Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-26 / 122. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. május 26. Az élei nagy aduja: a nyelvtudás Találkozás dr. Lomb Kató szinkrontolmáccsal Az Elnöki Tanács dr. Lomb Kató tolmácsnak, I több évtizedes eredményes j tanári és tolmácsolási te- ! vékenysége elismeréséül, a népek közötti megértés, barátság erősítése érdekében í kifejtett .munkájáért — születésnapja alkalmából — a Munka Érdemrend arany fokozatát adományozta — ! olvastuk a kitüntetésről szóló hírt a központi lapokban. Az egész ország kö- I szöntötte Lomb Katót, a j tizenhat nyelvű asszonyt, akit sokezren ismernek, csodálnak, tisztelnek, s ^mondjuk meg őszintén: iri- j gyeinek is. Tévé-, rádióinterjúiban, cikkeiben, köny- i veiben saját életével bizonyítja, aki több nyelvet tud, sokszorosan többet lát a világból, s többet tud nyújtani önmagából, értékeiből a | társadalomnak is. Budai, meleg hangulatú otthonában nagy helyet foglal el az irodalom: a könyvespolcokon a klasszikusok mellett ott sorakoznak a szovjet, angol, német, francia, olasz, spanyol, japán realisták művei. Mindegyiket eredetiben olvassa. — Számomra az idegen nyelvű könyvek olvasása a szókincs ébren tartását is jelenti >— mondja. — A könyv a legmegbízhatóbb, a legtürelmesebb segítő nyelvtanár. Végtelenül közvetlen, barátságos és vidám természetű. Társaságában lenni, szi- porkázóan szellemes történeteit hallgatni üdítő szellemi élmény. A kapcsolatteremtés összefügg a hivatásával: nemzetközi találkozók, kongresz- szusok, a világ négy égtájáról érkezők nyelvét „hangolja” össze. Politikai, tudományos életünk számos vezetőjét kísérve az utóbbi húsz évben 55 országban járt. Űti- élményeiből könyv is született: Egy tolmács a világ körül címmel. — Sokan fordulnak hozzám, azzal: hogyan lehet gyorsan, jól nyelvet tanulni, akár egyszerre többet is, van-e korhatár a nyelvek elsajátításában? — Miközben teát önt a csészékbe, életéből merítve a választ, folytatja: — Középiskolában tanultam németet, latint, franciát, a többi nyelvvel már felnőttként — a kínai kivételével — kizárólag a. könyvek és a rádió segítségével kerültem közeli barátságba. Az orosszal kezdtem 1940- ben. Egy délután hazafelé jövet az antikvárium kirakatában megakadt a szemem egy kopott, cirillbetűs szótáron, 96 fillérbe került, megvettem. — A háború után aztán orosz nyelvet tanítottam a Műszaki Egyetemen. Egyébként kémia-fizika szakos doktori diplomám van. Mégis mindig a nyelvtudásból éltem, s a nyelvek tanulásában lelem ma is örömömet. „Hivatásos Dr. Lomb Kató nyelvtanuló” vagyok, állandóan ismereteket gyűjtök; mivel a tudomány, a technika fejlődésével új fogalmak születnek, változik, alakul a nyelv is. A nyelvtanulás nem kampány, hanem életforma. Csak az első tíz nyelv nehéz ... — biztatóan nevet rám. — Mégis, van valami titka a nyelvek gyors elsajátításának? — Nincs erre recept, bárki képes rá,, ha van önbizalma. Érdeklődés, kitartás, szorgalom és jó memória kell hozzá. Fiatalon könnyebben elsajátítható a helyes kiejtés. Viszont a felnőtt agy érettebb, logikai következtetései, rendszerezőkészsége kifinomultabbak. Szerintem mindaddig, amíg kapcsolatot tartunk a külvilággal, képesek vagyunk nyelvtanulásra. Akármilyen jó a pedagógus, a tanfolyamvezető tanár, a nyelvtanulás elsősorban rajtunk múlik. — Olvasni, olvasni, olvasni! Újságot, könyvet, folyamatosan, nem szótárazva. Ha nem is értünk minden szót, a mondatpanelek ismeretlen szavaira két-három oldal után már magunktól rájövünk. Ez a legizgalmasabb keresztrejtvény. Sűrűn hallgassunk rádiót, naponta írjunk, spontán, ami eszünkbe jut és bátran beszéljünk, az sem baj, ha hibásan. A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni. Heti 12—14 órát kell foglalkozni egy nyelvvel ahhoz, hogy megtanuljunk olvasni, beszélni. Lomb Kató életcélja a nyelvtanulás népszerűsítése. Saját gondjának tekinti, hogy a