Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-17 / 65. szám

1934. március 17. o Valóra vált álmok Egynyelvűségünk kalitkájában Irigykedünk a szlávokra, germánokra, latinokra — már­mint e nyelvcsaládokba tartozókra — mert többé-kevésbé könnyűszerrel megértik egymást. E nyelvcsaládok népeinek nyelvében, természetesen nem mindegyiknél egyformán, sok a rokonhangzású, vagy azonosan ejtett szó, a mondatalkotás rendje, törvényei is sokban megegyeznek. De mi magyarok — egynyelvűségünk kalitkájában — csak vergődünk. Nem jön az idegen szó a nyelvünkre, még ha meg is tanultuk az is­kolában, vagy nyelvtanfolyamon. Egy tudat alatti gátlás ez, vagy inkább sok évtizedes — évszázados — mulasztás, ami­vel mi magunk rekesztettük ki jószerével magunkat a nagy világnyelvek sorából... Ki miért tanul nyelvet ma­napság? Tudományos igényű szociológiai felmérés híján inkább az ismerősöktől ka­pott magánjellegű közlésekre hagyatkozhat az ember. (Népszámlálási bevallások szerint sem éri el a 10 száza­lékot!) Pedagógus ismerősöm a kisdoktori vizsgájához szükséges középfokú nyelv­vizsga sikeres megszerzése végett tanulja a német nyel­vet, most már három éve. Orvos ismerősöm kandidátu­si értekezését orosz nyelven védte meg Kijevben, ezért töltötte kevés szabad idejé­nek jó részét az orosz nyelv tanulásával. Azóta már tűr­hetően megtanult angolul is, mert eredetiben kíván meg­ismerkedni a korszerű ku­tatási eredményekkel, mód­szerekkel. Nem várja meg, amíg magyarra fordítják a legújabb szakmunkákat és nem is fordítanak mindent anyanyelvűnkre az orvostu­domány valamennyi terüle­téről. Harmadik ismerősöm inkább hobbiból tanulja a spanyolt, és a franciát. Sze­ret utazni, itthon pedig sze­reti elkápráztatni környeze­tét idegen nyelvtudásával, amit azzal is illusztrál, hogy mindig tart a keze ügyében egy-egy francia, spanyol, vagy éppen olasz képes ma­gazint és szaporán panasz­kodik azok magas ára mi­att. Forgatom a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat megyei szervezetének leg­frissebb — tavalyi — össze­gezését. 1982-ben a megyé­ben 3230 idegennyelvi tan­folyami foglalkozást tartot­tak, tavaly ez százvalahány foglalkozással gyarapodott. Órában is kiszámították a TIT szakemberei az idegen­nyelvi oktatást: 1983-ban 6613 órát töltöttek el az ér­deklődő szabolcsiak tanfo­lyamszerűén az orosz, a né­met, az angol és más idegen nyelvek tanulásával. Nem beszélve az otthoni, szorgal­mi órákról, amiről nincs ki­mutatás. Elég ez vagy kevés? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy az idegen nyelvek ta­nulása országosan — így me­gyénkben is — legfeljebb épp hogy kimozdult a holt­pontról. Sokszor okolták és vonták a „vádlottak padjá­ra” a nem egészen életszerű nyelvkönyveket, a nyelvta­nítás nehézkes módszereit, a segédanyagok szűkös voltát. Biztosan még ma is sokakat visszatart az idegen nyelv tanulásától ez is, de a leg­több baj az akarattal, a szorgalommal, a kitartáíssal van. Szemléletünkkel, amely abból a tévhitből — netán valamiféle átmentett és új­racseperedett magyar virtus­ból is — táplálkozik, amely szerint a magyar ember nyelvérzéke, hajlandósága az idegen nyelvek elsajátítására enyhén szólva inkább pislá­kol, mint lángolna. Olykor ilyen igazolásokat keresünk restségünkre, szé­pen megnyugszunk, hogy a népek nagy nyelvi