Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
„Engem... szeretnek” 1984. február 25. ® ® Tehetségek és tömegek... egnövekedett az érdeklőmegyénkben is a hangsze- zene művelése iránt, jghaladja a 2600-at azoknak italoknak a száma, akik a ye önálló zeneiskoláiban, ve a zenetagozatos általá- iskolákban valamilyen gszeren játszani tanulnak, bségük, 46,4 százalékuk a gorát részesíti előnyben, ez angszer a reneszánszát éli, : lenne elegendő zenetanár, őség és hangszer, zenei alapok megszerzése, Hernádi, a csillogó szemű... a zenélés öröme soha ennyi gyermeket, tizenévest és huszonéves^ de ennyi felnőttet sem tartott még hatalmában. Sokáig azonban a közoktatás mellett háttérbe szorult gyermek volt a zenei oktatás. Az utóbbi két-három évben azonban változott a helyzet, egy sor tanügyi rendelet lépett életbe a zenei képzésről. 1981- ben vezették be az új zeneiskolai tantervet — megjelent a Rendtartás is — megteremtődtek a feltételek a tehetséggondozásra és a tömegoktatásra egyaránt. A kettő ugyanis csak együtt hozhat eredményeket. A zene népszerűségét és demokratizmusát jelzi, hogy a zeneoktatásban részesülők 41,1 százaléka a megyében a fizikai dolgozók gyermekeiből áll. A hirtelen — valójában évről évre fokozatosan — megnövekedett igények azonban már- már szétfeszítik az iskolák falait, teherbíróképességét... A megyében az idén 900 új növendék jelentkezett zeneoktatásra, de csak 650 gyereket tudtak felvenni, helyhiány miatt. De a zenetanárok sem bírják a terhelést, a sokirányú elfoglaltságot, pedig számuk az évek során a megyében 135- re gyarapodott. Mégis kevesen vannak. Ezért is helyeselhető, hogy a városok és nagyobb községek iskolái és művelődési házai önállóan is szervezik a zeneoktatást. Kilenc zeneoktatói munkaközösség is részt vesz a zene népszerűsítésében, örvendetesnek tartják a szakemberek, hogy a tömegoktatás nagyarányú felfutásával együtt szép eredményeket hozott a tehetségek nevelése is. Tavaly 22 fiatal jelentkezett a zeneművészeti szakközépiskolákba, s közülük tizenkilencet fel is vettek, ami arányait tekintve jóval magasabb az országos átlagnál. Jó kezekben vannak hát a zenei tehetségek megyénkben, nem kallódnak el a már említett zsúfoltság, rossz szóval élve: futószalag- szerű oktatás közben sem. Jó irányban halad megyénkben a zenei képzés, de a szorító gondok is éreztetik hatásukat és távlatilag intézkedést sürgetnek. Elsősorban a megyeszékhely szenved helyhiány miatt, a régi zeneiskola már nem bírja befogadni az „ostromlókat”. Nem könnyű úgy megszervezni a zenei órákat, hogy azok a késő délutáni időre essenek, amikor a gyermekek az általános és középiskolai tanulmányaik után a zenével foglalkozhatnak. De említhetjük a hangszerpark és kottaállomány szegényességét is iskoláinkban, a magas hangszerárakat, amelyek jócskán lecsökkentik az iskolák vásárlási lehetőségeit. Még mindig kevés a zenetanár, a meglévők leterheltsége magas fokú, jó néhányan zenekarok tagjai, aktív zenészek és komoly zenei rendezvények állandó szereplői is. E lismerés illeti a zenetanárok tevékenységét, akik olyan közművelődési munkát végeznek, amelynek eredménye: nemcsak a mainál több a zenélő fiatal és felnőtt. Fáradozásuk nyomán kialakult egy hangversenyszerető és -látogató közönség is. Páll Géza Hernádi Judit, ö az, akiről minden műfajban eszünkbe juthat valami, de ami sohasem középszerű. Hírlik róla, hogy már-már a vadságig egyenes, nyers, őszinte ember. — Milyen a modorod? Szemében kaján kis fény villan: — Meg fogsz lepődni, engem... szeretnek! Pedig nem vagyok édelgő típus. Ha valami igazságtalanság történik körülöttem, vagy éppen velem, akkor aztán ... — Gyakran vannak konfliktusaid? — Ahányszor kell! — S nem félsz, hogy elriasztod magad mellől az embereket? — A legtöbb konfliktussal, érdekes módon még barátokat is szerzek. Egyébként a frontális ütközéseknek megvan az a jó tulajdonsága, hogy