Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
KM HÉTVÉGI melléklet 1984. február 4. MEGYÉNKBŐL INDULTAK Bütyök KOVÁCS JÓZSEF írhattam volna a címben azt is, hogy Kovács József, de kinek mond ez valamit? Ám az, hogy „bütyök” (talán nagybetűvel kellene írni, olyannyira tulajdonná lett ez a becenév), az már jelentéssel bír. Alighanem százezrek agyában kattan be a becenév hallatán még két másik név is: Zátopek és Kuc. Mesélik, hogy Nyíregyházán volt egy kis ember — jóakarattal középtermetű —, aki órákon át futkosott a Bújtoson és a vasútpályán, s akit gyalogolni igencsak kevesen láttak, mert lakása és akkori munkahelye, a nyíregyházi posta között is mindig futott. Meglehet, sokan mosolyogtak rajta, de amikor ez a kis ember olyan világnagyságokat, futófenoménokat győzött le, mint Emil Zátopek és Vlagyimir Kuc, amikor a berni atlétikai Eurőpa-bajnokságon majd 1956-ban a melbourne-i olimpián lett ezüstérmes, csakis a legnagyobb elismeréssel beszélt róla mindenki, aki a sporthoz, az atlétikához valamelyest is értett. Máig emlékszem nagy versenyeire, s máig csodálom, hogy az a vézna, apró ember miként győzte le ellenfeleit. Szerencsés vagyok, mert ott lehettem amikor 1953-ban Kucot, majd egy évvel később Zatopeket utasította maga mögé. Még zúg a fülemben a nyolcvanezer (!!) néző ütemes buzdítása a Népstadionban: „Ko-vács, Kovács!”, amikor megtörtént amit senki sem várt: az óriási iramot diktáló, jól megtermett szőke matrózt „bütyök” legyőzte. A tízezer méteres távon háromezernél már legalább száz méterrel Vezetett a szovjet futó, s a közönség akkor nem is Kovácsnak szurkolt, hanem Kucnak, hiszen a részidők világcsúcsot ígérlek. Aztán „bütyök’’ futni kezdett, de két körrel a cél előtt még mindig nyolcvan méter előnye volt a szovjet fiúnak, az utolsó körben ötven méterrel vezetett, amikor a magyar futó. nagyobb sebességre kapcsolt, és legyőzte Nagyszerű vetélytársát. És írni lehetne a Zatopekkel vívott csodálatos párviadalról is. Tálán nem is a fizikum, inkább a lélek diadalmaskodott ezeken a versenyeken. „Bütyök” ma a Goldberger gyár gyártás- vezetője, évtizedek óta fővárosi lakos és Kőbányán, egy csendes utca kertes házában él. A valamikor aszkéta külsejű ember, ma kissé ki- gömbölyödött békés férfiú, biztos egzisztenciával, két évvel a nyugdíj előtt. Jókedélyű, cigarettát szív cigaretta után. A lakásban semmi sem emlékeztet a hajdani nagy bajnokra, egyetlen serleg áll csak a szekrény tetején. Nincs vitrin érmekkel, nincsenek fotók a falon. Ha mutatni akar valamit, egy hatalmas fiók mélyén kotorászik, ahol egy kis múzeumra való trófeát őriz. — Elégedett ember vagyok, jó a családom. fi. fiam közgazdász, a menyem tanárnő. Elértem, amit elérhettem ... Sosem voltam zseni, technikusi képesítésem van ... Tulajdonképpen ennyi az egész. — Nyíregyházához ezernyi szállal kötődöm ma is. Itt van ez — vesz elő egy 1953- ban feladott táviratot. — „Rekordodhoz szívből gratulálunk. Bányaiék.” Bányai Pista ma is jó barátom ... Aztán nagyszerű ember volt Tomasovszky János, a nyírsző- lősi tanító, aki élt-halt a gyerekekért és az atlétikáért. Engem nagyon sokan segítettek. Beszélnem kell