Bábelé­ben nekünk, magyaroknak nemigen teremhet babér. Elég viszont éppen a 200 éves születési évforduló al­kalmából a nagy tudósra, Körösi Csorna Sándorra hi­vatkozni, aki az őshaza utá­ni kutatásai során megírta a tibeti—angol szótárt, és nyelvtanával a világ legna­gyobb nyelvtudósainak so­raiba került. De nem kell ennyire visszamennünk a történelemben, elég a kép­ernyőre tekinteni, és hall­hatjuk, láthatjuk az arabul, hindi vagy éppen kínai, ja­pán, vágj- bantu nyelven be­szélő honfitársainkat, akik biztos, hogy nem nyelvi zse­nik, hanem alapos, módsze­res tanulással sajátították el a választott idegen nyelvet, és nyomon követik annak a népnek a mai életét, válto­zásait. Igaza lenne azonban an­nak a megjegyzésnek is, amely a gyerekszobára, — a gyermekkorban, a családban elkezdett nyelvtanulásra hi­vatkozna — hozzátéve; nem lehet mindenkiből külföldi tudósító, idegennyelv-szak- értő, külkereskedő, tolmács... Szálljunk is alacsonyabb, ám valós régiókba. Néhány éve megyénkben is megélénkült az érdeklődés az idegen nyelvek tanulása iránt. Főként a vendéglátás­ban dolgozók — pincérek, üzletvezetők — kereskedel­mi eladók, közlekedési dol­gozók, népművelők, pedagó­gusok, orvosok, mérnökök iratkoznak be a különféle nyelvtanfolyamokra. Sok há­ziasszony és diák is hozzá­látott a nyelvtanuláshoz. Mindez összefügg a megnö­vekedett külföldi, valamint a belső, hazai turizmussal. Néhány éve a megyeszék­helyen NDK-beli hallgató­ságnak német nyelven hang­zanak el a TIT nyári egye­temének előadásai, más ren­dezvényei. Jó látni és ta­pasztalni, hogy Szabolcs- Szatmár megye nem utolsó­sorban a tanárképző főiskola kiváló tanárai jóvoltából, ma már erre is képes. Ez az öröm azonban akkor lenne teljesebb, ha a járókelők többsége nem állna értetle­nül egy hozzá idegen nyel­ven megszólaló, érdeklődő vendég előtt, hanem legalább alapfokon — „konyhanyel­ven” — meg tudnánk értet­ni magunkat a hozzánk lá­togatókkal. Hasonlóan, ha turistaként külföldön já­runk ... Nemrég telefonon felhí­vott egy nemrég még a nyíregyházi tanárképző főis­kola orosz tanszékén oktató tanár, Molnár István, aki je­lenleg a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanít. Elmondta; jó lenne talán a szabolcsi olvasókat tájékoztatni arról, hogy a minisztérium leadta az ide­gennyelvi állami vizsga jo­gát a debreceni egyetemnek is. Így nem kell mindenki­nek a fővárosba utaznia, ha nyelvvizsgát kíván tenni. Márpedig — tette hozzá — most már a kisdoktori vizs­gához is kötelező a közép­fokú idegennyelvi vizsga ... lyam 1—2. szám —, hogy növekszik az érdeklődés Szabolcs-Szatmárban is az idegennyelvű könyvek iránt, amiből tekintélyes állomá­nya van a megyei könyvtár­nak és éppúgy kölcsönözhe­tők, mint a magyar nyelvű könyvek. Azokat a műveket pedig, amelyek nincsenek meg a Móricz Zsigmond Me­gyei Könyvtárban, a könyv­tárközi kölcsönzés útján — az Országos Széchenyi Könyv­tár közreműködésével — a világ bármelyik országának könyvtárából is előteremtik, megkérik olvasásra. Eddig legnagyobb részben német (27), angol (20), orosz' (6) és francia (5) nyelvű könyve­ket kértek a szabolcsi olva­sók. Főként pedagógusok, mérnökök, felsőfokú oktatá­si intézetek hallgatói, köz­gazdászok, népművelők, könyvtárosok, technikusok, nyugdíjasok, államigazgatá­si dolgozók, múzeológusok