Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
1984. április 4. Péli Tamás: Liliom Ünnepünk piMianaitalbajn legtöbb helyen együtt a család. Kissé lelassulnak a hétköznapi rohanások, elcsendesülnek a máskor emeltebb hangú indulatok, több idő marad mosolyra, beszédre, örömre. Ahol így van, ott szebb az ünnep, mint a sok hétköznap. De vajon mindenütt így van? Ki gondol ilyenkor arra, hogy mennyien vannak, akiknek az ünnepi egyedüllét keserűséget szül? Pedig mennyien és mennyien várják már, hogy jöjjön a másnap, amikor megindul újra a mozgás, s enyhül a mar gány. Család. Költőien csengő szép szó. Az, ha az a tartalom, mely a fakadó szerelem pillanatától foganva egy életen át tart együtt férfit, nőt, gyermeket, fiatalt, öreget. Kell néha pár perc, hogy végiggondoljuk: vajon a mi kis világunkban helyén van-e minden? Ezért így jelenik meg ezen az oldalon most a szokástól eltérő, más tartalommal a családnak szentelt mondandó. Hogy az ünnep idején mérlegre tehessük: gyermekeinktől öreg szüléinkig átível-e még a tisztelet, a szeretet és a béke. Könyvek a családban Á házi könyvtárak egy felmérés tükrében Mindig is izgatott, hogy vajon a könyvvásárlók szándékai mennyire tudatosak, mi haitározza meg választásukat, almikor a könyvek százai közül éppen azt az egyet emelik le a polcról. Mi történik aztán e kötettel* ha otthon korábbi társai mellé kerül? A kereskedőktől tudom, hogy az igazi könyvbarátok nagyon sokszor a becsomagolás mellőzését kérik, mert mihamarabb szeretnék birtokukban érezni az alkotó üzenetét. Mérlegen 14 év Vidáné Kulcsár Júlia és Mándi Péter Könyvek otthon címmel egy most megjelent kötetben a könyvvásárlási szokásokról, a családi könyvtárakról számol be egy 1978. évi országos olvasáskutatói vizsgálat tapasztalatainak birtokában. A könyvet a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése jelentette meg, a kutatásban a Könyvtártudományi és Módszertani Központ munkatársai is közreműködtek. A felmérők egy korábbi, 1964-ben végzett hasonló vizsgálat eredményeivel vetették össze újabb tapasztalataikat. 1964. és 1978. A közben eltelt tizennégy esztendő alatt a magyar könyvkiadás és könyvkereskedelem legdinamikusabb korszakát ekkor élte át. A hatvanas évek közepén 44 millió kötet jelent meg hazánkban, 1978- ban viszont már 93 millió könyv hagyta el a nyomdákat. A megnövekedett választék e viszonylag rövid idő alatt három és félszer nagyobb könyvforgalmat teremtett, amely összegben kifejezve mintegy hárommiIliárd forint volt. Ezt a. fejlődést — már ami a mennyiségi mutatókat illeti — igazolja az imént említett otvasáskutatói felmérés is: a családok tulajdonát képező könyvmemnyi- ség megháromszorozódott. (Az interjúkat készítők 1000 családot kerestek fel országszerte, különböző nagyságrendű településeken.) Kevesen olvasnak Mindezek ellenére néhány ténnyel ajánlatos szembenéznünk. A könyvvásárlás volumene növekedett, a rendszeres könyvolvasók száma azonban nem változott különösképpen. Csökkent — méghozzá figyelmeztető mértékben — az olvasásra fordított idő. A havonta legalább egy könyvet elolvasok száma (nem magas mérce!) a vizsgált időszakban 22,6 százalékról 17,2 százalékra süllyedt. Megszokott válaszként a televízió térhódítására illik hivatkozni, a szerzők újszerű megállapítása, hogy a televízió nem az olvasni szeretők kedvét zavarja. A tévé általában azokat invitálja a szükségesnél hosz- szabb időre a képernyő elé, akik egyébként is a művelődésinek, a szórakozásnak az olvasásnál passzívabb formáját választják. Sajnálatos, hogy a más szabad idős tevékenységgel szemben az utóbbi időben az olvasás érdemtelenül háttérbe került. További adat: a fiataloknál 1964-ben a felsőfokú végzettségűek 73,3 százalékai, most csak 52,6 százaléka vallotta magát rendszeres olvasónak. A középiskolát végzetteknél 60,7 százalék és 36 százalék, a nyolc osztályt elvégzetteknél 32 százalék és 14,8 százalék az arány. Ha valami fontos lehet könyvkiadó, -terjesztő, könyvtáros és író számára, akkor elsősorban ennek az állapotnak a megváltoztatása a könyv, az olvasás segítségével, a művelődés presztízsének megőrzése és megvédése érdekében. Vezetnek a klasszikusok A könyvvásárlási szokások változásainak függvényében érdemes egy pillantást vetni a családi könyvtárak polcaira is. A korábbi évtizedekben általában a szépirodalom volt az egyeduralkodó, a 70-es évek végére megváltozott a netesen rajzolta meg néhány héttel ezelőtt irodalmi hetilapunkban agyérelmeszasedés- ban szenvedő, elhunyt édesanyja utolsó esztendeit. Leírta mi mindent tett az egész család a szerencsétlen mamáért, s a többi között leírta azt is, amikor munkahelyén azon töprengett, nem lenne-e megoldás a mamának az elmeszociális otthon. Amikor ezt hangosan megemlítette, egy fiatal gépírónő megrótta: „Majd magát is oda teszi egy- szier a fia... ” Miért döbbentettek meg ezek sorok? Mart mind gyakrabban írünk azokról a felnőtt, de még jó munkabíró emberekről, akik nem törődnek megfelelően rászoruló öreg szüleikkel. A társadalmi közhangulat — szerencsére — mindinkább az ilyenek ellen fordul. De gyakran hamis a kép! Most elősorban nem azokra az öregekre gondolok, akik annak idején mondjuk nem törődtek a gyermekükkel, meglehet az is, hogy állami gondozásba adták őket vagy csak egyszerűen otthon, nem törődtek velük. Nem rájuk gondolok, és nem is írom le, hogy ők nem érdemlik meg a viszonttörődést, mert ez nemcsak „megérdemlés” kérdése. helyzet: nőtt az ismeretközlő irodalom részaránya. S mi van a könyvespolcon? Továbbra is Jókai, Mikszáth, Móricz, Petőfi, Hemingway, Berkesd és Verne vezeti a sort, de mindinkább helyet kapniak a kézikönyvek, a lexikonok, a népszerű ismeretterjesztő kiadványok, a politikai irodalom. Igaz, eközben néhány könyvtípus — mint például az útleírások — iránt mérséklődött az érdeklődés. A mintavétel szerint általánosságban a családi könyvtárakban első helyen a klasszikus magyar, második helyen a klasz- szikus külföldi, a harmadikon pedig a mai magyar próza- irodalom van. A költészet iránit szerényebb az érdeklőLegalább anyagilag törődni általában azzal is kell, aki „nem érdemli meg”, legfeljebb az érzelmeket nem szükséges hozzáhazudni. Ez lehetetlen is. Nem róluk van szó, és nem ők a többség. A többség, aki megérdemli a törődést, akinek a gyermeke felelősnek is érzi magát ezért, de az akadályok néha már-már leküzdhetet- tennek látszanak. Ismerek olyan asszonyt, aki idősi, beteg szüleinek ápolása miatt ment csak el nyugállományba, és fél évveí '„ké- sőbb a leggondosabb törődése elienéi'e- egymás - után? eltemette1 édesanyját, majd édesapját is, ö még ma is friss, fiiatok», dolgozhatna, de begyakorlott munkahelyét természetesen más foglalta el, és így a dolog megfordíthatatlan. A lelkiismerete nyugodt, de nem találja otthon a helyét. Ismerek olyan családot is, .akiknek módjukban áll gondozót fizetni öreg édesapjuk mellé, de nagyon nehezen találnak ilyen gondozót, s ha találnak is, az néhány hónap múlva lemond az állásról. A legnehezebb persze azokkal az idős emberekkel, akik szellemileg nem tiszták. És tragikus, hogy milyen sok ember éli élete utolsó esztenMester Attila: Csöndes kiszámoló Egyre párálíik a hegy, kettőre az alkony is megjő, háromra denevér szárnyon álmok csapongnak át szobánkon, négyre lámpánk körül a légy (dühös kis vadászrepülő) köröz napunk romja fölött, — s ez így együtt az öt. Hatra az álom ittmarad, ha lecsukod szemed, Hétre ha tudnám a nevét létünk bokrát ki oldja szét, elmondanám neked. Nyolcra az ég, mint tiszta gyolcs lebegteti a fény, kilencre indulsz már, sietsz semmi sincs a helyén, — kulcs, táska, vásárlókosár, — ajtó csapódik végül, elmentél, s a hiányod így tízre kiegészül. aeit agyereimeszeseaessei, szellemi leépüléssel úgy, hogy gyakran cselekedeteinek sem ura már. Egy-egy ilyen eset az egész család tragédiája, és még jó, ha vállalni tudják az együttélést, a gondozást. De gyakran nem tudják földrajzi távolságok, lakáskörülmények és egyebek miatt. És akkor jön a gondolat: elme-szociális otthon. Jártam ilyen otthonban egy nyugatmagyarországi falucskában. Nem írhatom le, hogy boldogok voltok az ott élők, mert volt közöttük boldog is, boldogtalan is,..teljesen közöm-; bős is. De" éltek, tiszták vol-j tok, ellátták őket nemcsak élelemmel, fűtött szobával és tiszta ruhával, de akit lehetett, azt némi foglalatossággal is. Talán nem voltak boldogtalanabbak, mint otthon egész nap üres falaik között, hiszen társak között voltak. Azt hiszem, ilyen esetben a család a boldogtalanabb, a hozzátartozók, *akik valamiféle szégyennek érzik, a társadalom ítélete előtt titkolják, hol is van öreg szüléjük. Pedig az esetek többségében nincs okuk a szégyenkezésre. Nem megítélni, hanem segíteni kellene az ilyen családokat. Sárdi Mária T udom, hagy naigyon sok levelet kapnak, melyek jó vagy rossz emberi sorsokról szólnak. Gondolom főként az idős emberek panaszkodnak egyedüllétükről, vagy más gondjaikról. Meg tudom érteni, hiszen én is túl vagyok a hetvenen, és sokszor visszagondolok: néha jól esett a magány, de amikor öregségére az ember családon belül is mindig magányosan él és nem tesz ellene semmit az rettenetes. Fájdalmas, ha a fiatalok, a gyerekek eltávolodnak a szülőktől, azt nem gyógyíthatja se szociális otthon, sem öregek napközije. Nehéz lehet annak, aki teljesen magára marad, ha nem szeretik. Mert hiányzik a szeretet, öregségünkre még inkább vágyunk rá... Nem mindig szeretet hiánya miatt maradnak magukra az öregek. Az élet is hozhatja így, hogy amikor a gyerekek nőni kezdenek megfogyatkozik a család, összeszűkül az élet, elapadnak a házi tennivalók. Van ahol végérvényesen, mert soha nem -térnek esetleg vissza a gyerekek munkavállalásuk, családalapításuk révén. Vagyis kilépnek a .családi körből a felnövekedett gyerekek s az életük» végére ért öregek magukra maradnak. Ahol azelőtt nyüzsgés, elevenség honolt, mind nagyobb lesz a csend. Sokaknál értelmét veszti ilyenkor az élet, még akkor is, ha a 'távolabb élő gyermekek haza-haza látogatnak, és ilyenkor a belülről áradó tisztelettel, és szereltettél veszik körül az idős szülőket. Amiért én -tollat fogtam az, hogy megírjam az idős emberek is tehetnek arról miként élnek. Tőlem is távol élnek gyermekeim, férjem évtizedekkel ezelőtt meghalt. Igyekszem most is — ás mindig is ezt tettem, — belső rugalmasságomat megőrizni és úgy érzem sikerült is sértetlenül átélnem a legszűkebb környezetváltozást. Mert véleményem szerint aki megadja magát — szorongás, félelem lappang benne — azt valóban nagy megrázkódtatások érhetik magányában. Erre azonban fel kell készülni, mégpedig úgy, hogy az elkerülhetetlenben is meg kell keresni a jót. Nekem minden percem be van osztva. A ritka pihenőóráimban is gyakran felkerekedek, embereik közé megyek, beszélgetek ismerősökkel, egy percet sem hagyok kárbaveszná. Nyugdíjasként dolgozom is. Két okbóL Kell a pénz, hogy üres kézzel soha ne érkezzem unokáimhoz, s hogy a névnapok vagy a születésnapok, évfordulók apró ajándékok révén is legyenek emlékezetesek. Szeretek olvasni, zenét hallgatni, színházba, moziba járok, kihasználom mindazokat az alkalmakat, amelyekre a nyugdíjasokat invitálják. Nem féltem soha az öregedéstől, nem lázadtam ellene, igyekszem, hogy még véletlenül se legyek házsár- tos, kibírhatatlan a környezetem számára. Az irigységet pedig egyáltalán nem ismerem. Közhelynek tartom, hogy mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát, de van benne valami. Aki szellemi és fizikai tevékenységéről idős korában sem mond le, és ehhez egészsége is hozzásegíti, az friss, vidám, harmonikus ember marad öregségére is, és helyzetével elégedett. (Bodnár JtlikáLyjní nyugdíjas des. Maróti István V. Nem megítélni, hanem segíteni... Újságíró kollégám döbbeKM ÜNNEPI MELLÉKLET Lesenyei Márta: Fülkés Madonna