magyar lakosságnak alig 15 százaléka beszél idegen nyelvet. A már ismert és sokunk által hasznosan forgatott így tanulok nyelveket című kötete után most megjelent a Nyelvekről jut eszembe című könyve is, amelynek minden sorát a segíteniakarás hatja át, szinte kézenfogva vezeti be az olvasót a nyelvek titokzatos, érdekes birodalmába. Aki eddig a nyelvek elsajátítását keservesen száraz, kényszerű. biflázásnak hitte, megbizonyosodhat arról, hogy a tanulás izgalmas játék is lehet. Szellemes dialógusokkal, humoros anekdotákkal oly pikánsan fűszerezi mondandóját a nyelvtanulásról, a nyelvtani szabályok ismeretéről, hogy az ember önkéntelenül arra gondol: ha iskoláinkban így tanítanának, mennyivel többet tudnának a gyerekek. Lomb Kató az intézményes nyelvoktatásnak fájdalmas eredménytelenségét abban látja, hogy „a leadott tananyagot a (szorgalmas) diák megemészti ugyan, de körülbelül annyi örömet lel benne, mint a liba, aminek csőrébe tömik a kukoricaszemeket”. Állítja, hogy így soha nem találhatja meg a tanuló a nyelvtudomány ismereteinek morzsáit, nem érezheti a felcsipegetés örömét. A tolmácsasszony bátorít, biztat fiatalt, középkorút, időset a nyelvek meghódítására, könyvében megosztja velünk saját tudományát, módszereit, fortélyait. Segít az elindulásban, megtanít memóriafrissítő szójátékokra. Erőt ad a csatározáshoz, de nem ígér könnyű győzelmet. „A nyelvtani szabályokat 3—4 hónap alatt el lehet sajátítani — írja —, a szókincs parttalan tenger, míg élünk tanuljuk”. H. A. Szépen magyarul — szépen emberül A nyelvművelő Móra Ferenc Nagy íróink mindig szívesen foglalkoztak nyelvünkkel, felhívták a figyelmet fogalmazási és egyéb hibákra. Móra Ferenc is számos nyelvhelyességi kérdéssel foglalkozott írásaiban. Mi most ezek közül kettőt ragadunk ki: a tudományos, illetve a hivatalos nyelvet. Móra mindig abból indult ki, hogy a nyelvnek az alapvető feladata a közlés. Hogy pontosítsunk: magyarázni kell és nem magyarázkodni, ö maga nemcsak író és szerkesztő volt, hanem régész is. Számos tudományos cikke, könyve jelent meg. Az háborította fel leginkább, amikor az alapvető könyvekben — például a tankönyvekben — nem az életkori követelményeknek megfelelően lebontva közlik a tudományos ismereteket, hanem az egyszerű dolgokat is bonyolultan, agyonmagyarázva adják elő. Ez nemcsak nyelvileg, hanem pedagógiailag is elhibázott dolog. Egy egyszerű számtani példát is bonyolulttá lehet tenni, ha feleslegesen tudományoskodunk. Erről olvashatunk az Öt póknak hány lábáról című írásában. Annak is híve volt, hogy a legfontosabb ismereteket adjuk — világosan és egyszerűen. Természetesen nem leegyszerűsítve, hiszen az ismeretek közlése éppen az emberi gondolkodás fejlesztését szolgálja. Tehát — véleménye szerint — ki kell választani, melyek azok az ismeretek, amelyek nélkülözhetetlenek, és melyeket hanyagolhatunk el. Ezeket mindig a helyzetnek megfelelően kell magyarázni — minden sallang nélkül. Ebben ő maga is példát mutatott, mert tudományos cikkei csaknem mindenki számára érthetőek és világosak. Móra korában a hivatalos stílus éppen a közlés lényegét homályosította el. Az egyszerű ember nem értette például ezt a kifejezést: az eljárás folyamatba tétetik. A Mihály folyamatba tétetik című írásának hőse attól fél, hogy őt magát teszik folyamatba. Saját véleménye szerint a Tiszába, mert az esik legközelebb. Igaz. hogy a Tisza csak folyó (folyam), és nem folyamat, Mihály számára mégis azt jelentette, hogy őt a Tiszába mártják. Móra csak nehezen tudja megmagyarázni neki, hogy miről van szó. Mihály számára nem egészen világos még így sem, hiszen az anyósát akarja „folyamatba” mártani, ott ahol a legmélyebb. Tréfának eddig jó, de a korabeli körmondatok nem éppen ezt a célt szolgálták. Ellenkezőleg! Pontosan a szellemesség hiányzik belőlük, a lényeget teljesen elhomályosítják, így könnyebb volt az egyszerű emberek becsapása. Tehát már