Miszkuly Miklósról, aki nekem futócipőhöz bőrt adott és ebből Szkle- nyár János cipész csinált cipőt. Mondhatnám Korompay Miklóst... Szerettem és szeretem azt a várost, mert mindig nagy célok felé törekvő emberek éltek ott, akik mindig „prés”, az előrejutás kényszere alatt cselekedtek, hogy kiemelkedhessenek ... Imádom Pestet, de Nyíregyháza más, annak levegője van. — Első versenyem 1941-ben volt Nyíregyházán. Tizenöt éves voltam. De akkor kezdtek rám felfigyelni, amikor 1919-ben először nyertem vasutasbajnokságot. Két év múlva felhoztak Budapestre, a Bástya versenyzője lettem, edzőm dr. Csapiár András volt... Büszke vagyok arra, hogy életemben két egyesületben sportoltam csak. A Nyíregyházi Vasutasban és a Bástyában, aminek sok neve volt még — Textiles, Vörös Lobogó, majd az eredeti név: MTK —; munkahelyem is csak kettő akadt. Nem vagyok ván- dorlélek. Bejártam a fél világot, még a római olimpiára is kijutottam 1960-ban, végleg pedig 1961-ben búcsúztam el a versenyzéstől. Harmincöt éves koromban. Gyönyörű évtizedek voltak ... Valljuk be: egy sorbzatban, ahol tudósok, művészek, közéleti emberek szerepelnek, talán idegennek tűnhet valaki, aki „csak” futó volt, még ha a legnagyobbak közül való. Mégis „csak” egy sportoló, akinek eredményeit messze túlszárnyalták, aki, ha a legjobbak közé tartozott is, mégsem a legjobb volt. Mit keres tehát egy futó ezeken a hasábokon? A válasz egyszerű: pályafutása példája az önmegvalósításnak, s ezzel bármely művész, tudós, arcpirulás nélkül vallhatná rokonának. — A hosszútávfutás az valami különleges dolog. Itt csak egy pálya kell, egy pár futócipő, és néhány társ, akivel meg lehet mérkőzni. Nincsenek különleges sportszerek, tehát csakis az ember, a futó számít. És tudni kell, hogy a lényeg: a tökéletesedni akarás. Az atlétikában ennek óriási lehetősége van. Nem fontos világrekordokig eljutni. Már az is elég, ha évről évre jobb eredményeket érek el. Vagyis látom, hogy valahonnan elindultam, és valahová el is jutok ... Cigarettára gyújt, a sokadikra, figyeli a füstöt, látszik, hogy ezerszer megfogalmazott gondolatokat formál újjá ezeregyed- szeí* is, hiszen a hosszútávfutó ars poétikáját hanyagul odavetve nem szabad elmondani. — A futás, az egy óriási játék. Nagyon fontosnak tartom, hogy játék, s aki ezt nem vállalja, az kaphat akármennyi pénzt, semmire sem jut, mert nem ez a lényeg. Ha valamiért nem megy a dolog, baj akkor sincs. Futni kell és nem azzal törődni, hogy nyerek-e? Amikor Kucot legyőztem, tudtam, hogy ő jobb futó, mint én. Éppen ezért nem azt határoztam el, hogy legyőzöm, hanem azt, hogy mindent, amire képes vagyok, kifutok magamból. Hogy mire lesz ez elég? Azon nem gondolkodtam, azt majd meglátjuk .., Mi ebben a nagyon szép? Talán az, hogy tíz, tizenöt ember felsorakozik, várja a rajtjelet és minden lehetséges még. Bárki győzhet. És az is nagyszerű, hogy a futás, a verseny csakis a pályán dőlhet el. Bíró, pontozó, versenytárs nem veheti el tőlem az elsőséget, ha én vagyok a jobb. Egyszer a Népsportban nyilatkoztam azt, hogy — visszatérve a játékhoz —, játszottam, azt játszottam, hogy képes vagyok-e legyőzni a társakat, önmagamat, a