Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. február 4. O Tűzi kutyán főtt a leves ^ ■■ ii ■ # rl Gomon fazék Bátorban Lakodalmas fazék az alkalmi tűzhelyen; a) fazék; b) tüzelőanyag; c) tűzikutya; d) tapasztás, e) vályog; f) deszka; g) bakok A nyírbátori paraszti háztartás nélkülözhetetlen mindennapi cserépedénye a tűzálló anyagból készült máz nélküli vászonfazék. Nyírbátorban manapság kemencében már nem főzhetnek, mert a Gyula ji u. 17. számú ház búbos (boglya) kemencéjét is lebontották. így az épen maradt cserépfazekakat tárolóedénynek használják, lekvárfélét vagy savanyúságot tartanak benne. Elvétve egynéhány emlékként megmaradt fazéktól az öregebb nemzedék sem sajnálja a használatból való eltűnésüket — mint mondják — mert a cserépfazékkal való főzés sok munkát és sok piszkot jelentett. Azonban a cserépfazekak előnyéről sem feledkeznek meg, mert benne egyenletesebben főtt az étel és az íze is jobb volt, mint a fémedényekben főzötteké. A cserépfazék fehér felülete kevés helyen árulja el, — elvétve az itt- ott néhol világos alapszínétől —, hogy fehér égetett agyag, ezért arra lehet következtetni, hogy kemencében gyakran főztek benne. Ennek folytán füstölődhe- tett be szürkésbarnára az edény felülete, ezért hívták sok helyen a főzőfazekakat füstösfazéknak is. A gömöri és a révi vászonfazekak megkülönböztetése sok esetben nagyon nehéz, még ha forma tekintetében is, bár a réviek kecsesebbek, kissé nyúltabbak a száiperemük a gömörieké- nél és szájnyílásuk jobban hasonlítanak a középkori formákhoz. A múlt század vége óta, amióta országszerte a szabad tűzhelvet felváltó takaréktűzhelyen. masinán kezdtek főzni, egy új fazékforma kezdett elterjedni, amelyet masinás fazéknak hívtak. Ez a fazék a takarékfűzhely lapján csak alulról melegedhetett, ezért széles fenekűre csinálták. Ezért nevezték Vászonfazék. (Elek Emil feU vételei) Nyírbátorban széles fenekű vagy lapos fenekű fazéknak is. Minthogy a gömöri és a révi fazekasok alföldi vásározását megszüntette az első világháború utáni határvonal, az az időpont egybeesik a szabad tűzön való főzés csökkenésével, ekkor lendült fel sok helyen, így Szabolcs- Szatmárban is a fazekasság. A gömöri és a révi masinás fazekak helyett a beszerzési igényeket egy rövid időre a helyi fazekas, Keresztes György, majd a húszas évek elejétől a matolcsi és a mátészalkai fazekasok, illetve 1947-től 1969-ig a nyírbátori Tófalvi Gergely fazekas elégítették ki. A lakodalom előkészítésében nagy szerepe volt a sütés-főzés és étkezés zavartalan lebonyolítása érdekében a cserépedényeknek. A lakodalmas fazekak, lábasok, szilkék, tálak, és tányérok stb. mind kézbe kerültek. Különbség volt a szegény és módosabb paraszt lakodalma között. Az eltérés elsősorban a cserépedények számának' felhasználásában mutatkozott meg. A lakodalmak, illetve előkészületeinek a legjellegzetesebb, legfontosabb edényféléje az ún. lakodalmasfazék volt. Többféle és különböző űrméretű lakodalmas fazekat használtak. A legnagyobb fazékban a húsleves, a töltött káposzta, a kisebbikben a fokhagymás hús sült, egy ugyanilyen másikban tejbekása. Olykor nagy cseréplábasban is főtt a tejbekása és a rizs. A lakodalmak előkészületei során a lakodalmas fazekat mindig a szabadkémény alatt használták, tehát abban főztek az ez alkalomra elkészített különböző megoldású tűzhelyeken. A szabadkémény alá két asztalmagasságú bakra helyezték el az istálló, vagy nyári konyha ajtaját. Ezt egy vályogsorral borították be, majd két-há- rom centiméternyire letapasztották. A lakodalmas fazekakat, az így készült tűzhelyre hosszában helyezték el, vagyis kettő-kettő, esetleg három-három fazekat két sorban. ■ A két sor fazékpár között vasmacskákon, tűzikutyákon, vagy más vasból készült alkalmatosságon, vagyis feltámogatott fával táplált tűz felé forgatták folyamatosan a fazekakat, hogy a főzés egyenletesen történjék. A második megoldású tűzhely kialakítása úgy történt, hogy három vaslábat körülrakták vályoggal, sárral betapasztották, középen az üresen hagyott helyen tüzeltek, a lakodalmas