Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-10 / 59. szám

/ KM HÉTVÉGI melléklet Leviczki Kiára Klára, vagy Klári? Esetleg Klárika? Hogy szólítsam? Fotós kollégám, akivel már kez­dünk egészen használható munkamódszert kialakítani az interjú iszonyúan nehéz mű­fajában, elmegy valahova. Dolga van. •— Félóra múlva visszajövök — mondja, — és magamra hagy. K. J., a filmes jó barát, aki vállalta, hogy bemutat a művésznőnek, szin­tén elmegy. Közénk telepedik a csend. A két tenyérnyi moziirodában ülünk, köztünk egy billegő lábú típus-dohányzóasztal, és egy végtelen világ. Mint két ember között, akik nem ismerik egymást. A japán kabuki szín­ház virágos útja jut eszembe, ami a nézőtér mellett vezet egész hosszában a színpadig; az új szereplő mindig ezen jön végig, lassan, kimerevített mozdulatokkal, hogy mire a színpadra ér, és meg kell szólalnia, megszok­ja és megismerje a néző. Agyonbonyolított antré — mondanánk mi, akik az európai színházkultúrán nevelkedtünk. Ám ez a ja­pánokat nem érdekli, és kezdek rájönni, hogy igazuk van. „Lélektől lélekig”. Ez most az én virágos utam, amin végig kell men­nem. A befelé nyíló ajtóval, ami az operett­színpadok legfőbb kelléke, most nem mehe­tek semmire. Klári közben csendesen válaszolgat mesz- sziről indított kérdéseimre. Nyíregyházi lány, a Zrínyi gimnáziumban érettségizett, utána egyből felvették a színművészeti főiskolára. Kevésnek sikérül elsőre, ö a Szecsuáni jólé­lek című Brecht-darabból mondott részletet. Sen-te monológját, aki mindig jó akart len­ni, de ahhoz hogy jó lehessen, utat kellett engednie a rossznak is, Sui-ta személyében, aki szintén ő'volt. Mélység és magasság. Eb­ből építkezünk. Ezt érezhették talán meg benne a felvételin is, ezt a minden irányban nyitott érzékenységet. Nézem és közben úgy teszek, mintha jegy­zetelnék. A szépségideál koronként változik. Ma a reklámszépség divatját éljük. A baba­arc kelendő, a durcásan felhúzott száj, ami­től olyan a nő, mint egy sorsával elégedetlen pandamackó. Előbb a kirakatbábukat pró­bálták nő formájúra mintázni, most a nők igyekeznek kályhaezüsttel, karácsonyfadísz­arannyal befújt arcú próbababákra hasonlí­tani. Leviczki Klárinak emberarca van. Tisz­ta, világos, belülről fénylő. A haja is egye­nes. Elképzelem, milyen lehet, amikor a szél fújja... Ez az a színésznői alkat, ami vidéken, — így nálunk is — „hiánycikk”. Akire szinte az egész klasszikus repertoár fiatal nőalakja „ráosztható”. Júliától Oféliáig, Bánk bán Melindájától a Tragédia Évájáig. Mégsem elégedett, pedig pályája jól indult. Már főis­kolás korában több filmben játszott, hirtelen felkapták a nevét. Harmadéves volt, amikor Szőnyi G. Sándor, Kinek a törvénye című filmjében szerepelt. Negyedéves korában is sokat játszott, filmben, tévéjátékban, rádió­ban. Első szerződése a Madách Színházhoz kötötte. Belekezdett Shakespeare: Sok hűhó semmiért című vígjátékának Héró szerepébe, de nem fejezte be. Érezte, hogy vidékre kell mennie. Nem talált Pesten társaságot. Vala­mi megüresedett körülötte, a boldog és fel­hőtlen főiskolás évek után. — Hiányoztak az osztálytársak — mondja. — Egri Márta fogadott magához, ez jó volt. Aztán mégis, valahogy