nem „egyszerű” nyelvi, stiláris kérdésről volt szó, hanem politikairól is. Pedig az egyszerűsítés, a közlés világossága, félre nem érthetősége lenne a legfontosabb. A körmönfont fogalmazással az ellenkező hatást érjük e} anélkül, hogy hazudnánk. Miért kell hivatalos- kodni, amikor arra semmi szükség nincs? Miért kell okoskodásai (vagy annak látszatával) félrevezetni az ol- j vasót? — veti fel a* kérdése- • két Móra Ferenc. Kérdései i sokáig költői kérdések ma- ! radtak. M. L. í LÁTOGATÓBAN Jocó bácsinál Belehuppantam'az öblös karosszékbe, és csak forgattam a fejem. — Itt nem kell tapétázni — hunyorított rám a házigazda. — Hány könyv lehet itt, Jocó bácsi? — Sajnos, nemigen van több tízezernél... A főiskolán még ott áll vagy harminc ládá- nyi könyv, irat. (Közbevetőleg: a személyes hangvételt nem mellőzhetem, hiszen másfél évtizede ismerem dr. Margócsy Józsefet — a nyíregyházi tanárképző főiskolán tanárom, tanszék- vezetőm, majd főigazgatóm volt. S ha ott a főigazgató a folyosón megverte a Páliamat: „Miért lógatod az orrod, bátyuska?” — akkor bizony „Jocó bácsi” lett a nagy tekintélyű vezető, akinek elmondhatta a gólya is búját-baját...) — Amikor átköltöztünk a Selyem utcai régi házból ide, akkor nem tudtunk minden könyvet elhelyezni, pedig láthatod: a padlótól a mennyezetig érnek a polcok. S még így is van, ahol két sor áll egymás előtt. De azért van némi rend is — nevet. — Ott fent kezdődik Aczél Tamással, s itt lépt végződik Zrínyivel a magyar rész. Ez a fal a kézikönyveké, lexikonoké, az ott a külföldi szerzőké, emez pedig Nyíregyházáé ... Ez meg itt az én könyvem — nyom a kezembe egy kis kötetet. — Végre megjelent... 1980-ban írtamj azóta készült szép lassan. Az ismertetőt már olvastam előzőleg. „A pedagógus és az élet” című kötetről, mely a Korszerű nevelés sorozatban jelent meg — ám még nem lehet hozzájutni a könyvesboltban. Aki írta: pedagógus, mégpedig a javából! Nemzedékek sora nőtt fel a keze alatt — előbb magyar—francia szakos tanárként a nyíregyházi Kossuth gimnáziumban (régi iskolájában) tanított, majd 1962-től a tanárképző főiskolán. 1980-ban érkezett el a nyugdíj ideje ... — A főiskolával nem szakadt meg a kapcsolatom, s ennek nagyon örülök. Két félév anyagából tartok szemináriumi foglalkozásokat, s ez külön öröm, mert 1971-től végig csak előadásokat tartottam. Más, egészen más a szeminárium ... Ott közvetlen kapcsolat alakulhat ki, a hallgatók és a tanár között, lehet 'vitatkozni, beszélgetni, érvelni, kérdezni. Az előadáson? Ott van mód szunyókálni, vagy keresztrejtvényt is lehet fejteni — tudom én jól. (Ellenkeznem kell. Előadásai közül azokat volt szerencsém hallgatni, melyeken Az ember tragédiáját elemezte. Mit is mondjak ... Nem fejtettünk keresztrejtvényt. Amit hallottunk, az izgalmasabbnak bizonyult.) — A főiskola csak heti négy órát jelent, no persze, ez csak maga az ott töltött idő. Amit készülök rá, az plusz — mert készülnöm kell. Úgy tartom: minden foglalkozás más és más, még ha ugyanaz az anyag is. Az az elvem: ne „jegyzetszakos”, hanem magyar szakos tanárok kerüljenek ki a padokból ... (Lendülettel, széles gesztusokkal beszél, jóívű kiszólásokkal tarkítja mondandóját, itt-ott elkanyarodik valamely anekdotikus eset kedvéért. Űjra a főiskola padjában érzem magam ...) — Szóval, részben pedagógus maradtam, ezt nem tudom „levetkőzni”. Emellett itt vannak a különféle társadalmi-közéleti megbízatások. Seregnyi bizottság választott tagjai közé — a pártbizottságon, a népfrontnál, a tanácson. Van egy megbízatásom, ami igen közel áll a szívemhez: a TIT megyei elnöke vagyok ... („Az ismeretterjesztéskor tűnik ki leginkább, hogy nemcsak tanultuk szaktárgyunkat, hanem tudjuk is. Tudniillik: alkalmazni vagyunk képesek ... Valaki disszertációt írt egy író lélektani elemzésének világirodalmi vonatkozásairól... De akkor tudja igazán, hogy kicsoda ez az író, mi a jelentősége, ha meg is tudja magyarázni — természetesen más-más módon — falusi nagyanyjának, érdeklődő gyermekének, középiskolás tanítványának...) — A Kossuth gimnáziumhoz köt életem nagyobb része: lényegében 1929-től 1959-ig közöm volt hozzá, hiszen itt tanultam és tanítottam. Idén — nagy örömömre — azt is megérem, hogy kedves alma materemben érettségi elnök lehetek... Mindemellett a kossuthos diákok baráti körében is tevékenykedem — ugyancsak teljes szívvel! Ülünk a könyvfalu szobában, lassan alko- nyodik. Elnyúlok a fotelban, a jegyzetfüzet meg-megbillen a térdemen, amikor a hamutartó fölé nyújtom a jóízű szivart, mely- lyel megkínált. („Én csak akkor élek vele, ha Pista fiam itthon van Budapestről, s a vasárnapi ebéd után elfüstölünk egyet...”) Gomolyog a füst, s ahogy szó szót követ, régi árnyak tűnnek fel. Czóbel Minka. — Két évvel ezelőtt a nyíregyházi levéltár volt igazgatója teázás közben azt mondta: te Jocó,' ott van a levéltárban a Czóbel- hagyaték, azt még alig nézte meg valaki. Jó mondtam, három hét alatt átnézem, aztán meglátjuk, mit kezdhetünk vele. Hát most érek a végére, két év után. Kincses- bányára bukkantam, s az is kiderült közben, hogy a hagyaték másik fele Budapesten van. Egy roppant érdekes világ még érdekesebb nőalakja lépett elő a régi levelekből, iratokból ... Terveztem is. s még ma sem adtam föl egészen, hogy megírom egy régi udvarház utolsó gazdái történetét... Nyíregyházi polgárok, kereskedők, írók, kocsisok, úrhölgyek, dzsentrik .. . — Fölhívott pár éve egy volt tanítványom, Ágoston Pista a nyíregyházi rádiótól. Egy nyíregyházi emlékeket idéző riporthoz kért némi pontosítást, ha jól emlékszem, a régi Luther utcáról. Feleségemmel — akinek családja még régebben él a városban, mint az enyém — közösen adtunk választ. Aztán ... ahogy letettük a kagylót, beszélgetni kezdtünk: hogy is volt, hol is volt ez meg az az épüilét, vendéglő ... Végül is fölkerekedtünk még aznap este, és elsétáltunk a Lu- ther-házhoz ellenőrizni, felidézni az emlékeket. Nem sokkal később a rádió fölkért a közreműködésre: az Utcák, terek, emléktáblák című sorozatban a régi Nyíregyházát, annak jellegzetes alakjait idéztük hétről hétre. Ekkor kezdtem ón tüzetesebben foglalkozni a város múltjával — s rá kellett jönnöm, hogy emlékeim itt-ott milyen csalókák, hogy mennyi mindent nem tudok szülővárosomról. Nekiláttam hát a gyűjtőmunkának ... (A levéltárban a város mérnöki hivatalának iratait rendezte — ezer meg ezer kis cédula őrzi azóta az itt lelt emlékeket: házak és tulajdonosok, utcák és új kávéházak, bontás és építés sok-sok adatát. Aztán melléje sorakozott a régi városi újságokból előbányászott seregnyi momentum — a nőegylet báljától a városban évente megforduló tiroli káposztagyaluló mesterig.) — Rengeteg munkatársra találtam. Az utcán gyakran megállítanak idősebb nyíregyháziak, újabb adalékokkal egészítve ki az eddigieket. Ez a huszonöt fiók őrzi... (Valahogy úgy képzelem: a város utcáin járva két képet lát. A magasodó új házak mögött ott áll az ódon girbegurba kis házsor, a régi cégtábla, macskaköveken döcög a konflis, a taliga.) — Napról napra belecsöppenek a századforduló életébe, örülök, ha új képeslapra, könyvre bukkanok az antikváriumban, az ócskapiacon, ha új érdekességet hallok valakitől, vagy találok egy-egy korabeli lapban. Ennek talán nem is lehet végére érni, bár .tulajdonképpen ma már nem ez tölti ki időm nagyobb részét... Van tennivalóm bőséggel. (Száll a szivarfüst a dobotsor fölött, ahol egy város múltja lapul csöndesen. A cédulákon éjjelente talán megelevenednek az öt- ven-száz év előtti nyíregyháziak ... Üjra szót váltanak a Koronában rendezett bálról, a szociáldemokraták május elsejei felvonulásáról, a képviselőválasztásról vagy a frissen csapolt Dreher-sörről. Olyanok találkoznak itt, akik talán soha ánnak előtte — s arra várnak, hogy megismerkedjenek velük a mai nyíregyháziak is ...) Tarnavölgyi György