szemtől-szemben zajlanak. — Mondj egyet! — Például itt volt a szilveszteri műsor. Az eredeti rendezői koncepció szerint a szereplők éjfélkor a színpadon koccintanak. Nem voltam rá hajlandó. Kérdezték, miért nem. Mondtam, mert van kivel koccintanom az újévre. Hívjam meg őt is! Na jó, hát akkor megmondom az igazat. Én ezt az egész szilveszteri nyilvános koccintgatást ízléstelennek tartom. A színész dolga az, hogy eljátssza a szerepét, és nem az, hogy magánéletének mozzanatait reprodukálja a plénum előtt, szórakoztatás gyanánt. — Nem félsz, hogy ez a stáb nem hív többet? — Félek ..., nem félek..., nem ez a kérdés. Az apró kis cselek ellen nemigen tudok védekezni. Mondjuk: nem vagyok szimpatikus egy gyártásvezetőnek. Felkérnek egy tévészerepre, de a forgatókönyv nem érkezik meg ... És esetleg valakiben kialakul a vélemény: Hernádi nagyképű vagy link. Hát ilyen megesik! — Azért nem mindegyik forgatókönyv „kószál el”. — Szerencsére, Mint ahogy Molnár Ferenc Csendélet című színművének televíziós forgatókönyve sem. Huszti Péter a partnerem, s a cselekmény röviden két színész csatározása, életük nevetséges vagy éppen fájdalmas konfliktusai. Örömmel csináltuk, remélem a nézőknek is tetszeni fog. Hernádi Juditot lehet szeretni, lehet nem szeretni, egy biztos: alakításai a villámtréfától a nagy szerepekig szívből munkáltak, maradandó élményt nyújtanak. S közben szép szavak a skatulyák: vérbeli komika. Született dizőz, ügyeletes szexbomba, valódi drámai színésznő... Hernádi pedig ideig-óráig marad egyik-másik szerepkörben, hogy aztán villámgyorsan váltson. A budapesti tavaszi fesztiválon, a Vígszínházban bemutatott Schiller-darab, a Don Carlos, Eboly hercegnőjét alakítja. — Született gonosz ez az asszony? Hevesen tiltakozik. — Nem, nem, dehogy! Eboly tulajdonképpen nagyszerű tulajdonságokkal rendelkező nő. Egy baj van csak, hogy van rajta kívül egy királynő is. A hercegnő úrhatnám, nagy- ratörő, és azt hiszem, egy kicsit szerelmes Don Carlosba. S miután mint nőt megalázzák, törvényszerűen el kell követnie azt a bűnt, amely a bukását jelenti. Miközben a darabról, szerepről, partnerekről mesél, eltűnik a kockás pokrócba bugyo- lált kora reggeli világfájdalom. Egy kócos, csillogó szemű lány beszél lelkesedéssel a pályáról, amit szenvedélyesen szeret. — Mi lenne, ha nem játszhatnál többet? Elkomolyodik. — Néha megpróbálom elhitetni magammal, hogy én ezt a pályát bármikor abbahagyhatom. Hogy na és, akkor csinálok mást. Ez nem igaz. Én soha, de soha nem akartam más lenni, csak színésznő. De, ha mégis abba kéne hagynom.. . ... rám kacsint és kitör belőle a nevetés ... — ... akkor utcaseprő lennék. De mindig a Vígszínház körül sepernék, hogy lássák, mit tettek velem ... N. Sz. di. Anyaga kikészített gy kikészítetlen, szőrösen gyott bőr. Formája szerint ylábas, de Szatmárban a lábas volt az elterjedtebb, íészíthette bárki, de készít- tték mesterek is. Ecsedi nagyidejű adatköz- t így beszélik el készítését. l bocskor — az itteni — gyesorrú volt, az orrán ymásra volt hajtva és agőtve. Nyáron a pucér ara vékony kapcát tettünk, ajd a kantárt, a bocskor- íjat körül-körülvettük a Itett kapcán négyszer-öt- ar is, ezután befűztük élőár a belső saroklyukba, az- án a külsőbe. Majd körül- ttük a lábunkfején az ol- üszíj alá, ahonnan a fűzés- 1 átalmentünk a belső ol- lszíjra, majd aláhúzással kötöttük. Télen, amikor a kony kapcát a lábra he- aztük, szénába léptünk, ajd a lábunkat a szénával yütt felső bocskorkapcába ttük, a kapcát feltekertük, V vettük fel a bocskort és főttük fel. Olyan csinosan sg lehetett csinálni, hogy rámás csizma elbújhatott ellette.” A csizma valószínűen a zépkorban török közvetí- ssel érkezik hozzánk. Ma- a szó oszmán-török ere- tű és szerb-horvát közve- éssel kerül nyelvünkbe, tszítője a csizmadia mester, :i javításával is foglalkozik. A mai, a csizmaszártól kü- n szabott fejű és a bélés- Iphoz meg a rámához