magamba fordultam. Ebben az időszakban volt egy nagy csalódá­som is... — Konfliktusokba kerülünk — szól nagy sokára. — Ezeket feldolgozzuk magunkban, s ettől tisztulunk. Azután a tisztaság vágya, a tisztulás ilyenformán kipróbált mechaniz­musa újabb konfliktushelyzetekbe sodor... Leültem mostanában. Ülök egy székben, s gondolkodom, önmagámban szeretnék rendet tenni. Mire fotós kollégám megjön, s elkezd kat- togtatni, mi már bejártuk a fontosabb vidéki állomásokat. A Madách Színház után Pécsre szerződött, és még sikerült „időben odaérnie”, hogy részt vehessen a színház nagy Illyés- korszakában. Az utolsó Illyés-drámában, a Sorsválasztókban eljátszhatta a női főszere­pet. Még egy nagy szerepe volt itt. Roscsin: Igyekezz jót tenni című darabjában, amit moszkvai vendégrendező állított színpadra: Galina Volcsek, szintén főszerepet játszott. (Sőt címszerepet, mert a darabot Olga cím­mel mutatta be a színház.) Aztán, mintha a sors kegyeltje lenne ez a nyíregyházi lány, Győrbe is a legszeren­csésebb pillanatba szerződik. Bódi Gábor rendezi a Hamletet, Cserhalmival a főszerep­ben. Leviczki Klári megkapja minden szí­nésznő álmát, Oféliát. Cserhalmi György csupaideg, vibráló Hamletjének híre ment, az előadás vitákat kavart. — Sikerült úgy beleélnem magam a sze­repbe — mondja, — hogy ott is hagytam a színházat. Komolyan foglalkoztam a gondo­lattal, hogy kolostorba vonulok. — Szerencsére ez nálunk ma már nem megy olyan könnyen, mint hajdan Helsin- görben. — Verseket írtam ebben az időszakban — mondja. — Rajzoltam is. A világot próbál­tam megérteni, s aztán kezdtem egy kicsit megnyugodni. Tisztázódott egy sereg dolog, például az, hogy nem tudok színház nélkül élni. Űjra játszottam hát Győrben, majd Szolnokon. Most már hármasban beszélgetünk. Föl­emlegetjük, ki mindenki lett az utóbbi húsz évben színész, aki Nyíregyházáról, vagy a megyéből indult. Sokan vannak. Pécsi Ildi­kó, Csomós Mari, Kozák András, Hegedűs D. Géza. Leviczki Klárival együtt három lány­nak a Zrínyi gimnázium volt az útra röp­pentő iskolája. Aztán szóba kerül a népmű­velés, az amatőr művészeti mozgalom „hős­kora!’. A nagy fellendülés évei, a „Szóljatok szép szavak”, a „Szóljatok játszók, regölők” felejthetetlen mozgalma, melynek mind a hárman részesei voltunk. Lehet hogy vala­melyik sárospataki diáknapon is találkoz­tunk. Űjfehértón, ahol a rádió és a tévé is fölvette a megye akkor legjobb amatőrszín­padait, biztosan. Valahol van is egy fényké­pem a Zrínyi gimnázium színjátszó csoport­járól, a Margócsi Klári — Kardos Tiborc ál­tal készített Vásárva című műsorról. Klári ott áll a képen, középen. — Nagy ötlet volt az a darab. Főleg a díszlet. Vettünk egy készlet Dexion Salgó raktári polcot, s azon folyt a játék föl-s alá Általában nagyon szép és termékeny volt az az időszak. Ennek köszönhetem, hogy színész lettem. — Korábban nem ez volt a szándéka? — Nem hiszem, — mondja. — Egy biztos, mindig teljes életet szerettem volna élni. Tanár akartam lenni, vagy orvos. A Zrínyi irodalmi színpada, s az a légkör, ami akkor ott volt, eldöntötte, hogy hova adjam be a jelentkezési lapomat. — Meddig lesz itthon? — Sajnos csak két napig. Vissza kell