amit erről mond:

— Nem azért dolgoztam soha az életben, hogy eljussak valahoyá. Szerintem az ember abból a szempontból értékelje a munkáját, hogy amit eddig csinált, az mennyire hasznos, mennyire történt azokért, akik embert csináltak belőle, elindították az életben. így mondhatom, hogy nemcsak politikai értelemben kell elkötelezettnek lennünk, hanem az ágazatért, a sajat véreimért. S magamnak ad eligazítást, ha visszafelé nézve eszerint értékelem a megt it utat, s ennek alapján tekintek előre.

Lányi Botond

Jancsó kontra Bud Spencer

Jegyzet film-ismeretterjesztésünk mai gondjairól

Az állóháborúk legfőbb jellemzője, hogy a szemben álló felek ereje lassan-lassan felmorzsolódik az áldatlan küzdelemben, de egyikük sem jut előbbre. Filmkultúránk frontvonalán ilyesfajta harc folyik hosszú ideje már. Az alkotók a művészet bástyái mögül lövöldöznek az „értetlen”, az „igénytelen”, az „értéket elfogadni nem akaró”, a „csak a kommerciálisát kereső” nézőkre, a nézők pedig visszalőnek a „kalandot elsikkasztó”, a „hagyományos időrendet felrúgó”, a „film helyett rejtvényt gyártó” művészekre. S az álláspontok nemhogy közelednének egymáshoz, hanem mintha távolodnának, legalábbis a nézőszám, folyamatos csökkenése ezt látszik igazolni.

Aki az előítéletek nélkül törekszik a helyzet megítélésére, az felismerheti az igazságnak bizonyos elemeit mind az egyik, mind a másik oldalon, ugyanakkor azt is, hogy mindkét fél jelentős mennyiségű harci eszközt mozgósít vélt igazságok védelmében, amelyekről köny- nyen kimutatható hamis voltuk.- Aligha vonható kétségbe ugyanis a közönség szórakozásához való joga, hiszen az időtöltésnek ez a formája ugyanúgy hozzátartozik az élet teljességéhez, mint mondjuk a munka vagy a lét bonyolult összefüggésein való elmélkedés. És aki számára az E. T. vagy a Piedone jelenti a szórakozás legjelesebb forrását, még nem biztos, hogy elmarasztalható azért, mert művészileg igényesebb filmekben nem képes meglelni a kellemességet. Itt jelentkezik ugyanis a művészet, a művészeti nevelés, a filmismeret-terjesztés felelőssége. Ezeket a nézőket nem tanították, nem tanítottuk meg a mozgóképekben megragadható gazdaság birtokba vételére.

Szélsőségesnek, következésképp elfogadhatatlannak kell minősíteni azonban azt a nézők egy jelentős hányadánál uralkodó nézetet, amely száműzné a vászonról Jancsó, Bergman vagy Resnais műveit csak azért, mert számukra filmjeik nehezen vagy egyáltalán nem követhetők. Van szerencsére ezeknek a filmeknek is — ha nem is a kívánatos mértékben növekvő tábora.

Hogy minden film minden nézőt szórakoztasson — utópisztikus kívánalom. Hogy minden néző pontosan értse a legelvontabb mozgóképi gondolatokat — elérhetetlen cél. Az azonban megvalósítható, hogy az alkotók körültekintőbben vegyék figyelembe a hiányosabb filmkultúrával rendelkezők igényeit is, és az is megvalósítható lenne, hogy a mozinézők széles táborának filmműveltségét jelentős mértékben emeljük.

Hiszem, hogy ez utóbbi nem jámbor szándék csupán, hanem megvalósítható cél, és csak ennek révén érhető el a kimozdulás arról a holtpontról, amelyről fentebb szó esett. Hiszem még akkor is, ha ezen a téren ma biztató jel kevés van.

A legalapvetőbb fórum az egyén filmműveltségének megalapozásában a középiskola kellene legyen — ha vállalná. Ügy tűnik azonban, hogy nem vállalja. A 60-as évek közepén kezdődött hazánkban a középiskolai filmesztétika-oktatás, akkor ezzel megelőztük az európai országokat. A szép kezdeményezés azonban valahol megfeneklett, mert a magyar szakos tanárok az ilyen irányú egyetemi képzés hiánya miatt nem, vagy csak félve vállalkoztak a feladatra. Jellemző, hogy a filmszakma egyik országos vezetője úgy tudta — egy interjúban szólt erről —, hogy a középiskolai filmoktatást megszüntették.

Fontos fórum lehetne a filmklubmozgalom, de a hazai szövetsége többszöri kísérletezés ellenére sem alakulhatott meg. A létrehozását célzó egyik tanácskozáson, amely a Népművelési Intézetben zajlott, a résztvevők derülve fogadták azt a megjegyzésemet, hogy ez a legéletképesebb mozgalmak egyike, ha az ismert mostoha körülmények között 25 évet kibírt.

Fájó pont, hogy a televízió, miközben felvállalja más

művészetekkel kapcsolatosai az ismeretterjesztő feladató kát, ezen a területen nem je leskedik. A filmek előtti be vezetőt a népharag már ré gén elüldözte, s ami ma lát ható a képernyőn, az az is kolatelevízió még az iskolák ban sem nézett programjáb; szorul.

Néhány évvel ezelőtt tör tént: népművelés szakos hall gatóktól kérdeztem meg sze mináriumon, milyen film folyóiratokat ismernek, i Filmvilágról mindenki tu dott, a Filmkultúrát csal néhányat? ismerték, senk nem tudott a Külföldi Film hírek, a Nemzetközi Filmtá jékoztató, a Filmtudomány Szemle létezéséről. Mellesleg ezen nem csodálkozhatunk az utóbbi kettő négyszáz pél dányban jelenik meg, tehá alig hozzáférhető.

Ugyanez a helyzet a pél dányszámot illetően a Film tudományi Intézet könyvso rozatával is, pedig példáu Bazin, Metz, Kracauer írása másutt nem találhatók meg Nagy könyvkiadóink film tárgyú könyvet elvétve je lentetnek meg, pedig a nyom tatott anyag hiánya az ön képzés lehetőségétől is meg fosztja az érdeklődőt. Ebbő következik az a gond, hogj a TIT is, meg a klubmozga lom is nehezen talál képzet előadót, magyarán: a hiánj

újabb hiányt szül.

Nem állítom, hogy kulturá lis életünk legfőbb gondj; ma a filmművészeti ismeret terjesztés megoldhatatlansá ga. Azt viszont igen, hogy es is egy a jelentősebbek közül melynek megoldásán gondolkodnunk kell, s cselekedni is mielőbb.

Hamar Pétéi

A szabadságharc vezérei

F

orradalmi időszakaink kezdeti. történelmünk fontos fordulópontja az 1848— 1849-es forradalom és szabadságharc. Lankadatlan érdeklődés tapasztalható a témáról szóló történelmi mű iránt, különösen, ha új mondanivalóval jelentkezik. Ilyen Bona Gábornak a könyvpiacon gyorsan elkapkodott „Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848—49” című könyve.

Bár a magyar polgári forradalom és szabadságharc hatalmas irodalma ismeretes már, még a hadtörténész számára is jut bőven feladat. Ezek közé tartozik a hadsereg és a katonai vezetés összetételének tüzetes vizsgálata, minthogy az egyes és összefüggő nagy csaták kimenetelében lényeges szerepet játszhatott ez is.

Bona Gábor kötete csaknem 400 oldalnyi. Az első negyven oldalon rövid eseménytörténetet is adva tömören és lényegre törően elemzi az első honvéd zászlóaljak szervezését, a honvédsereg megalakulását, első parancsnoki állományát, a hírhedt váci nyilatkozat utáni válságot, és a katonai vezetés konszolidációját, amely nélkül nem következhetett volna be a győzelmes tavaszi hadjárat.

Ugyancsak szól a szerző a debreceni függetlenségi nyilatkozatról, amelyet ugyan a tisztikarból néhányan helytelenítettek, többen emiatt ki is léptek, ám ennek a politikai lépésnek valójában inkább pozitív következményei voltak: ,,a fegyveres támadás, az olmützi oktrojált alkotmány hatására a dinasztiahű volt cs. kir. tisztek egy része is balratolódott, azonosult a forradalom és a szabadságharc ügyével” — írja a szerző.

Figyelemre méltó fejezete Bona Gábor könyvének a tisztikar létszámát a szabadságharc három különböző fázisában bemutató rész, továbbá a honvédsereg tábornoki és törzstiszti karának összetételét, társadalmi, nemzetiségi és katonadinasztiai szempontok alapján elemző oldalak. A honvédsereg tisztikara fokozatosan és sokféle közegből állt ösz- sze.

Visszaléptek azok a közép- és kisnemésfik, akik korábban az előléptetés kilátástalansága miatt kiléptek a seregből, állami, kincstári közhivatalnokok lettek, vagy kényszemyugdljha mentek, de az a jövőjük sem bizonyult megalapozottnak. A tisztikar másik részét azok alkották, akik a császári zászlóaljak, osztályok tisztjeiként reguláris alakulatnál szolgáltak.

A hadvezetés felsőbb körének (tábornokok, törzstisztek) 68,8 szá zalóka magyar, 15,5 százaléka német, osztrák, 4,2 százaléka lengyel 3,6 százaléka szerb, horvát, 0,7 százaléka olasz, 1,5 százaléka egyéb 24 katonai vezető neves katonadinasztia tagja volt. Nemesi származású 77,4 százalék, polgári család fia 22,6 százalék.

Bona "Gábor könyvének nagyobbik részét teszi ki az az egyedülálló vállalkozása, amelyben 1058 tisztről közöl életrajzi adatokat, 240 arckép kíséretében.

~ Közülük 31 elesett, a császári megtorlás huszonkettőt kivégzett, tizenkettő fogságban halt meg, közel 400 börtönt szenvedett a szabadságharc bukása után. 23-ai közlegényként soroztak be a császári hadseregbe.

Ha valaki egyszer megírja a Szabolcs-Szatmár megyei negyvennyolcas főtisztek monográfiáját, nem nélkülözheti Bona Gábor kötetét. Említsük meg néhány roegyénkbelinek a nevét. Csuha Antal tábornok Nagyhalászban, Répásy Mihály tábornok Kemecsén, Kézy László őrnagy Mátészalkán, Patay István ezredes Nyírmadán, Rakovszky Samu ezredes Gáván jött a világra. — Vajon hányákról tudnak ezekbén a szabolcs-szatmári helységekben? (Zrínyi)

Orosz Szilárd

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET