Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

1984. április 4. Sírni és nevetni Egy kicsit szorongva léptem be az Akadé­mia Debreceni Atommagkutató Intézetének ajtaján. Olyan területre értem, ahol a mikro­világ mélyének rejtelmei tárulnak föl a ku­tatók előtt — s ezek a titkok hozhatnak cso­dákat, de szörnyű pusztulást is ... Aggodalomra* természetesen semmi okom nem volt, és vendéglátóm mosolya láttán már csak a kíváncsiság maradt bennem: mi folyik itt — és mit csinál a fizikus, aki a szatmári táj szülötte? „Dr. Somogyi György — tudományos osz­tályvezető” — ez áll a szobája ajtaján, az átélienben levő ajtón pedig a jel: „Sugárve- szély!” A nukleáris részecskék nyomainak kutatása az osztály egyik feladata — e téma vezetője vendéglátóm. Olyan szakterület, mely rendkívül széles felhasználási lehető­ségeket nyújt a mindennapi életben. „Jó riportalany, meg kell hagyni” — gon­dolom szavait hallgatva. Érződik szavain, gördülő mondatain, hogy rutinos előadó. A szobában körülpillantva az egyik sarokban kis „fotótárlatot” vehetek szemügyre. Tekin­tetemet követve elmosolyodik. Éppen akkor említi, hogy tavaly ősszel a mexikói Acapul- cóban járt egy nemzetközi kongresszuson, kapásból folytathatja hát a fotók bemutatá­sával. — Ezek a képek Pakisztánban születtek — mutat a jobb felső sarokba. — 1979-ben jár­tam ott egy meghívás alapján, előadásokat tartottam. Ezek a franciaországi Lyonban, ezek pedig... — és sorolja a közeli-távoli városokat, ahol tudományos konferenciák, nemzetközi tanácskozások alkalmával meg­fordult. — Munkánk feltétlenül szükségessé teszi, hogy állandó kapcsolatban legyünk a nem­zetközi tudományos élettel. Jómagam egyik kollegámmal együtt most, márciusban az NDK-ban voltam. Egy konferencián előadá­sokat tartottunk és tárgyaltunk az ottani tu­dományos intézetekkel az együttműködésről. ATOMKI — ez a debreceni intézet nevé­nek rövidítetése, s ha ezt kimondják, nyom­ban mellé kell tenni Szalay Sándor profesz- szor nevét. — Szalay professzor alapította harminc évvel ezelőtt, most októberben jubilálunk. És... — megtorpan a szava Somogyi Györgynek — jómagam is jubilálok, most jövök rá: 25 éve végeztem az egyetemen, s nyomban ide kerültem. Eltöpreng egy kicsit. Negyedszázad nem kis idő, főleg ha ő maga még csak 46 éves múlt. De vegyük csak sorjában a dolgokat — Náb- rádtól Debrecenig. — Hetedik osztályos koromig Nábrádon, majd Fehérgyarmaton éltünk, gyerekkori él­ményeim java része tehát Szatmárhoz köt. Ma is él bennem a sok-sok emlék — a nagy kóborlások a Szamosig, a „kincskeresés” a Tömöttvári úti lapályon, az izgalmas percek, amikor a harangozótói engedélyt kaptunk, hogy mi is meghúzhassuk a kötelet... Peregnek a mondatok, emlékfoszlányok bukkannak föl innen-onnan. — Volt egy jó barátom, Szabó Tibi, sokat voltunk együtt, náluk tanultam meg a sak­kozást, amit azóta is igen szeretek. Nos, Ti­bivel nem találkoztunk hosszú-hosszú ideje. Tavaly ősszel a nagyobbik lányom hazajön az egyetemi gólyabál után egy lánnyal, bemu­tatja mint a legjobb barátnőjét. Beszélget­tünk, s lassacskán kiderült: Tibi húgának a lánya... Hát ilyen kicsi a világ, s ilyen kö­zel van Gyarmat. Mégis: milyen messze ... Debrecen következik: az ötvenes