fazekakat pedig a tapasztáson körberakták és főzéskor gyakran meg-meg- forgatták. Ez a megoldás azonos az első tűzhelykiképzéssel, azzal a különbséggel, hogy a fűzhely négy lábának megfelelően a bakokat helyettesítő, négy vályograkás . képezte a tűzhely alapépítményét, amelyre ajtót, vagy deszkákat tettek, vályoggal vagy sárral beborították, illetve letapasztották. A szabadkémény alatt egy-két vályograkással tűzteret alakítottak ki. A vályograkást szintén letapasztották sárral. Dr. Szalontai Barnabás Tudományos kutatás, színvonalas tanárképzés Beszélgetés Mező Andrés főiskolai főigazgató-helyettessel A közeljövőben tekinti át a megyei tanács a tudományos koordinációs bizottság munkáját. Részben ez a készülő számvetés késztetett bennünket arra, hogy ellátogassunk megyénk egyik legnagyobb szellemi műhelyébe, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolára és az ottani tudományos'^kutatások helyzetéről, színvonaláról, az előrelépés lehetőségeiről tájékozódjunk. Kérdéseinket Mező Andrásnak, a főiskola főigazgató-helyettesének tettük fel. — A tudományos kutatás ma már a főiskolán dolgozó oktatók egyik fontos munkaköri kötelessége. Milyen módon ösztönzik, támogatják a tudományágak elmélyült művelését? — Főiskolai oktatóink szakmai tevékenységének erősítése, hogy jobban megfelelhessenek az emelt szintű oktatás követelményeinek, évek óta kiemelt célunk. Ennek érdekében a kutatómunkát sok forrásból támogatjuk. Órakedvezményekkel, az állami megbízatásos szerződések odaítélésével, tudományos előmenetelük anyagi és erkölcsi elismerésével. Minden oktatónak jár hetente egy kutatónap. Az előrehaladott eredményeket felmutatók közül évente tíz-tizenöt oktató belföldi tanulmányutat kaphat olyan tudományos intézményekbe, ahol kutatásait tovább .mélyítheti. A főiskola tudományos kutatási fejlesztési alapjából az a tanszék, kutatási csoport részesedik, amelyik az intézmények által támogatott témákban dolgozik. A nyelvismeret nélkülözhetetlen. A közép- és felsőfokú nyelvvizsga letételét szintén anyagilag ösztönzi a főiskola. Ez a támogatási rendszer tizenkét éves és hogy serkentő, azt többek között az is bizonyítja, hogy míg 1973-ban egyetlenegy kandidátus dolgozott a főiskolán, 1983-ban már 16. — Említette, hogy vannak a főiskola által kiemelten támogatott kutatási területek. Mikre gondolt? — 1981-ben készült el a főiskola középtávú kutatási terve, amelyben meghatároztuk a kiemelten támogatott témákat. Az első csoportba tartoznak az általános iskolai oktatás és a főiskolai tanárképzés továbbfejlesztésével kapcsolatos témakörök, tankönyvek írása, oktatási, módszertani segédanyagok készítése. A főiskola sajátos helyzetéből adódik a feladatok második köre, melyben Északkelet-Magyarország helytörténeti, társadalomtörténeti kutatását jelöltük meg. Az ezen a téren születendő tudományos eredményekkel mintegy a megyeszékhely és a megye támogatását iß szeretnénk viszonozni. A harmadik kiemelt terület a természet- ismereti és természetvédelmi kutatásoké. — Tudomást szerezhet időben az eredményekről a szakmai közvélemény? — A kutatási kedv növekedésével együtt nem bővültek, sőt szűkültek a publikálási lehetőségek. Sokat enyhítene megyén belül a gondokon, ha a Szabolcs-Szatmári Szemle mellett a másik folyóiratunk profiltisztítással az eddiginél jobban „műhelye” lenne a társadalomtudományoknak és a művészeteknek. Az elmúlt négy esztendőben négyszázhetven publikáció — köztük számos könyv — született oktatóink tollából. — A tanulmányok hazai és külföldi — amerikai, indiai, angol, NDK-beli, csehszlovák, lengyel és finn — szakfolyóiratokban, valamint a főiskola saját kiadványaiban láttak napvilágot. Nem ritkák az országos kiadóknál megjelenő munkák. Két saját tudományágában jelentős művet az Akadémiai Kiadó jelentetett meg, a Gondolat Kiadó Bereznai Gyula—Filep László: A számírás története című könyvének kiadására vállalkozott. Oktatóink többsége természetszerűleg a Tankönyvkiadónál kopogtatott sikerrel, ahol főiskolai jegyzeteik, általános iskolai tankönyveik készültek el. — Hogyan ítéli meg a tanárképző főiskola helyét, szerepét a hazai tudományos életben? — A felsőoktatási intézmény státusának megfelelően jelentős szerepet tölt be főiskolánk a magyar tudományos közéletben. Akadémiai bizottságokban, szakmai és munka- bizottságokban, a Tudományos Minősítő Bizottságban vesznek részt oktatóink. Főiskolánkon tanít például a Magyar Történelmi Társulat alelnöke, a Nyelvtudományi Társaság egyik választmányi tagja. Mások országos folyóiratok szerkesztésében működnek közre. Az oktatóink nagyobb hányadát a Debreceni Akadémiai Bizottság' fogja össze. A már tapasztalható erőfeszítések jó garanciákat jelentenek Szabolcs-Szatmár tudományos életének gazdagításához, fejlesztéséhez. A tanárképző főiskola és a DAB együttműködését mutatja a közös rendezvények egész sora, amelyek hatása régiónkon túl is terjedt. — Utalok a tavalyi „Család és iskola” konferenciára, a Magyar Nyelvtudományi Társasággal hármasban 1981-ben megrendezett „A tulajdonnév az oktatásban” országos konferenciára, a tízkötetesre tervezett Magyarország története szintézis eddig megjelent köteteinek 1981-es és 1982-es vitájára. Országos visszhangot váltanak ki főiskolánk szervezésében kétévenként az anyanyelvoktatási napok, vagy a kémia tanárok országos tanácskozása. A főiskolai tudományos élet részének tekintjük azokat a rendezvényeket is, amelyeknél intézményünk színtér. Erre példa a magyar—NDK történész vegyes bizottság tavalyi ülése vagy a fogorvosok, illetve a reumatológusok tanácskozásai. — Az eddigiekből úgy tűnik, hogy a főiskola tudományos életében minden felhőtlen. Valóban? — Nem általános jelenség, de az együttműködést keresve előfordul, hogy oktatóink és a főiskola erőfeszítései ellenére tartózkodással, sőt arisztokratikus elzárkózással találkozunk egyes hazai kutatóintézetekben, egyetemeken. Feloldásuk legjobb módja azoknak az eredményeknek a felmutatása, amelyeket a bennünket szívesen fogadó intézetekkel együttműködve értünk el. Színes, sokrétű, egyenrangú kapcsolatunk van a már említett szegedi biológiai intézettel, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem több tanszékével. Akadályozza az elmélyültebb kutatásokat, hogy a főiskolai oktatóknak nagy az oktató-nevelői és közéleti leterheltsége. — Tizenkét-tizenhat tanórájukkal szemben egy egyetemi oktató csak heti négy-öt órát tanít. Nyilvánvaló a főiskolán dolgozók hátrányos helyzete. Gátló tényező, hogy kis létszámúak tanszékeink. Minden együtt járhat a kutató magányosságérzetével, hiszen a közelben nincs más szakember, akivel a saját problémáiról, tudományos feltevéseiről gondolatot cserélhetne. — Különösen a társadalomtudományi kutatók küzdenek azzal a gonddal, hogy megyénkben nem hagyományozódott ránk megfelelő állagú könyvtár, ezért irreális mértékű magánkönyvtárak létrehozására kényszerülnek, ami nagy anyagi erőfeszítést igényel. Hiányolják a főiskolai oktatók a szűkebb társadalmi környezet megfelelő érdeklődését is. E hiány megszüntetésére a TIT és az MTESZ komoly erőfeszítéseket tesz. Hogy az elért eredményekről jobban tudomást szerezzen a közvélemény, abban sokat segíthetnek a megyei tömegkommunikációs eszközök is. Reszler Gábor P^ós nagyapámat na- gyón szerettem. Arnolds! lyan véd- és dacszövetségben éltünk, aminek számos megnyilvánulása volt. Időről időre megkérdezte: „Van-e pénzed Zoltánka?” És feleletet sem várva elővette patkó alakú pénztárcáját, onnét kiemelt egy kétforintost (kivétel nélkül mindig ennyi dukált), megpen- getté és a markomba nyomta. Nagy pénz volt az akkoriban ... De nagyokat is beszélgettünk nagyapámmal! Soha ki nem fogyott a meséből. Nem ám holmi kitalált dolgok voltak ezek, dehogy! Beszélt Bécsről, ahol szolgált, mivel ő még K.u.K. huszár volt, valamikor a múlt század kilencvenes éveiben; mesélt a szabadságharcról, ahogy azt saját apjától hallotta, és hátborzongató történetei voltak Stolacz váráról, ahol a boszniai okkupációkor a fa- lujabeli legények katonáskodtak, és bizony nagy nehézségek árán vágták ki magukat a- minden hájjal megkent és nagyon is vitéz bos- nyákok szorításából. Szóval, ilyen csendes beszélgetésekkel teltek estéink, mivel mi ketten a kisebbik szobában együtt aludtunk. Ám a legjobb emlékeimet közös vacsoráinkról őrzöm; rájuk gondolván ma is ösz- szefut a számban a nyál. Egyik téli estén például így szólt hozzám: — No, akarsz-e lacházi cseresznyét? — Cseresznyét, ilyenkor? — hüledeztem. — Azt bizony — mondta és télikabátja zsebéből papírzacskót húzott elő. — Nyúlj csak bele! Belenyúltam, meleg volt és mennyei illat csapta meg az orrom. Tányért hozott és ráöntötte — a pattogatott kukoricát. Hát ez volt a lacházi cseresznye. Máskor kenyeret ettünk hagymával. Vagy kenyeret sóval és paprikával. Csodálatosan tudta kockára vágni a kenyeret, hersenteni a • felkarikázott hagymát, finoman csippentve szórni a sót és a paprikát. Fenséges volt. De a legkülönb étek, amivel megjutalmazott, az a huszárrostélyos. Ehhez persze, mint annyi mindenhez mese is tartozott. Ezúttal is a Sto- laczba szorult legényekről — természetesen huszárokról — szólt a történet, akik amikor erejük már fogytán volt, ezzel a varázslatos huszárrostélyossal verték el éhüket, ettől kaptak új erőre, és — logikus a következtetés —, ennek köszönhették szabadulásukat is. Egyik este, amikor sokadszor hallottam a történetet, s amikor sokadszor ígérte meg, hogy ha kiérdemiem, hát nekem is lesz részem ebben a jóban (a receptjét addig sosem árulta el), így szólt: — Mostanában derék kisfiú vagy, jutalmat érdemelsz. Mi legyen az? — Huszárrostélyos — vágtam rá gondolkodás nélkül. Nagyapámmal kimentünk a konyhába, ahol hideg volt, ahol reggelente befagyott a víz, de ahol eszem ágában sem volt most fázni, mert fűtött az izgalom. Nagyapám először két jókora kenyeret szelt. Persze ehhez is idő kellett, mert szikkadt után matatott, hosszan vizsgál- gatta a kenyérvégeket, melyik is lesz a jó. Ezután edényt keresett. Valamiért egyik sem volt megfelelő. A zománcos mert zománcos, az alumínium, mert éget. Végre, valahonnét a kre denc mélyéről előkajtatott egy legalább százéves, vastag falú vaslábast. De mielőtt használni kezdte volna, alaposan megtakarította, aljáról a kormot kivakargatta. Kerekre nyílt szemekkel lestem: most mi lesz? De hol volt ,még a vége! Olajosüveget vett le a polcról, beleszagolt, hümmögött, hogy ez bizony nem a legalkalmasabb, de isten neki, azért meg lehet próbálni. Most következett még csak a kosár, a zöldségeskpsár, minek tartalmából anyám csodálatos „kosárleveseket” tudott főzni, de ez egy másik történet. Nagyapám tehát elkezdett kotorászni a kosárban. Külön kupacra rakta a hagymákat, másik halomba a zöldségeket, odébb a krumplikat. De csak nem találta amit akart. Uccu neki, még egyszer. Végre, a kosár alját fedő papír alá nyúlva diadalmasan felkiáltott: — Megvan! — És egy fej fokhagymát emelt a fény felé, mint egy nehezen várt újszülöttet. Hadd ne részletezzem tovább a még hátralévő számos mozzanatot a gyufakeresgéléstől a nedvességtől összetapadt só szétmorzsolá- sáig, és nem idézem a fehér bajusz alól előpáráló moho- gásokat sem. Következzék tehát a végkifejlet. A felhe- vült olajba gondosan elhelyezte a kenyereket, mindkét oldalán barnáspirosra sütötte őket, aztán fokhagymát kent, sót percegtetett rájuk, és elém tolta a mennyei eledelt, a fokhagymás pirítóst. — No, unokám, hát ez a huszárrostélyos! Miért jutott mindez eszembe? Mert van egy lányom, nagy ínyenc az eszem- adta, imád mindent, ami jó, ám nemcsak jól, de változatosan is szeret étkezni. Nemrég egy este, míg azon törtem a fejem, hogy a frizsider hiányos tartalmát mivel frissíthetem fel, eszembe jutott a huszárrostélyos. Megkérdeztem, kér-e? Nem tudhatta mi az, de lelkes fej- bólintás volt a válasz. Azt ugyan nem állíthatom, hogy oly ínycsiklandóan, kíváncsiságot csigázóan készítettem a fokhagymás pirítóst, mint Soós nagyapám, de az eredményt látva nincs okom panaszra. Mert a lány fogai alatt olyan szépen ropogott a pirosra sült fokhagymás kenyér, hogy számomra szebb volt minden zenénél. Olyan volt mint egy dalocska, a messzi gyerekkorból. Speidl Zoltán Huszárrostélyos KM