futás közben fellépő fáradtságot, a holtpontot... Ha mindez sikerül, felemelő érzés. Ha nem, akkor újra meg kell próbálni. — A futás — vetem közbe —, különösen a hosszútávfutás a kívülálló szemében gyöt- rés, önsanyargatás, zihálás, a görcsösödő izmok játéka ... ^ — Pedig nem az. Ez az út. Egyszer Kocsis Zoltánt kérdezték meg a gyakorlásról, arról, hogy a gyakorlás órái adnak-e valami többletet. Erre felelte a zongoraművész: „Meg kell tanulni az út örömét.” Az út pedig valahová vezet. Én ezzel messzemenően egyet is értek. Balczót idézi, aki a futásról egyszer ezt mondta: „Az első ezer méter számít csak. Akkor még tudod, hogy ami alattad van, az a föld, ami fölötted, az az ég, a kettő között pedig te. Ellépsz, emeled a lábad, talajt fogsz, leng a kezed előre-hátra, látod, hogy a fű zöld, a fák kérge barna. Aztán valahol ezer. és ezerötszáz métap között megváltozik minden. A dobhártyád^' megtalálja a kalapácsos ember, a lábad és a kezed fölött elveszíted az uralmat, a lábad kajánul vigyorog és visz, egyre csak visz előre, egyszerre azt veszed észre: kék a fű és zöld az ég, körülötted a fák léha táncra perdülnek és mintha fejjel lefelé, hátrafelé futnál. De a vicc az egészben, hogy ezer méter után mielőbb el kell jutni ide, különben fabatkát sem ér az egész. Ezer méter futás, háromezer méter gyötrelem. Igen, rohadt dolog a futás, a kívülálló nem is hinné, hogy menynyire az.” — Valahogy így van ez ... De így szép... — ingatja a fejét. — Minden válogatott versenynek — vált témát —, volt egy érzelmi töltete. A tudatom alatt'1 ott motoszkált, hogy most a hazáért is kell futni. De ezt soha így senki meg nem fogalmazta, és egy kicsit hősiesen is hangzik. Az országot képviselni mindig kötelezettség volt. — A sportbeli tulajdonságok kamatoztathatók az életben? — Igen ... Habár sosem gondoltam ezt végig. De a munkában is vannak helyzetek, amiket gyorsan kell felismerni és ha felismertem, gyorsan kell cselekedni... Ez így volt a futásban is. Az utolsó cigaretta hamvad, kilencre jár már, amikor egy könyvet szed le a polcról és John Updike „Nyúlcipő” című könyvéből idéz: „Az a fiú, akinek szívét egy lelkes edző igazán megtanította dobogni, sohasem vallhat kudarcot, a szó legmélyebb értelmében, az életnek nevezett nagy játékban.” — Az én szívemet Nyíregyházán tanították meg dobggni... — mondja, miközben a kapuig kísér és egy virgonc ifjú kutya támadásaitól óvja lábamat. Speidl Zoltán V ilágsiker volt (van), és most vetítik hazai mozijainkban is az idegen bolygóról érkezett, barátságos, jóindulatú kis szörnyeteg főszereplésével az E. T.-t (Iti-nek ejtik angolosan.) Megjelentek róla a kritikák, némelyik elmarasztalóan bárgyú, bugyuta történetnek minősítette, könnyzacskókra ható szirupos limonádénak. Mások elismerték világsikert aratott erényeit. E sorok írója nem film- kritikus, nem is kíván részt venni a vitában. Egy gondolat ragadott meg, és úgy vélem, ettől (is) lett világsiker a szörnyecskefilm. Valahol ugyanarról szól, mint a mai felnőttek örökké emlékezetes gyermekfilmje, az Öz, a csodák csodája. A jóságról szól, a tiszta emberi érzésekről (még akkor is, ha közben a