Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-31 / 77. szám
S zatmár szívében bolyongunk, a Tisza, a Szamos és az országhatár által körbezárt rombusz közepe táján, az Erdöháton. Innen a Szenke vize — ismerős a balladából a kilenc kislány története, akik a habokba vesztek, mert valami falubolondja viháncolt a ladik szélén —, túl a Tapolnok patak — csongrádi kubikosok ásták a medrét —, Garbóié felől jön, Tisztaberket érintve Kisnamény és Darnó határában jár, beszalad a vá- mosoroszi kertek alá, aztán Kömörő és Istvándi között fut a Túrba. No és a Gőgő, vagy ahogy a damaiaktól hallom, Gögő, az meg éppen Daméit metszi ketté, s igaz, most száraz a medre, de jön majd a jó tavaszi eső, s akkor mégiscsak egy rendes vízfial yás. Erek, csatornák szabdalják a földet, behálózzák keresz- tül-kasul, ezek nélkül talán nem is lenne ez a vidék a világ legszebb tája. De így! Büszke erdők az irtás végén, egy-egy magányos fia a végeérhetetlen szatmári síkon, elhagyott gémeskutak, sűrű bozótosok. Még Jánkmajtisnak is megvan a maga zaja, zsongása, de utána, ahogy Darnó felé tartunk, egyre elhagyatot- tabb a táj. Idilli a csönd, csak egy-egy korán szóló madár füttyent a sárga fűzfa felől — talán ott van, talán nem. Egyetlen élőlényt sem látunk, azaz most vesszük észre: a kiszáradt Gőgő-me- derben egy öregasszony szöszmötöl, a telet is jól tűrő dús füvet nyesegeti. Igen ritka látvány lehet errefelé az idegen, mert szinte nem hisz a szemének: egy ismeretlen autó poroszkál az úton. Egy perc, két perc a falu négy keréken, de lábon se több öt percnél, alighogy megpillantjuk a temetőt, a tekintet már az út tű Ívégét pásztázza, a Szegedi uraság kastélyát, s azután már vége is a kicsi falucskának. Valóságos esemény a megjelenésünk, bár kiderül, számítottak jövevényemberekre. özvegy Kenyeres Károlyné is hozzánk siet: „Meghozták a csirkét?” Sajnálkozunk, kölcsönösen, az éltes asszony kifejti; itt volna már az idő, hadd kapirgálna az a jószág az udvaron, most ugyan nem sok mindenre akad magától, csakhát azért van az ember, itt, a Tutoacsék kályhája előtt jöttem rá, hogy a radiátor erősen hibáztatható a családok szétszóródásában, mert amiként elveszítettük a lám- pagyújtás varázsát, úgy lettünk szegényebbek a tűz körüli melegedés meghitt, békés estéivel is. — Mindent csak hétfőn este lehet csinálni, legyen az falugyűlés, pártgyűlés, farsang. Szóval, a tévé bevitte az embert a szobába, s azzal megszűnt a világ, megszűnt a házon kívüli többi ember. Azzal meghányjuk-vetjük az ember elszigetelődésének, Barangolások Bölcsőd az... hogy segítsen. Mert Gyarmatra, vagy Majtisra kell egy kis húsért buszozni, így aztán ki-ki fölneveli magániák, aztán van mihez nyúlni, ha jönnek a városból a gyerekek. Békés, nyugalmas a délelőtt, Kenyeres néni elmegy, s akkor már egyetlen lélek sem marad az utcán. Most vesszük szemügyre a falut. Két sor ház a patak két oldalán, a meder középen földagad és amolyan ovális formájú teret képez. Takarosak a porták, nem túl hivalkodó, de jó módot mutató házak. Sajnos négytomácoszlopos szatmári parasztházból ma már itt is csak mutatóban van, annál több a sátortetős. Ahol megállunk, a járdán betonba vésett reklámszöveg: Sex Pistols — a névtelen járdakészítő üzenete. Azt hallottuk Szűcs Endrétől, a jánkmajtisi tanács főelőadójától, hogy tavaly minden egyes darínai lakos 749 forint értékű társadalmi munkát végzett. Ki az, aki mindent tud a faluról? Ki az, akivel feltétlenül beszélni kell, ha Dar- nón járunk? Mindenütt, ahol csak érdeklődtünk, Tukacs Endrét ajánlatták. Most a hátsó házba vezetik a vendéget, ilyenkor ott fű- tenek. Szép is, meg Okos is a fehér zománctűzhely, ami kályha meg spór is egyszerre — csak hát ez már nem az az igazi, ami a falusi házak hangulatát valamikor meghatározta. Gyanítom, s erre — Mindjárt a nyár végén, ősz elején megkezdődtek a közös falusi mulatozások — meséli Tukacs Endre —, előbb a kenderdörzsölés, aztán a kukoricamorzsölás, utóbb a lekvárfőzés, csak az eltartott vagy egy hónapig. Télen meg a fonóka: háromnégy család, mikor mennyi, volt úgy, hogy hat is, fogta a guzsaiyát, összeültek valamelyik háznál. Mentek az eladó lányok is, mi meg, mint pulikutya a szag után... Szinte észre se vette az ember, hogy dolgozik, mert a tengerit is mese közben morzsoltuk. Télen színdarabokat tanultunk, azt eljátszottak az iskolában, kíváncsi volt rá az egész falu népe, utána következett a bál. Nyáron ritkábban jöttünk össze, dologidőben legföljebb egy-egy bál ha volt, az ököritói tűzvész óta csak kint a cserepes csűrben ... Valószínűleg reggelig, vagy hetekig lehetne hallgatni Endre bácsit, aki szívesen eleveníti föl az ifjúság kedves emlékeit, közbe-közbe egyiket-másikat alaposabban megbeszélik élete párjával — „Így volt! Ugyan, menj már, nem jól mondod! És arra emlékszel, amikor ...?" —, s közben Tukacsné asszony ágyait vet a fánknak — a tűzhelynél melegített pléd a tál alá, a kendő a tetejére, s arra jön a kisvámkos, ne fázzon a tészta. — Ma meg — folytatja Endre bácsi —, én nem is tudom, mi van a mai népekkel. elmagányosodásának, s az eddig csupán nagyvárosi ártalomnak tartott elidegenedésének történetét — ami immár Damóban sem ismeretlen. Habár a járdaépítésre nem nagyon kellett agitálni, a százhetven lakos kétszáz méter járdát rakott le — de olyan ügyben, amiből haszon, kézzelfogható eredmény nem származik, ma már csak lasz- szóval lehet összefogdosni az embereket. Az idősebbek még emlékeznek, kétszer is kellett fordulni a vontetós traktornak, hogy a majtisi színielőadásra mindenki eljusson, aki készült, most meg azt beszélik, legutóbb öten voltak a nézőtéren... Kemény tartású, büszke, törekvő nép — a Tufcacs- családdal kötött ismeretségem és alapos beszélgetésünk után, leírásukból ilyennek ismertem meg a dániaiakat. Olyan gazda a közös tsz elnöke — mesélik —, aki nem termel, hanem gazdálkodik. Honnan, honnan nem, hatmilliós nyereséggel zártak, pedig nem ment el csak egy szovjet vagon alma, aztán, úgy mondják az öregebbek, jó, jó, a nyereség, de keserű lesz az ember szájaíze, há szemlét tart a határ fölött. Már most ezt kívülálló nem ítélheti meg, ők viszont így vélekednek. És akkor kirukkol Tukacs Endre a legnagyobb fájdalmával: —s Elfogy a falu! Nem titkolt keserűség búj- kál a szavaiban, ahogy a veszteségeket sorolja, másokét, magáét. — Ne száz évet tessék kérdezni, hogy akkor mi lesz, hanem húszat! Mi lesz húsz év múlva Darnóból? Mert húsz esztendeje még volt 16 darnai ember, aki fel tudott állni a kazalra! Tíz éve is még, ha nem egy, de két falu, a mienk, meg Kisnamény kiadta a 16 kazalrakót. Mostanra már három faluból lehet csak összeszedni ennyi embert. Hallgatjuk ugye, meg olvassuk: „fokozni kell a kistelepülések népességmegtartó képességét”. Kérem szépen, nem az a baj, hogy elmennek az emberek, hanem az, ha a jobb eszű, több akaratú emberek mennek el, márpedig litt ez történt. Tíz év alatt tíz egyetemet végzett ember hagyta itt a tsz-t. Ott volt B. András, most főagronómus Jásszentandráson, aztán K. Laci, eLvégezte az agráregye- teme't és elment Naményba. Czuborból öt felnőtt férfi ment el... — Én is — folytatja elko- morodva — gondoltam, hogy a lányom mellett a három fiam, az egy erős törzs. És most? Itt van velünk a lányom az unokámmal, a három fiam meg elment. Gyarmat, Debrecen, Jászberény. Az egyik elektromérnök, a másik szakmája szerint géplakatos, most jár főiskolai előkészítőre, a harmadik függetlenített KISZ-titkár Gyarmaton. Hogy ő visszajön-e, azt nem tudom, de a bátyjai már végképp megváltak a falutól. Ügy véli, csak ott boldogulhatnak igazán az emberek a kistelepüléseken — s erre jó példákat említ a környékről —, ahol a saját szülötte vezeti a falut, a helybeliek ülnek a fontos tisztségeken. Persze Dámán mindössze három „hivatal” van, a 170 lakos ennyi tanácstagot igények Az egyik tanácstagi körzet a Tukacs Endre bácsié már 15 éve. Adnak a szavára, tekintélyes. Nagy tiszteletet vívott ki például azzal is. hogy tat! tagozaton leérettségizett. Volt brigád- vezető a növénytermesztésben, gépcsoportvezető később. Most már nyugdíjas, megengedheti magának a napközben tartott pihenőt, ám a tornácon sorakozó cirokseprők — van vagy száz darab — arról árulkodnak: nehezen pihen meg a munkához szokott kéz. Most sem tudom, higgyem-e, vagy csak ugratott: azt mondja, két és fél millió szál cirkot szám- ,lált meg, annyit szedett le tavaly a két holdról. Ügyes ember egy nap ötven-hatvan seprűt is megköt, s ha készen van a háromezer darab, indul az autó Pestre, ahol korlátlan a felvevőpiac. Tufca- cséknál esténként most is seprűt kötnek... Az „erős törzsből” jelenleg csak Teréz viszi tovább otthon, amit az édesapja megkezdett. A közügyek képviseletéből jelenleg azt vállalta el, ami a korához leginkább illik: pár hónapja választották meg a falu 11 tagú KISZ- alapszervezetének titkárává. Egyébként a Jánkmajtisi ÁFÉSZ-nél dolgozik, képesített könyvelő, s amikor ott jártunk, éppen szabadságon volt és otthon készült a vizsgáira. A nyíregyházi kereskedelmi szakközépiskolában tanul, levelező tagozaton. S zíves szóval marasztal a ház asszonyai, várjuk meg a fánkot, de ha sietünk, akkor nyáron feltétlenül menjünk el, amikor virágzik a kert. Előkerülnek a fényképek, Anikó, a kisuno- ka a virágok között... Bolyongtunk még egy darabig a kicsi temetőben, a Gőgő kiszáradt medre mentén, s útban hazafelé Ady sorait próbáltam felidézni: „Ez itt az Ér, a mi folyónk, / Ös dicsőségű Kraszna-árok. / Most száraz, szomorú, repedt, / Asszonyom, tépjek-e neked / Medréből egy-két holt virágot?” (Séta bölcsőhelyem körül.) A bölcsőhelyre időnként vissza kell menni — gondolom amikor szembe jön egy mikrobusz. Talán ez viszi haza a jánkmajtisi óvodából Tukaosék kicsi Anikóját... Baraksó Erzsébet DARNÖ. Két sor ház a patak két oldalán... (Császár Csaba felvétele.) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. március 31.