men­nem Pestre, felveszi a rádió Strindberg: Az apa című drámáját, amiben benne vagyok. Pedig jól érzem itthon magam. Itt van édes­anyám, barátaim, ismerőseim élnek itt *.. — A nyíregyházi színházhoz nem volna kedve leszerződni? — Mit csináljak? Hagyjam ott Szolnokot? — kérdezi most hirtelen, mint egy tanácsta­lan kislány. Ennek a bezárkózásnak vége lesz egyszer — mondja elgondolkodva. — Bolyongásaim véget kell, hogy érjenek már. Felnőttem... Az a belső út, amit én most já­rok, azt hiszem, hogy a végén hazavezet. Most talán még tiltakozom: nem, nem. Még mintha ragaszkodnék Pesthez, Szolnokhoz, valamihez. Kicsit riadtan nézek magamba, mert úgy látom, hogy az a spirál, a lelki fej­lődés, tisztulás engelsi spirálja Nyíregyházá­ra mutat. — Említette ezt a színházban is ? — Beszélgettünk róla — mondja, és me­gint mosolyog. — A főrendező, amikor meg­látott, így szólt: Maga a Leviczki? És ilyen nagy? Pedig nem is vagyok annyira hosszú. Csak 175 centi. — Futóalkat — jegyzi meg kollégám, és összeméretkeznek. Én pedig arra gondolok hogy szeretném megváltoztatni a főcímet. A Megyénkből indultak helyett legszívesebben azt írnám, hogy Megyénkbe visszatér. Mester Attila Á magyar film védelmében Filmforgalmazók a meg­mondhatói, milyen reklám a következő felirat: magyar film. Szó ami szó, aligha ez­zel csalogatják a nagyérde­műt az országosan és éves viszonylatban hozzávetőleg 40%-ig kihasznált mozikba. Divat lett hazai rendezőink munkáit — néha szélsőséges formában — elmarasztalni, bár egy-egy közönségsiker (Pogány Madonna) vagy kri­tikai elismerés (Mephisto) ideig-óráig enyhíti a közhan­gulatot, de nem kell soká vár­ni, s a honi termés újólag ka­barétréfák, olcsó élcelődések céltáblájává válik. A közelmúltban lezajlott XVI. magyar játékfilmszem­le ismét alkalmat adott a vé­lemények ütköztetésére. A Kelet-Magyarország jegyzet­írója meglehetősen sötét ké­pet festett az utóbbi időszak magyar filmjeiről (febr. 25-i szám). Sok az „értelmiségi film”, ráadásul ezek „napja­ink, illetve a 70-es években kialakult gazdasági és szelle­mi életünkkel alig-alig fog­lalkoznak”, sokat közülük a „borúlátás” jellemez, s ha va­laki még ezek után is mozije­gyet akar venni magyar film­hez, az tudja meg, „álellenzé- kiség”-gel is kénytelen lesz szembenézni. Vígjátékot pe­dig ne is keressen, mert csak egy van, de az is „félresike­rült”. Kétségkívül igaz, hogy vi­szonylag gyengébb esztendőt zárt a magyar filmgyártás 1983-ban, mint az azt megelő­ző esztendőben, de a kép még­sem olyan sötét, mint ahogy az az idézett véleményből gyanítható. Annyit megér, meg kell hogy érjen a ma­gyar filmművészet mindenki­nek, aki érdekeltnek tartja magát (végül is.minden mo­zinéző érdekelt!), hogy vala­mivel árnyaltabban közelít­sen a kérdéshez. Mindenekelőtt hangsúlyo­zandó, hogy a művészeti élet vizsgálatában mindig mester­kélt az éves „zárszámadás”, mert ez egy folyamat egy sza­kaszának önkényes kimetszé­se. Mindig a folyamat kell a vizsgálódás tárgyát képezze. Igaz, hogy 1983-ban nem szü­letett korszakos remekmű, de legjobb tudomásom szerint regényirodalmunk sem tud felmutatni a múlt esztendő­ben ilyesfajta értéket, s az irodalomkritika mégsem húz­ta meg a vészharangot. Ma Magyarországon száz körül van azoknak a száma, akiknek a személyi igazol­vány foglalkozás rovatába az van írva: filmrendező. Ezzel szemben évi húsz játékfilm készül. Egyszerű számtani művelet kideríteni, hogy mi­lyen gyakran állhat kamera mögé egy alkotó. Jancsó Mik­lós, Fábri Zoltán, Kovács András, Makk Károly, Szabó István, Kosa Ferenc, Gaál István, Sára Sándor, Bacsó Péter. Olyan névsor ez, ame­lyet szívesen vállalna magá­énak bármelyik filmkészítő nemzet. De közülük 1983-ban egyik sem jelentkezett új filmmel. Hogy így alakult, az az előbb említett számok tükrében nyilvánvalóan a véletlen számlájára írandó. Jelentkezésük hiánya azon­ban egyértelműen indokolja a kevésbé jelentős színvona­lat./ Bár nem művészi kérdés (legfeljebb áttételesen), be­szélni kell a magyar film­gyártás pénzügyi hátteréről. Olvashatni, hogy egy-egy amerikai szuperprodukció költségei elérik esetenként a 30 millió dollárt is. A mi rendezőink megköszönnék, ha ugyanennyit kapnának forintban egy-egy vállalkozá­sukhoz, valójában viszont még ennek is jó ha harmada jut. A játékfilmgyártás álla­mi támogatása évek óta vál­tozatlan, az elkészített mű­vek száma úgyszintén. Ha tekintetbe vesszük a jelentős áremelkedéseket, amelyek a filmszakmát is érzékenyen érintik, akkor belátható, hogy a látványos, sok szereplős, kosztümös kalandfilmek, költséges vígjátékok elkészí­tése lehetetlen feladat ren­dezőink számára. (A Hosszú vágta is csak úgy volt lefor­gatható, hogy a költségek na­gyobbik hányadát a kopro- dukciós amerikai fél vállal­ta.) Az említett és a terjedelmi korlátok miatt fel nem sorol­ható nehézségek ellenére számot adhatunk nem elha­nyagolható eredményekről. A korábbi évekkel ellentétben nem volt mostohagyerek a gyerekfilm (Szegény Dzsoni és Árnika, Vizipók-csodapók, Tündér Lala). Láthattunk egy szép természetfilmet (Noé bárkái), s az átlagot megha­ladónak minősíthető az évi termésből a Szerencsés Dá­niel (1983-ban került mo­zikba!), a Könnyű testi sér­tés, a Hatásvadászok, az Adj, király katonát!, és ami különösen örvendetes: a Jób lázadása az amerikai film- akadémia döntése alapján egyike azon hat filmnek, amelyek közül kiválasztják, melyik érdemes a legjobb külföldi filmnek járó Oscar- díjra. A HUNGAROFILM pedig több mint száz magyar fil­met adott el külföldön, ami háromszáznál több vásárlást jelent (lévén, hogy egy-egy filmet több ország is átvett). Érdekességként megemlíthe­tő, hogy Szabó István Biza­lom című filmjét a Zöldfoki szigeteken játsszák, a Pogány Madonnát Bissau-Guineában vetítik. Kétségtelen, 1983 filmje­iből a többség felejthető, de ezek miatt aligha szabad szó nélkül elmenni az értékek mellett. Gyanítom, hogy más művészetekkel összehason­lítva az arányért nem kell szégyenkeznie a magyar filmművészetnek. Hamar Péter Csák Gyula szívesen látott vendége megyénknek. A nyír­egyházi születés csak az alap­jait jelenti ennek a kötődés­nek, az író és a megye kap­csolata — szerencsére — en­nél sokrétűbb. Az utóbbi idő­ben gyakrabban fordul meg nálunk, a Móricz Zsigmond Színház az elmúlt évadban sikerrel játszotta a színház megnyitására írt drámáját, Az őszülés váratlan óráját. Több