sze- zett-talpú csizmákig bizony hosszú volt az út. Megelőzte mindezt hogy a szárat már nem kétoldalt, hanem hátul, egy helyen varrták össze, de még a szár és a fej egybe volt és a toroknál a megáztatott bőrt a lábfej hajlatának formájára ványoló deszkán formálták, majd a hergelő nevű szerszám segítségével nyújtották. A szatmári parasztság számára készült, vásárokon árult, nyelvesen szabottfejű ünneplő „boksz csizmák”, de a hétköznapi „zsíros” vagy „vikszos” bőrből készült munkacsizmák is már e századi lábbelik. A csizmák szárteteje egyenletesen kerek lesz, a viselő csizma szára béleletlen, az ünneplőé keményre bélelt gabonacsirizzel és zsákvászonnal. A szár felülje elöl szívalakúra kivágva, három ágból fonott bőrszegővel díszítve, rózsalakú bőrgombbal ellátva. Ma ötvenéves korom után is előttem vannak azok a szép bőrrózsagombok, amint édesapám gyermekkori picinyke konyhánk falipolcára sorba lerakja őket, melyeket az ablaknál lévő bank- linál ülő segítsége, édesanyám készített. A késő szálkái éjszakába nyúlóan önfeledten bámultam, ahogyan anyám fonja a háromágú csizmaszegőt, melyhez a hosszú bőr- szíjjakat apám egy kis kerek bőrdarabkából, borotvaéles suszterkése segítségével varázsolt elő. (Ma sem értem, hogyan forgott ki olyan hosz- szú bőrszíj abból a kis kerek bőrdarabból!) Közben felváltva dalolgattak, olykorolykor egymással évelődve a nótákban, mert ilyenek is felröppentek munka közben: „De szeretném látni azt a csizmadiát, / Aki nékem leánybőrből varrna ráncos csizmát. / Leánybőrből a szárát /Asszonynyelvből a talpát” ... Bizony húzódnia kellett apámnak a daliása után, nehogy másnapra kékfoltos legyen az oldala ... Farkas József Solohov emlékezete S okunknak lett egyik legkedvesebb olvasmánya a Csendes Don, Solohov hatalmas regényfolyama, melynek cselekménye hömpölyögve áradva ragadott magával, szereplői szinte személyes ismerőseink ma is. Nemzedékek nevelkednek fel a helytállás, s minden körülmények közötl vállalt felelősség példáját adc másik Solohov-könyvön, as Emberi sorson. Olvastuk ezeket diákként, amikor kötelezd volt, s féltünk tőle. És olvassuk, forgatjuk most, felnőtt fejjel, mert olyan könyvek ezek amelyeket újra el kell olvasni melyek nélkül szegényebbet volnánk .. . Meghalt a Csendes Don, as Emberi sors, a Feltört ugai írója. Kedden jelentette £ TASZSZ, hogy hosszan tartó betegség után, életének 79. esztendejében elhunyt Mihail Solohov, a szovjet irodalom egyik legkiválóbb alakja. Parasztcsaládban született 1905-ben. Már 17 évesen részt vett a polgárháború harcaiban, a második világháborúban a Pravda, a Krasznaja Zvezda és a TASZSZ haditudósítójaként tevékenykedett. Attól a rövid időtől eltekintve, amikor két esztendőn át Moszkvában lakott, életét egy kis faluban, a rosztovi kerületi Vjosenszka- jaban töltötte, ahol született, s ahol a halál érte. Első novellásköteteit alig húszéves korában adta ki, leghíresebb műve, a Csendes Don kötetei 1928—40 között jelentek meg — ezt a regényt a világ számos nyelvére lefordították. első, 1941-es magyar nyelvű kiadását napjainkig még további kilenc kiadás követte. Említett regényeiből és még több alkotásából készültek nagysikerű filmek. Solohov haláláig tagja volt az SZKP Központi Bizottságának, küldötte a legfelsőbb tanácsnak. Az írószövetségben vezetőségi titkári tisztet töltött be, tagja volt a Szovjet Tudományos' Akadémiának. Kitüntették többek között a Lenin- renddel és a Szovjetunió állami díjával. Irodalmi tevékenységéért 1965-ben kapta meg a Nobel-díjat. Nekrológjában, melyet számos szovjet vezető írt alá, többek között kiemelik, hogy művészi kifejező erejű alkotásai a világ forradalmi átlakításáról szóltak, s rendkívül nagy hatást gyakoroltak az emberiség haladó kultúrájára. Nekünk, olvasóinak ez azt jelenti, hogy az utánunk következő nemzedékeknek is — remélhetőleg — egyik legkedvesebb könyve lesz majd a Csendes Don ... be.