vették igénybe a könyvtár- közi szolgáltatást. Bárhogyan kerülgetjük, de minek is tennénk, ma még a lakosság kis töredéke ismer­te fel; hogy ahány nyelvet tudsz, annyi egyéniség, any- nyi ember vagy. S ez nem csupán a nyelvi érdektelen­ségünkön, a már említett történelmi körülményeken, tunyaságunkon múlik, ha­nem az alapok hiányán is. Mármint az iskolában és a családban megszerezhető nyelvi alapokon. Mint ez köztudott, az idei tanévtől az általános iskolák negyedik osztályában is be­vezették az orosz nyelv ta­nítását. Több éves hazai kí­sérletek — és külföldi ta­pasztalatok — után került sor a merésznek is nevezhe­tő lépésre, amivel eleinte a nevelők közül se mindenki értett talán egyet. A szülők se tapsoltak egyértelműen, mert a gyermekük túlterhe­lésének újabb bizonyítékát látták benne. Szakfelügyelők, nyelvsza­kos tanárok legfrissebb ta­pasztalatai szerint a megyé­ben is jól vizsgázott a ne­gyedikesek körében az előbb­re hozott orosz nyelv. Bevált a nyelvészek, pszichológu­sok, gyakorló nyelvtanárok kísérleti tapasztalata, minél fiatalabb korban tanácsos elkezdeni az idegen nyelvek tanulását. (Emlékezzünk csak a sokéves, sikeresen működő nyíregyházi német nyelvű óvodára.) Amikor az idegen nyelvek oktatása, idegen nyelvi kul­túránk — vagy éppen kultu- rálatlanságunk — kerül szó­ba, sokszor halljuk, az egyébként jogos észrevételt: előbb talán a saját anyanyel­vűnkön kellene megtanulni tisztességesen írni és be­szélni. Igazuk van azoknak, akik az anyanyelvi kultúra ápolását az első helyre te­szik, és iskolai oktatásunk­ban — minden fokon — az alapvetők közé sorolják, ami nélkül nincs előrehaladás egyetlen tantárgyban sem. De azoknak is igazuk van, akik — ezzel nem ellentét­ben — azt mondják; az ide­gen nyelv tanulása vissza­hat, mégpedig pozitívan az anyanyelv tökéletesebb el­sajátítására, mintegy rá­kényszeríti a fiatal, vagy idősebb embert, hogy alapo­sabban elmélyüljön saját anyanyelvében is. Olvastam a megyei könyv­tári híradóban — X. évfo­Egynyelvűségünk kalitkáját sohasem mások nyitják majd ki számunkra, mi lehetünk e valós és olykor vélt nyelvi kalitka — elzártság — kapujának nyitogatói. S mi­nél hamarabb felismerjük ezt — és minél többen teszünk is érte — annál hamarabb találunk hidat a más nyelvek­hez, népekhez, s akár úgy is magunkba szívhatjuk a külön­böző népek kultúráját, életük színeit és izgalmát, hogy ki sem tesszük a lábunkat e hazából, megyéből. Mert az ide- gennyelv-tudásunk — mintegy varázsige — megnyitja előt­tünk — útlevél nélkül is — a világhatárokat... Páll Géza Egy tanyai kollégiumi nevelő naplójából 1967. FEBRUAR 6. A Nyíregyházát környező tanyavilágban már egy hete a munka se megy úgy, mint eddig. Nagy a sürgés-forgás. Készülnek a gyerekek a tanyai diákotthonba. Összejön­nek a rokonok, a szomszédok, a tanyabeliek. Megtárgyalják mi is lesz, hogy is lesz, ha a gyermek távol tanul majd a szülői háztól: Márföldi István portáját tisztára seper- tette István fiával. Vendégeket várnak, hogy szót érthessenek. Az úton fel-feltűnnek a kendőbe burkoló­zott asszonyok, az ünneplősen lépegető fér­fiak, s az ide-oda szaladgáló gyerekek. Le­ülnek. Az asszonyok viszik a szót. Beszéd­jükből a féltés, az aggódás csendül ki. A férfiak nagyot szívva a pipából, néha rá­bólintanak a szóra. Döntöttek. Reggel in­dulnak. ★ Nyíregyházán a Széna tér és az Üjszőlő utca öreg házait lebontották. Egy-két meg­maradt nádfedeles, roskadozó ház apró ab­lakaival kíváncsian lesi az eseményeket. Kint munkagépek — homokdombok, amerre a szem ellát. A sárga homok ránktapad, s ha a szellő megsimogatja, rögtön arcunkba csap. A dombok közt alkalmi fahidak nyúj­tóznak, lehetővé téve, hogy elérjük a diák­otthon kitárt kapuját. Itt áll végre, ha magányosan is, az új ta­nyai diákotthon elkészült épülete. Kis szom­szédja a régi óvoda alig láthatóan lapul meg a szélhordta buckák között. 1967. FEBRUAR 7. A tanya népe reggel a szokottnál is ko­rábban ébredt. Megnézték még egyszer: megvan-e minden, amit a gyerekeknek vin­ni kell, s aztán elindultak. Hosszú lovasko- csi-sor kígyózott a diákotthon épülete felé. A megérkezettek megálljt parancsoltak a hidegtől párás lovaknak. A gyerekek félve, _ anyjuk kezét el nem eresztve, szorongással a szívükben lépték át a diákotthon kapuját. A bejáratnál mi nevelők is izgatottan, szeretettel vártuk és fogadtuk a tudásra éhes emberkéket. Nekünk is új volt minden. A 197 gyerekkel együtt ismerkedtünk az új otthonunkkal, munkahelyünkkel. Egész későre járt már az idő, amikor az édesanyák szoknyájába kapaszkodó kezecs­kék elfáradtak és elengedték azt. Itt ma­radtunk együtt az új élet küszöbén — ne­velők és gyerekek. ★ Tizenhét évvel ezelőtti emlékek sorakoz­nak előttem. Melyiket válasszam? Melyiket írjam le? Hisz’ mindegyik olyan szép, olyan kedves. Akkor még az éjszakai ügyeletet is mi láttuk el. Villanyoltás után a hálókból in- nen-onnan szepegés hallatszott. Csendben odamentem az anyja után sírdogáló, haza­vágyó, az új környezetben félő gyermekek­hez. Fejüket megsimogattam, kezüket meg­fogtam és ott maradtam mellettük, amíg az álom elringatta őket. Legnehezebben Ferenc Jóska szokta meg a diákotthoni életet. Amikor édesanyja be­jött meglátogatni, mindketten sírtak ... Így volt ez később is az újonnan „belépő” ötö­dikesekkel. Ahogy az évek peregtek a diák­otthon élete is kitárult, tartalmasabbá, nyi- *r>*t'>ljbá vált. Lassan megteremtettük a ma­gun.. hagyományait. Később már szívesen, örömmel jöttek a gyerekek hozzánk, hisz’ a város legjobb iskoláiba járhattak. Az is­kola tanárai is szeretettel, megértéssel ok­tatják, nevelik őket. Tizenhét év! Mennyi útkeresés! Mennyi tenniakarás, azért, hogy a ránk bízott gye­reksereg valóban otthonának érezze a diák­otthont. Más megyékbe is elmentünk, s a tapasz­talatokat összegyűjtve folytattuk, gazdagí­tottuk nevelőmunkánkat. A 70-es években volt egy országos szintű, tanyai diákotthoni nevelők számára rende­zett találkozó. Sok lelkes, gyermekszerető nevelő vett részt rajta. Minden felszólalás­ban érződött, hogy a feladatokat, amelye­ket megvalósítunk, a gyermekeinkért tesszük. Itt határoztuk el, hogy az ország­ban lévő diákotthoni gyerekek is találkoz­zanak. Ennek megvalósításában segített a televízió. Fizikából, matematikából megren­dezte az országos diákotthoni tanulmányi vetélkedőt. A mi diákotthonunkból — az akkor már nyolcadikos Méhész Erzsébetre és Márföldi Istvánra esett a választás. Hoz­záláttunk a felkészülésünkhöz. Sok-sok gya­korlással, feladatmegoldással igyekeztünk versenyképessé tenni őket. A verseny előtt hangfelvételre Budapestre kellett utazni. Emlékezetes lett ez a nap ... István