cikk méltatta eddigi munkáját, a Szabolcs-Szatmá- ri Szemle tanulmányban fog­lalkozott pályájával. (1981/3.) Űj könyve a Népszava Könyvtár sorozatában látott napvilágot. Csák Gyulát eb­ben a regényében is az fog­lalkoztatja, hogy a minden­napjaiba bezárt ember ho­gyan képes kezébe venni sor­sának irányítását? Hogyan él­nek a valóságban azok a szo­cialista erkölcsi normák, amelyeket az elmélet évtize­dekkel ezelőtt megfogalma­zott? A Közös magány négy hős­nője egy textilgyár munkás- szállójában él. Különböző életút, másféle tapasztalat és sors után a véletlen szeszé­lyéből kerülnek együvé. Má­ria, a szobaparancsnok, kese­rű világfelfogása a legtávo­labbról való indulást sejtteti, Viktória, a hajdani elkényez­tetett gyermek egyedül vias^ lágában minden az ő kedve és vágya szerint alakult, és mindezért semmit nem kellett tennie, csak elhúzódni, kihú­zódni a világból, behúzódni önmagába és — képzelődni” — írja róla Csák. A negyedik — faluról érkezett — szoba­társnő Zsuzsa. Magával hoz­ta naív báját, őszinte hitét. Akaratlanul is felkavarja szo­batársai életét, pontosabban rádöbbenti a többieket: mos­tani életük nem kényszeríti őket végletes (végzetes) sze­repekbe, hittel, lelkesedéssel alakíthat az ember a sorsán. I Közös magány zárja össze a Közös magány hőseit. Azonos bennük a céltalanság, a fá­radtság, a kiábrándultság. Viktória gyanúsan csillogó életformája, Ildikó kétségbe­esett dühe, Mária megkesere- dettsége azonos tőről fakad: reménytelennek tartják a küzdelmet. Mintha szemben állna velük a külvilág: a szál­ló mogorva gondnoka, a ba­rátságtalan szoba, a szabá­lyokba kényszerített élet, az elidegenített munka súlya, s mindezekhez a magánélet zártsága, megalázó kénysze­rei. Nincs pozitív érték eb­ben a világban: András, az üzem pszichológusa is csak kísérleti alanynak tekinti az embereket. Ebbe a sötét mik­roklímába csöppen bele Zsu­zsa. Furcsa módon a szoba­társnők külön-külön kitárul­Mária lakást kap a válla­lattól, Ildikó visszakapja gyermekét, Viktória újra megtanulja becsülni elzüllött apját. Máriának a regény vé­gén felhangzó sírása jelzi, hogy megváltozott valami, de nem oldódott meg semmi. Zsuzsa jövője is bizonytalan. Nincs perspektívája. Valószí­nű, hogy az a sors vár rá, amelytől szobatársai szenved­nek. Az elmagányosodás riasztó képeit rajzolja Csák Gyula. Nem a szociográfus tárgyila­gos módszerével, a regényben a szépíró mutatja meg eré­nyeit. Ez elsősorban a hely­zetteremtés biztonságában, a stílus jellemző egyneműségé­ben nyilvánul meg. Ami ke­vésbé sikeres: a közlő részek uralkodnak a cselekvések fö­lött. Csák inkább leír mint jellemez, az epikus anyag szűkössége az egyéni sorsraj- znkat is felszínessé teszi. Ami a Közös magány című regényt elolvasásra érdemes­sé teszi: a problémafelvetés aktualitása. Fontos végiggon­dolni azt is, hogy vajon tet­tünk, teszünk-e eleget a kö­zösségek kialakulásáért, vagy belenyugszunk, hogy közösség helyett közös magány lesz a sorsa a munkásszállókban élők népes táborának? (Nép­szava Könyvtár, 1984.) Nagy István Attila ■ 1 IÜPSmPv’IUI #%IV 1984. március 10. ^ Közösség vagy közös magány? Csák Gyula: Közös magány

Next

/
Thumbnails
Contents