könnyzacskókra hat — nem árt néha ilyesmin is sírni a borzalmak, a tömegmészárlások látványa helyett), és szól még valamiről: a hazáról, az otthonról. ■ A kis szörny, E. T. megtanul valamicskét beszélni — persze angolul —, de tíz uj- jon megszámlálható szókincsének legfontosabb darabja egyetlen, rövid szavacska: Home! Otthon, haza... Szép ez a földgolyó, persze szép, bár neki nem sok jut belőle, hiszen az emberek elől bújtatják a gyerekek. Jók a gyerekek? Jók a gyerekek, örülnének, ha E. T. közöttük maradna, de ő mégis makacsul csak egyet hajtogat: Haza ... E. T. haza akar menni, hasonló szörnyecskék közé, mint amilyen ő maga, szörnymamája, szörnypapája, szörnytestvérei, barátai közé. Ki tudja, milyen az a bolygó, ahonnan érkezett, de neki ott van otthon, neki ott a haza. Hányszor jutott már eszembe, ha például a televízió képernyőjén olyan vidékeket mutattak, ahol az év nagy részében mínusz 30—40 fok a hideg: hogyan lehetséges, hogy ott is élnek emberek? Ugyanezt gondoltam a sivatagi vidékeket látva, vagy ha olyan városba utaztam, amelvet már többször is lerombolt egv-egv földrengés. Miért élnek itt az emberek, miért nem mennek más klíma alá: miért nem költöznek kevésbé veszélyes vidékre?! S azután mindig elszégveltem magam? ostobaság, amit gondolok, hiszen nekik ott van a HÁZA, így, csupa nagy betűvel. Emlékszünk még az Óz-ra? A kislány, a bádogember, a kedves gyáva oroszlán, a szalmaember, mind, mind haza akarnak jutni. És haza akar jutni E. T. is. És a kisfiú, akinek nagyon fáj a válás, mert úgy érzi, E. T. lett az ő legjobb barátja, még az is megérti, és potyogó köny- nyekkel néz utána, miközben E. T. betotyog az érte jött űrhajóra, megérti, hogy barátjának is van egy igazi, saját otthona, ahová haza akar menni. Az otthon lehet a földgolyó (bár az lenne az emberiség számára!), lehet a kontinens, ahol él. (Emlékszem, milyen idegenül éreztem magam Angliában, és máris egy kicsit „otthon” voltam, amikor visszahozott a komphajó Európába. Igaz, hogy Anglia is Európa, de mégsem ez a mi szárazföldünk). Otthonunk a saját hazánk, a városunk, a falunk, és végül mindezeken belül a mindennapi otthonunk, a családunk életének színteréül szolgáló néhány négyzetméter. Nehéz annak, aki nem tudja, mi az otthon melege. Nehéz annak, akinek nincs ott-hona, vagy hiába van; nem érzi magát — nincs rá jobb szó — OTTHON benne. Megteremteni? Néha külső körülményeken múlik, de azok általában elöbb-utóbb megoldódnak. Mennyivel nagyobb, életre szóló dolog megteremteni a négyzetmétereken az igazi otthont. Aki képes rá, képes a boldogságra. Sárdi Mária Bemutatók: februárban Színes magyar bábfilm a Misi mókás kalandjai, amely Tersánszky Józsi Jenő meséje nyomán készült, Foky Ottó rendezésében. Színes NDK-gyermekfilm Az aranyrablók üldözője. Á némaság könyve Bari Károly emlékezetes indulása (Holtak arca fölé — 1970) azzal a reménnyel is kecsegtetett, hogy a magyar, irodalom végre birtokba veheti azt a — jórészt szóbeliségben rejtőzködő — cigány költészetet, amelynek gazdagságát csak sejteni lehetett, lehet. A kötet zajos sikere egy valóban rendkívüli tehetségű fiatalembert ünnepelt. „Hiszek a költészet ember- és társadalomformáló erejében. Olyan verseket szeretnék írni, amelyek napjaink gondjairól, az emberekről, rólamj az eltitkolt és világ elé tárt vágyainkról, egyszerű örömeinkről, szép virágokról szólnak” — vallotta a tizenhét éves Bari Károly. „Pacsirták fészkelnek nyelvem alatt” — írta egyik korai versében. S valóban. Legelőször a kimondás bátor lendülete lepte meg az olvasókat, a magabiztos költői beszéd, a képalkotás gazdag fantáziája. Önmaga és né*)e sorsát dalolta ki az első kötet verseiben a pályakezdő költő. Az első kötetet három év múlva követte az Elfelejtett tüzek. A Rimbaud-fiú- nak tartott Bari Károly továbbépíti azt a költői világot, amelynek alapjait az első kötetben lerakta. Itt válik bizonyossá, hogy nem egy egzotikusnak látott világ üzeneteit hozta magával, nem egyszeri pillanat volt a költői jelentkezés: Bari Ká- rolyból nem hiányzik az igénybejelentő bátorság. „Nagy üzenetet viszek: aranypecsétes levelet címezett a Mindenségnek szívemben egy nép” — írja egyik versében. A sorsközösség vállalása — ha ez nem mentes az idealizmustól sem — alapvető vonása a második kötetnek. fiz Elfelejtett tüzek mintha jelképes címmé lett volna. Hosszú hallgatás következett. Tíz év telt el az új kötet megjelenéséig. Közben Bari a cigány népköltészetet ültette át magyarra, sokat rajzolt, festett. Színes filcrajzaiból és képverseiből 1981-ben a Gödöllői Galéria kiállítást rendezett. Ezeken a lapokon ugyanaz a lázasan kavargó, nyugtalan indulatokat megfogalmazó, a cigány folklór elemeiből építkező világ jelentkezett, mint verseiben. A némaság könyve 1983- ban jelent meg, s tizenkilenc verset tartalmaz. Bari Károly ezekben a költeményekben is bámulatos képalkotó leleménnyel láttatja belső világát. „Körülállták engem városi trombitákkal: / rikoltoz- tak, zengtek elvetemülten — megszédültem” — bukik ki belőle az emlékezés Száműzetés című versében. Bariban nagyon erős az indíttatás a váteszi szerepre. Sámánnak tartja magát, aki arra hivatott, hogy népét vezesse. Ez a helyzet olykor egyoldalúságokra ragadtatja, de a "szándék tisztaságát nincs okunk kétségbevonni. Egy új nyilatkozata - szerint tágult szemléleti horizontja. „Eljutottam arra a pontra, hogy csak a munkám érdekel: csak az írás. Ami a feladatomul jutott —, hogy a létezést, a világot, a sorsot pontosan írjam le.” Ennek új kötetében nem sok jelével találkozni. Maradt a szűkebb közösség sorsa, a költő egy olyan népről énekel, „amely a viskói előtt pipacs-kosárkákban / hajnalok történelmét: a harmatcseppeket őrzi, / és söpri az utcákat” (A némaság könyve); eladta a lelkét, mint a mesebeli páva, csak hogy szép tolla legyen (A páva története). Maradt a vallomásos, látomásos Ba- ri-versbeszéd, amely olykor romantikusan túlfűtött, máskor szecessziósán nyugtalan. A túldíszítettség eltakarja a lényegi gondolatokat, gyönyörködtet, de nem foglalkoztat. Néhány jó vers azonban kárpótol a kötet hibáiért (Jannisz Ritszosz, A némaság könyve, Száműzeté,s, Hajnalkötöző), s azt mutatja, hogy a hallgatás még nem némaság. Van ereje Bari Ká- rolynak, hogy megkísérelje a valóság pontosabb megrajzolását. (Szépirodalmi) Nagy István Attila