évek leg­elején költözött át a család a Hajdúságba. — Egy kis házat vettünk nagy nehezen itt Debrecenben, éppen elfért benne a hattagú család — merthogy három testvérem van. Édesapám 1955-ben meghalt, éppen érettségi előtt álltam. Nem voltak könnyűek az egye­temi évek, annyi szent... A legidősebb öcsém vállalta az áldozatot: munkába állt, nem tanult tovább, hogy eltarthassa a csalá­dot. Én pedig csakis az ösztöndíjamra szorul­tam, így hát, ahogy mondják: egy nadrág­ban jártam végig az egyetemet. Kémia—fi­zika szakos tanári diplomát szereztem — bár eleinte csak a fizika érdekelt, más párosítás azonban nem volt. Hogy mégis mennyire hasznos lett a kémia, azt azzal bizonyítha­tom, hogy itt vagyok. Nevet, hiszen nehezen érthető ez a mon­dat. — Szalay professzor ugyanis az államvizs­gámon felajánlotta, hogy ide jöhetek. Akkor még az intézet és az egyetem kísérleti fizi­kai tanszéke egy igazgatás alatt volt. Hogy engem választott, abban nagyban közreját­szott a kémia szakom — ugyanis a profes­szor igyekezett olyan kutatókat összehozni, akik a fizikán kívül más tudományokban is jártasak. Ennek a roppant haszna beigazoló­dott — nem véletlen, hogy intézetünk a nem­zetközi élvonalba tartozik! Kilenc éve osztályvezető -— kinevezését azután kapta meg, hogy megszerezte a fizi­kai tudományok kandidátusa címet. Most azt tervezi, hogy továbblép: a „nagydoktori” ér­tekezés előkészületeit végzi. Kanyarodjunk hát vissza beszélgetésünk elejére a munká­jához. Azt említettük: a nukleáris nyomde­tektorok felhasználása igen sokoldalú. — Lényegében arról van szó, hogy a nuk­leáris részecskék a szilárd testekben mikrosz­kopikus nyomokat hagynak — s ezeket kü­lönféle eljárásokkal ki lehet mutatni. A nyomdetektorok kutatása azt célozza, hogy minél „érzékenyebb” anyagokat találjunk. Jöjjön csak velem! A laboratóriumok egyikében a mikroszkóp alá tesz egy lemezkét. A képernyőn sötétlő pontok bontakoznak ki — nagy energiájú atomi részecskék nyomai. — Ez a lemezke megjárta a Holdat. Az amerikai Apollo—8 űrhajósai vitték és hoz­ták. Aztán itt van ez — bont ki egy nevére címzett csomagocskát — a szovjet kollégák küldték. A Kozmosz—1514 műholdról szár­mazik. Az Interkozmosz-program keretében végzünk vizsgálatokat. Nézegetve a mikroszkóp alatt a különféle anyagokat, a rajtuk feketéllő „előhívott” nyomokat, szinte borzong a hátam. Részecs­kék záporában élünk? — Ha az ablaküveget megvizsgálnánk, azon is megtalálnánk ezeket a nyomokat. De — persze elenyésző mértékben — sugárzó ré­szecskék áramlanak a talajból, a kőzetekből, a vízből és persze a kozmikus térből is ... Ezek a nyomdetektorok sok helyütt haszná­latosak: hogy mást ne mondjak, például az uránérc utáni kutatásban. Eszembe ötlik valami. Pár évvel ezelőtt egy tévéműsorban mintha mór szó esett vol­na ezekről. Amikor említem, Somogyi György bólogat: — Vitray Tamás „Siker” című műsorában szerepeltem pár éve azzal a detektorral, melynek segítségével az eddiginél jóval mé­lyebben „beláthatunk” a föld mélyébe, 100— 200 méternyire is. Ezzel kimutathatók a föld alatti uránelőfordulások! De hogy ismét_ kanyarodjak egyet: a minél jobb anyagok’ utáni kutatás érdekes módon újra „hazavitt' — Szatmárban kötöttem ki. Sajátos az eset. öt-hat évvel ezelőtt ame­rikai kutatók rájöttek, hogy egy bizonyos műanyag kitűnő, érzékeny anyag a nukleáris detektorokhoz. A közlemény nyomán utána­nézett Somogyi György: hol lehet ilyen vagy hasonló anyaghoz jutni itthon. Kiderült: a MOM mátészalkai gyárában a műanyag szemüveglencsék anyaga kiválónak tűnik. — Mentem hát Szálkára, és azóta gyümöl­csöző együttműködésünk alakult ki a MOM- mal. Itt vettem újra hasznát a kémiának: a műanyag vizsgálatában. Igyekeztünk még jobbá tenni — és sikerült. Ha minden igaz, akkor egy világszínvonalú detektort gyárthat hamarosan a MOM — Nyugaton is érdeklőd­nek iránta! S mellesleg (?) a műanyag lencsék alap­anyagának gyártásánál felére csökkent a se­lejt — a kutatók sikere ez ... Itt az a pillanat, amikor az újságíró baj­ban van. Már csak pár sorra futja a hely­ből — s annyi mindenről nem írt még. Ar­ról, hogy riportalanya rangos kitüntetések birtokosa, hogy a Nuclear Tracks című fo­lyóirat kelet-európai szerkesztője, tudomány­ágának rangos nemzetközi szervezetében társelnök, hogy a nyomdetektorok a szó szo­ros értelmében is a föld alá vitték — 14 ma­gyarországi barlang mélyén fordul meg rend­szeresen, az ott elhelyezett mérőeszközök­nél ... és így tovább. De be kell fejezni, for­duljunk hát újra a szatmári tájak felé. — Édesanyám 1966-ig, haláláig gyakorta járt haza, én is mentem vele alkalomadtán. Aztán jó ideig nem voltam arrafelé, s pár évvel ezelőtt fölkerekedtünk a feleségemmel meg a két lányommal: csináltunk egy szép körutat. Most már itt az ideje, hogy megis­mételjük ... Tarnavölgyi György Beszélgetés Bacsó Péterrel A tanú és a Tegnapelőtt című filmek után Bacsó Pé­ter ismét az ötvenes évek időszakából forgatott filmet, Te rongyos élet címmel. Al­kotásai közismerten sok vitát váltottak ki, de a rendezőt ez nem sérti. Mint mondja: „Nem akarok megdönthetet­len igazságokat kimondani. Provokálni akarok, s nem hi­vatalos bölcsességgel békíte- ni”. — Sokan bírálták azért, mert groteszk elemekkel áb­rázolja társadalmunk fejlő­désének ezt a kezdeti, ellent­mondásoktól sem mentes sza­kaszát. Mi erről a véleménye? — Valószínűleg azért van így, mert Magyarországon nem szoktak hozzá az embe­rek ahhoz, hogy félelemmel és megaláztatásokkal teli helyzetek fonákságain egy­szerre nevessenek és sírjanak. Sokaknak idegen az az ábrá­zolásmód, amely a mulatsá­gos és a torz, ijesztő eleme­ket természetesként kezeli. Pedig a valóságban jól meg­férnek egymás mellett. A Te rongyos élet című filmemben arra törekedtem, hogy a né­zők az egyik pillanatban ka­cagjanak, a másikban össze­szoruljon a torkuk. — Mi indította új filmje elkészítésére? — Ma közismerten a nem­zeti egység megteremtése a célunk. Éppen ezért köteles­ségünk szólni az ország, az új rend építése közben elkö­vetett hibákról is. Abban a i időben emberek tízezreit érintette a kitelepítés, mely­ről a film cselekménye szól. Demokratikus érzelmű állam­polgárok, kisemberek is közös táborba kerültek arisztokra­tákkal, gazdag gyárosokkal. Sokan kételkedni kezdtek, akik hittek az eszmék tiszta­ságában és a társadalmi cél­kitűzések igazságában. Tanú­ja és résztvevője voltam en­nek az ellentmondásos kor­szaknak. A film elkészítésé­hez az ötletet Déry Sári ope­rettszínésznő életének törté­nete adta, akit gróf férje mi­att kitelepítettek, bár már két esztendeje elvált tőle. A filmbeli színésznő nem fog­lalkozik politikával, mégsem maradhat kívülálló, hiszen a korszakot változtató esemé­nyek befolyásolják, meghatá­rozzák életét. Néhány héttel ezelőtt Zalaegerszegen részt vettem a filmem vetítésén, majd beszélgettem a nézők­kel. Jólesően tapasztaltam, hogy megértették törekvése­met. — ön elégedett a filmjé­vel? — Igen. Bár, ha újból for­gathatnám, akkor egyszerűsí­teném a dramaturgiát. Még jobban koncentrálnék a szí­nésznő személyiségére. Saj­nos, csak Chaplin engedhette meg magának azt, hogy egy­más után kétszer forgatta ugyanazt a filmet. — Nemrég azt nyilatkozta, hogy nem akar többé filmet készíteni az ötvenes évek eseményeiről. A Te rongyos élet lesz tehát az utolsó? — Komolyan gondoltam. Most úgy érzem, nincs több mondanivalóm arról a kor­szakról. De ki tudja, miiyen ötletem támad jövőre? — Tavaly novemberben Angliában, Yorkshire megye öt városában vetítették két filmjét, és azt követően be­szélgetett az ottani közön­séggel. A Tegnapelőtt és a Forró vizet a kopaszra című alkotásokat tetszéssel fogad­ták a nézők. Különösen az önkritikus, merész hangvéte­lért dicsérték. — Valóban. De az is az igazsághoz tartozik, hogy azok, akik eljöttek a vetítés­re, már régóta figyelemmel kísérték eredményeinket. Nem véletlenül tévedtek be a moziba, hanem készültek rá. — Ez azonban nem kiseb­bíti a sikert. — Tényleg nem. Örülök, hogy külföldön is akadnak olyan emberek, akiknek nem közömbös a mi munkánk. Vendéglátóimmal az idén az egri nyári egyetemen — ahol a magyar film a foglalkozá­sok témája — ismét találko­zom majd. Már jelezték, hogy Angliából legalább hu­szonötén érkeznek. — Készül-e új Bacsó-film az idén? — Ősszel szeretnék ismét forgatni. A film története 1944-ben játszódik, a német megszállás után, egy magyar kisvárosban. De többet egye­lőre nem akarok elárulni er­ről a munkáról, mivel még csak terv, amelynek megvaló­sítása anyagi feltételektől függ. Itt a filmgyárban a Di­alóg stúdió alkotógárdájának tevékenységét irányítom. Ke­vés pénzből gazdálkodunk szerényen. Szerencsére az el­múlt esztendőkben takaréko­san bántunk .afc anyagiakkal, így fokozatosan képződött kis tartalékunk, amely átme­netileg segíthet az ilyesfajta gondjainkon. Cs. I. Bereg babonái Ez az a könyv, amit nem lehet letenni. Együl tőhely­ben, egyszerre, azonnal el kell olvasni, mert nem szabadul­hatunk hatása alól. És ez az a könyv is, amelyet újra és új­ra elő fogunk venni. Akár­hol kinyithatjuk, bárhol be­leolvashatunk, egy-két lap a buszon, vagy csak néhány sor, hiszen nem összefüggő történetet mesél el, s minde­nütt egyformán érdekes. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzi tanszékének Folklór és et­nográfia sorozatában a 13. kötetként jelent meg egy ki­advány, a vásárosnaményi Beregi Múzeum baráti köré­nek támogatásával. Csiszár Árpád: Szájról szájra... cí­mű műve a kiadó megjegyzé­se szerint oktatási és kutatá­si célokat szolgál — szeren­csére ezen túl kitűnő olvas­mány is. Lenyűgöző maga a vállalkozás, a múzeumszerve­ző református pap Csiszár Árpád elhatározása, hogy fel­térképezi a beregi falvak szellemi hagyományait, s cso­korba szedve közreadja szü­letés és halál mítoszait, a szájról szájra terjedő legen­dákat, hiedelmeket, mindazt, amit a szaknyelv népi tudás­nak is nevez. Elkápráztatja az olvasót az adatközlők lis­tája: százharminchét nevet közöl a szerző — életkor, val­lás és a gyűjtés időpontjá­nak megjelölésével. Ez külö­nösen figyelemreméltó akkor, ha tudjuk, milyen nehéz volt ezeknek az embereknek a kö­zelébe férkőznie az idegen­nek — Csiszár Árpád maga is elárulja ezt: „A heteiek jobban féltek a rontásoktól, minthogy a házukba idegen embert, különösen olyat, aki boszorkányokkal is foglalko­zik, szívesen beengedtek vol­na. Vigyáztak arra, nehogy idegen csak a kisajtó küszö­bét is átlépje.” Az idézetet a bevezető tanulmányban ol­vashatjuk, s a későbbiekben alapos igazolását is kapjuk. S míg eleinte folytonosan til­takozunk magunkban: nem lehet igaz, hogy ma élő em­berek mindezt elhiszik, ko­molyan gondolják — egyre inkább hatalmába kerít ben­nünket is a mese, s egyre beljebb és beljebb hatolunk a beregi babonák világába. A leggyakrabban emlegetett rontások — Luby Margit nemrég megjelent Bábalelte babona című könyve is elsők között tárgyalja — a szem- melverés, a megrontás embe­ren és állaton, a tejelvétel és a kísértések. Mindez a bere­gi falvak hiedelemvilágában is gazdag változatokban él, ismerik az ártó szemek, sza­vak, állatbetegségek, az em­ber nyomában járó kísérte­tek, az átváltozások megany- nyi formáját — és ellensze­rét. A boszorkány, a tudós, vagy az ördöngős személy, élet és halál korlátlan ura, egyesekről tudja is ezt a kör­nyezete, másokról csak sejti. A félelem, a rettegés tőlük velejárója az életnek, az föl sem merül a hihetetlen ese­mények részletes ismertetése közben, hogy ellenük bármit is tehetne az ember. Megdöb­bentő ez a kiszolgáltatottság, ezeket az adatokat ugyanis a hatvanas évektől gyűjtötte a szerző, harminc-negyvenéve­sek is állították, hogy elhi­szik ezeket a babonákat — miközben emberek járnak a világűrben. Tekintélyes rész szól a megszemélyesített halálról, a holtak országáról, a vissza­járó lelkekről és a „felszere­lésről”, amivel az embert a végső útra indítják. A bere­giek hiedelmében „nincs a mennyország felé felfelé mu­tatás, nincs a mélységekben tisztító tűz, vagy kárhozat. Ha három szintesnek ábrázol­ják a világot, az itt mintegy fordítottja annak, amit az ál­talános európai felfogás hir­det. Alul van az örömökkel teljes boldog ország, középen az efelé tartó élet és felet­tünk a bajokat szerző titok­zatos világ.” — írja a szerző. Ez a felfogás ellentétes a val­lásos világképpel, s a távoli sámán-hittel, például az obi- ugorok hősénekeiben olvasha­tó halottkultusszal áll kap­csolatban. Csiszár Árpád megvetette az alapjait annak a feltehetően folytatódó ku­tatómunkának, mely a beregi falvakban ma is létező hie­delmeket, szokásokat és leg­főképp továbbélésük okait tisztázza. örülünk a kötetnek, amely a sorozatban tavaly megje­lentek — Farkas József Szat- márról szóló munkája és a beregi nép textíliák lexikona — után ismét megyénk szel­lemi hagyományaiból ment meg egy fontos részt az utó­kornak. Baraksó Erzsébet KM ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents