Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. április 14. r Q kkor már, mint egy frontváros, olyan volt M. Teherautók jöttek- mentek, megrakva vaságyakkal, matracokkal, szürke pok- róckötegekkel. Még egy „gulyáságyút” is láttam billegni valamelyik mögött, rostélya alól pattogott a szikra, csövéből felhőzött a füst. Brigádok szerveződtek, csizmát osztottak, a vasutas klubban, jöttek a járástól, a megyétől, egész nap nyílt-csukódott a kultúrház irodájának ajtaja, ahol plakátot festettem éppen betűsablonnal, egy magas asztal tetején állva, hogy: „Előre a falu szocialista átszervezéséért!” Sipkay Barna, a később József Attila-díjas író is gyakran megfordult akkor errefelé. Semmiből se szeretett kimaradni. Hámvillantotta barátságosan csillogó szemüvegét: — miért nem írsz? — írok én, látod. Ezt a plakátot itt. (Csodálatos volt ez a szemüveg. Két műanyag talpacs- kával támaszkodott volna az orrára, de az egyik valami- * kor letört. A másikat Barna ügyesen középre hajlította az orrnyerge fölé, s attól kezdve úgy hordta. — Haláláig talán.) — Nagy idők következnek most — mondta. — Semmit se felejts el belőle. Ez lesz a mezőgazdaság második forradalma. Hogy legyen mit ennünk húsz év múlva is. — Hátradőlt, behunyta a szemét, s most hogy ezt írom, úgy gondolom, ő már akkor látta a „tejkombinátot”, ahol karvastag üvegcsöveken bugyborog a tej a pókhálós gerendák alatt, a kétszintes cifrakerítéses házakat a Zsigulikat a rég nem használt kerekeskút mellett, s a boltok hűtőpultjában a bontott csirkét, melyek csupaszságukban néha egészen furcsa asszociációkat ébresztenek. Laci bácsi, a kultúrház akkord igazgatója — kiöregedett légtomász, hajdan a „levegő hőse” — elvállalta egy hatvantagú vasutasbrigád „kultúrfőnöki” tisztét, amelyik faluról falura járva halad addig, amíg nem lesz kiszögezve minden helységnévtábla alá a környéken, hogy „szocialista község”. Hozott nekem is egy pár csizmát, egy füles sapkát, egy vasutasbundát, és én lettem a brigád „propagandistája”. Ez azt jelentette, hogy leszereltem a kultúrház erősítőit, a TITÁSZ-tól kaptunk kábelt és nagy tölcséres hangszórókat, összeválogattam egy bőröndnyi lemezt, főleg indulókat és valamennyi mozgalmi dalt, ami csak föltalálható volt a 78-as fordulatú recsegés, sdstergős bakelit lemezeken, s mindezt felpakoltam egy furgonra úgy, hogy magam is elférjek benne, mert másnap hajnalban azon utazom. Iszonyú hidegek voltak. Szikrázó csillagos éjszakák, amikór a föld kisugározza az űrbe azt a csöpp meleget is, amit napközben befogadott. Hajnali hatkor tettem fel az első lemezt, bundába burkolózva, dideregve. A kezem nem engedelmeskedett, ráejtettem a tűt a lemezre, s a hirtelen felüvöltő zene szétrobbantotta a falu fölött az éjszakát. „Ágyútűz vad lángja csapkod, zeng az ég és reng a föld, RENG A FÖLD ...” Miért pont ezt_a lemezt tettem föl? Vagy tegnapról maradt a lemezjátszón? Mindegy. Éreztem, hogy valami jóvátehetetlen történt, s szemem előtt megint elrobogott a gulyáságyú, s csövéből kicsapott a fekete füst. Akkor már egyre többen hagyták el a falut. Szöktek. Vitték a hajnali buszok az embereket, távoli rokonhoz, ismerőshöz, kit hova. A vasutasok gondterhelt homlokkal hajoltak a „hadműveleti térkép” fölé. — Ebben az utcában csak öt gazda/van itthon. Háromholdasok. A többi porta üres. — Jó, — mondta Laci bácsi, — akkor ti ketten fennvállaljátok a vele párhuzamos utcát, ott három gazdához még lehet menni. — Azok is szegényparasztok — vetette közbe valaki. — Amíg a húszholdasok be nem lépnek, ővelük kár az pett arcú legény, aki most- már a csizmáját is lehúzta a kályha mellett és kapcáit szárogatta. — Csak nem hagyom éhen dögleni azt a három szép hízót? Agitálni már régen nem tudok, mert a gazda eltűnt. A disznók meg visítanak. Hát étetem őket. Krumpli van, üst van, tüzelőfa is. Csak a darám fogyott el. Megint így mondta, hogy „darám”, s a tanácsházán berendezett szükségszállásra rátelepedett a csend. a fűrészporos kályha mordult egyet, ha kint a kéményt megcsapta a szél. Másnap a falu kocsmájában egy kis csetepaté támadt. Otthon maradt gazdák legényfiai akaszkodtak ösz- sze két vasutasunkkal, mert hogy azok állítólag udvarolni járnak egy lányhoz, akire ők is szemet vetettek. A lány Debrecenben tanult, s a napokban hazajött váratlanul. — Ott voltak a Nagyék Eszterénél. — Hát így? Na jó. Majd adunk nekik. A két vasutas ott állt a sorban, kezükben a blokk, már nem akarták veszni hagyni a sört, amit kifizettek. Néhány pofon is elcsattant ezután, de kéz-, vagy lábtörés nem esett. A „vezérkar” betudta mindezt annak, hogy ilyenkor mérsékelt összetűzések a szervezők és szervezettek között lehetségesek. szeretnék emlékezni, aki ebben a községben is szervezett. — Az egy belevaló brigád volt — derül mosolyra Gyula bácsi, és már terel is minket befelé. — Nagyon sokat segítettek nekem, itt is, máshol is. Akkor már ültünk. Az idegeneknek szóló bizalmatlanság egy perc alatt eloszlott, s én megint arra gondoltam: micsoda szerencse kell még az íráshoz is. — Te voltál az a gyerek, aki a lemezjátszót kezelted? — Én. — Hát az bizony régen volt. Mit bejártunk mi akkor! S végül itt, a saját községemben is... — És amikor az állatokat. etettük? Tetszik emlékezni rá? Mester Attila: Induló hajnalban időt tölteni. így volt az előző községben is. Amikor az a huszonötös meg a két húszas belépett, a többi magától jött be a tanácsházára. Csak adminisztrálni kellett a nyilatkozatokat. Ekkor megnyílt az ajtó. Hópelyheket kavaró szél csapott be rajta, s a fűrészporos dobkályha felmordult. A zömök, pirosra csípett arcú vasutas ledobta bundáját, az egyik alsó ágyra, s egy kályhához húzott stokira leült. — Fiúk — kérdezte, — nincs valamelyikőtöknél dara? — Micsoda? — kapták fel a fejüket a gondterhelt vasutasok. — Dara. Kukoricadara. Mert krumplim még van, de a dara elfogyott. — Minek neked most a dara, amikor a legnagyobb bajban vagyunk? Elmennek az emberek. Egy kumma belépési nyilatkozatot nem írtak még alá ebben a nyavalyás faluban, s akkor te ... — Micsoda? — ugrott fel egy másik vasutas. — Te innen akarsz darát szerezni? Innen akarsz LOPNI? Laci bácsi is felállt, de mintha mosolygott volna. Semmit sem értettem. Még mindig az a ráejtett tű járt az eszemben, s az „ágyútűz”. y- A fene se akar lopni — mondta a zömök, pirosra csí— Na nézzük csak, hogy van ez — mondta még mindig mosolyogva Laci bácsi. — Neked van krumplid. Mennyi? — Egy egész veremmel. Kitart az újig. — Addig nem kell. Megoldódik a helyzet. Lássuk hát, kinek mije van? — Nekem szénám — szó- lalat meg végre valaki. Az egész szénapadlás teli. — Elosztjuk. — Nálam van kukorica. Meg kéne daráltatni. — Ki látott darálót valahol? — Kossuth utca 35. — Szólalt meg egy vasutas a felső ágyon. — Földbe ásott akácrönkre van csavarozva. Szakajtókosár is van kettő, abba lehet darálni, s elvinni, ahová kell. — Nagyon jó, — mondta Laci bácsi. — Akkor holnap, akinél otthon vannak agitál, akinél nincsenek, etet. Szervezzétek meg, hogy mindenhova jusson, amire szükség van. A furgon is segít, ha főtt krumplit vagy kukoricát kell szállítani valahová. És most takarodó. — Kitört az igazi demokrácia — dünnyögte egy álmos vasutas és a fejére húzta a pokrócot. — Azután már csak a fagy pattogtatta az ablaküveget, s Nem talált otthon senkit, a kulcs fent volt a gerendán, bement a házba. Akkor jött a két vasutas. Szakajtót hoztak, a szakajtóban főtt krumplival átgyúrt kukoricadara. Még gőzölgött. A krumplit a szomszéd keresztutcában főzték, „nagy tételben”, három üstön. Onnan hordták szét. A lány kinézett a szöszmötölésre és látta, hogy az egyik vasutas a vályút emelgeti. Mit akarnak ezek itt? — gondolta — és kiment. A két vasutas akkor már javában rakta a visítozó, csámcsogó disznók elé a „menázsit”, így hát a lány, aki először tolvajokra gyanakodott és félt is egy kicsit, megnyugodott, ám csodálkozása nem szűnt. Később beszélgettem vele. Elmondta, hogy maga se tudta, mit csinál, amikor azon a sűrűsödő estén kiment a két sohasem látott bundás férfihoz. De ahogy azok etettek, (az egyik még vakar'gatta is a hasas koca fülét), egyszerre elszállt minden félelme. A vasutasok aztán elmesélték neki, hogy mi most a községben a „stratégia, és taktika”. A lány nevetett, segített megetetni a jószágokat és másnap hajnalban buszra szállt, hogy visz- szahívja szüleit onnan, ahová „elmenekültek”. Ám a kocsmában ez másképp hangzott. Kaszafenő paraszt. [A 90 éve született Derkovits Gyula műve] Eszter harmadnap visszatért, a szüleivel együtt. A hasas koca boldogan röfögött, megismerte gazdáit, a két vasutas pedig szólt nekem, aki ezen a hajnalon is ott vacogtam a lemezjátszó fölött, — hogy azt a hangszórót, ami éppen az Eszterék nagyszobájának ablakaira irányítja a csövét (Ágyútüz vad lángja csapkod ...) igazán leszerelhetném. Mert ők már beléptek. Aztán egyre többen jöttek vissza, s mi „szanálni” kezdtük a krumplifőző nagyüzemet. A három üst közül már csak egy működött. — Mégis mit gondoltatok ti, amikor idejöttetek? — kérdezte Eszter egy este, amikor üresen forgott a lemezjátszó korongja, s a fagy sem hasogatta már olyan kegyetlenül az ablakokat. — Mégis, mit gondoltatok? — Nem tudom — mondtam akkor, s behunyt szemem előtt megint elbillegett a gulyáságyú, s rostélya alól szikra pattogott a hóra. — Életveszélyes dologba fogtatok, mondta, s megrázta válláig omló szőke haját. — Szerencsétek volt, hogy öreganyámnak szólítottatok, — s felnevetett. Micsoda szerencse kell még az íráshoz is! Most, hogy idáig értem, hirtelen elbizonytalanodtam. Nem tudom, hol történt ez a dolog. Faluról falura jártunk, a tanácsháza, a templom, s vele szemben az egyetlen kocsma mind olyan egyformák. Legalábbis az én emlékezetemben, s huszonkét év után. Aztán valamelyik nap N-ben járva megálltam egy pillanatra a főtéren. Valami sejtés megfogott. Előérzet? Ehhez én túlságosan realista vagyok. A szomszéd községbe igyekeztünk, amikor lestoppoltam a kocsit, s kiszálltam nézelődni. — Hallom, hogy kattog az agyad — mondta kollégám, mintha ugratna. — Keresek valamit. Itt kell lennie. Bementünk a régi tanácsházára — ma már társközség N, — és benyitottunk egy ajtón, ami mögül hangokat hallottunk. — A tanácselnökkel szeretnék beszélni — kezdtem zavartan — aki itt volt, mielőtt ... — Most éppen itthon van — nézett rám valaki egy asztal mögül. R. Gyula. Huszonnyolc évig elnökölt itt, s mióta nyugdíjas, Pesten él. De ma reggel itthon látták. Megtudtuk a címet, s mentünk. Halványuló emlékezetemben már utat vágott ez a név, s amikor megláttam, ahogy jött a kert felől kaput nyitni, egyszerre minden megvilágosodott. Belevágtam a közepébe. — Arra a vasutasbrigádra — Az nem itt volt — mondja, — hanem P-ben. Fokozatosan tisztul az emlékezet. Lám mi a különbség. ö akkor már mint felnőtt ember, felelős vezető élte meg az eseményeket, én meg jóformán mint gyerek, ő elraktározott magában mindent, nekem csak álmaimon billeg át néha még az a füstölgő gulyáságyú. — Bizony elszöktek — mondja. — Megellett a tehén, s ott döglött meg a borjú alatta. Levágták, megperzselték a disznót, s otthagy^ ták az udvaron, kiterítve. Mentek előlünk. Féltek az emberek. Itt N-ben okosabban csinálták, csak a családfő ment el, hogy ne legyen, aki aláírja a nyilatkozatot. — A falu tele új házzal — mondom. — Emeletesek, teraszosak. A tsz milyen? — Jó — mondja R. Gyula bácsi. 1965-ig nem nagyon ment előre. Csak „vonással” fizetett. Minden munkaegység után húztak egy vonást. Na, aztán 70-ben kezdett beállni. Nagyon jó kis tsz lett. Azelőtt 5—6 mázsa gabona termett itt holdanként, most rozsból megterem 15 is. Különben csak szét kell nézni. Hittük volna akkor, hogy mi minden fog itt megváltozni? — S a szövegnek hittünk, amit előre betanultunk, s amivel agitáltunk? — Mindnyájan hittünk — mondja elgondolkodva. — Hit nélkül nem mentünk volna semmire. Elbúcsúzunk. Gyula bácsi szemére húzza a siltes katonasapkát, amiben a kertben dolgozott, s alóla néz. — Azóta se éltem meg olyan hidegeket — mosolyog — kivágattam egy kis akácerdőt, hogy fűteni tudjak rátok, meg a másik brigádra. Meg is hurcoltak miatta. De aztán csak kitavaszodott. És most megint a múlt. Néhány nappal a kocsmai verekedés után — ma már tudom, hogy P-ben volt, — disznókat etettem éppen, amikor megláttam Barnát. A düledező léckerítésre könyökölt, s nézte, hogy ügyködök. — Egy hótorlaszon kellett átvergődnünk — mondta, — ebből a mellékutcából hordta fel a szél, közvetlenül a műút tövéhez. Mit csinálsz? — írok — mondtam neki. — Valamit, ami most még nagyon vázlatos, de egyszer majd talán összeáll. Nem szólt, csak mosolygott, s az a csodálatos szemüvege megcsillant a vakító téli napsütésben, orrnyerge fölött a kis műanyag papucscsal. Betöltöttem a gőzölgő moslékot a vályúba, s mire fölnéztem, Barna már nem volt ott a kerítésnél. Csak az autó erőlködését hallottam, ahogy átvágja magát a hó- torlaszon. V,