hazament azzal, hogy édesanyja majd elhozza az állomásra, s ott találko­zunk. Erzsikét meghívtam hozzánk, hogy majd együtt indulunk. Sokáig fenn voltunk, beszélgettünk, tervezgettünk. Reggel arra ébredtünk, hogy erősen csengetnek. Ugyan ünnepség a kollégiumban. ki lehet? Nyitom az ajtót, s Márföldi néni köszön rám. — Jó reggelt kívánok! Tanár néni itthon van? — kérdi ijedten. — Miért? István hol van? — Elment a vonattal. — Elment? Hány óra? Lekéstünk... Mi lesz? Gyors kapkodás és a következő vonattal indultunk utána. Nem hiába Istvánt válasz­tottuk a versenyre. Okos gyerek volt. A Keleti pályaudvaron várt bennünket, s még időben megérkeztünk a hangfelvételre. Gombóc ült mindhármunk torkában, ami­kor beléptünk a felvételi terembe. Én a gyerekekért izgultam, ők pedig azért, hogy mit kérdeznek majd tőlük. Elhangzott a kérdés. — Mit csináltok hét végén, amikor ha­zamentek? 'Erzsiké: — Amikor hazamegyek, az élsőj Utáfn áz istállóba vezet. Megnézem a Sanyi’ lovat. Megsimogatom, becézgetem, mert so­káig nem láttam ... István: — Benézek az istállóba, megné­zem az állatokat. A Bundi, a kutyám farkát csóválva, körülöttem ugrándozva követ mindenhová... A hangfelvételt kíváncsian hallgattuk vissza. Sikerült. Azt is megtudtuk, hogy egy hét múlva lesz a verseny, amit vasárnap délelőtt egyenes adásban közvetít majd a televízió. Abban az időben bizony még ke­vesen rendelkeztek televízióval, de a diák­otthonnak már volt. Vasárnap délelőtt hívatlanul bejöttek a gyerekek, hogy lássák a versenyt. A kép­ernyő előtt izgatottan figyelték az esemé­nyeket, hangosan drukkoltak két társuknak. Emlékszem: az utolsó feladat az volt, hogy egy távirányítható tank bolyong a világűr­ben, amit — a krátereket kikerülve — a Hold egy megadott pontjára kell vezérelni. Az itthoni „nézőtéren” — az ebédlőben — nagy volt az izgalom. — Erzsiké figyelj! Ne arra! Erre! Jó! Vigyázz! — adták a jobbnál-jobb tanácsokat. Erzsiké ott Pesten, a televízió épületében nem hallotta a társak lelkes biztatását. Ma­gában barangolt odafent, de érezte, hogy nincs egyedül. Társai, a tanyabeliek sugár­zó szeretete, büszkesége eljutott hozzá a tá­volból, az éterek útján. ★ Mennyi közös emlék! Mennyi öröm! Mennyi siker, amit együtt éltünk át. A hét­köznapok munkája tette szebbé életünket. A Széchenyi szakközépiskola helyén tér­dig érő homokba rúgták a „focit”... Járdát építettünk, betonoztunk, fákat ül­tettünk, parkosítottunk a sívó homokkal borított udvaron, s közben az évek múlásá­val gomba módra nőttek körülöttünk az emeletes házak. A homokbuckák és a fahi­dak helyett már az Északi körúton me­gyünk az iskolába ... ★ Az első „otthonlakók” elmentek. Helyük­re újak és újak jönnek. De elmentek, ma­gukkal vitték az itt eltöltött négy év emlé­két, és a szülők már szívesen küldik gyer­mekeiket a diákotthonba, ahol nemcsak az otthon szeretetét kapják meg: kitárul előt­tük a világ ... ★ Valóra vált álmok. Méhész Erzsébet, Már- földi István leérettségizett, Huszár Géza ka­tonatiszt, Kovács József mérnök,' Babicz Györgyi tanárnő, Rinyu Erzsébet óvónő, Gyurcsán Éva gyógyszerész. És sorolhatnám tovább a sok becsületes, munkásemberré vált gyermek nevét, a földeken, üzemekben helytálló egykori kollégistát... Marika néni (Puskás Lajosné) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents