Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. február 18. ^ D örténelmet idéz a falunév, történelemről vall a parányi műemlék templom. Amikor megálltunk a faluban, akárha egy kihalt településen járnánk semmi sem mozdult körülöttünk. Hóba süppedtek a házak, de a kéményekből füstcsíkok szálltak, és a falu felett összekeveredtek a füstök. Üzenet az életről. Tészta sült, tej forrt, hideg falak melegedtek, egy udvar képe üzent arról, hogy kora reggel pelenkát mostak egy kisgyereknek ... Torokszorongató érzés, hogy immáron le kell írnom: Szamostatárfalva él. Az idegen, ha erre kerül is, ritkán áll meg itt. A műemlék templom megállíthatná, de e csodálatos gazdagságú szatmári tájban sok helyütt lehet, kell a múltra feledkezve megállnunk. Kőhaj ításnyi- ra a falu közepétől a Szamos gátja, alig kiáltásnyira a folyó, és egy alapos futásnyira az országhatár. Az öreg temetőben sírkövek, a kövek mellett megbékélt testvéri szomszédságban faragott fejfák. Kő és fa egyformán magyarul beszél. Jeneiek, Bódik, Porkolábok ... Pappok, Feketék, Királyok, Madarasiak. Családok, akik élték, írták, formálták e fogyó kis falu történetét. 1960-ban még több mint 600-an, 1981-ben . már csak 382-en éltek itt. Fogy a falu, pedig hát gyönyörű sarka ez e kicsiny hazának. Házigazdám, Bódi Lajos, idegenkedve fogad. Nem rá- tartian, de az idegennek járó hivatalossággal, öt mondták, ajánlották, mint a község történetének, mai életének tudóját. Aztán ahogy beszélgetni kezdünk, úgy oszlik az ide- genség. Magyarázza is: — Tudja, úgy vagyunk mi ezzel, hogy elszoktunk még a kíváncsiaktól is. A termelő- szövetkezet Porcsalmával egyesült, elvitték a tanácsot, de még papunk sincs, mert az is úgy jár át a szomszéd faluból. Van itt száz valahány ház, azokból is üres már jó néhány. Hogy ki a hibás? Nem hinném én, hogy bárki is hibás legyen. Ez a sorsa sok magyar falunak. A gyerekeink elmennek, ki a vastagabb kenyérért, ki a kényelemért. — Aki tanul, az nemigen jön ide vissza. Az iskolánkban már csak három osztály van. A nagyobbját busz hordja naponta. Azok is a csengeri iskolát szokják, onnan tanulnak tovább, mert hát a legtöbben tanulnak azért, mert kergette a nincs, öten voltunk testvérek. Föld- telenek, mint annyian. Három fiú, két lány, itt meg napszámot is csak keservesen lehetett találni. 1948-ba jöttem haza. Muszáj volt, de az az igazság, hogy vágytam is. Így aztán a földosztás dolgait nem tudom pontosan, csak azt amit hallottam belőle. Nem nagyon volt itt osztható föld. hetett közülük. Volt olyan cselédtartó gazda, akinél dolgozott az apám, akinél dolgoztam én is, akit emberként ma is csak becsülni tudnék. — Volt persze más is, mert sokféle az ember, de nem harag volt mibennünk .akkor, hanem valami más. Csodákat akartunk? Dehogyis, inkább csak hittük a csodát. Meg nagyon akartunk dolgozni érte. Barangolások Szamostatárfalva valamit. Így szegényedünk évről évre, nem csoda hát, ha ráfeledkezünk az idegenre. Bódi Lajos nyugdíjas, de nyugdíjasként megmaradt a termelőszövetkezet párttitkárának. Közéleti ember, aminthogy az volt világéletében. A maga életét meséli, de a falu életét mondja. — Persze, soha nem volt itt könnyű az élet. Kicsi határa volt a községnek, el se tartott az valamennyiünket. Aratáskor, nagy munkák idején bejártuk kenyér után a messze környéket. Itt nem volt igazi nagybirtok. Nem voltak ezer holdak, nagy uradalmak. Kemény, nyakas kálvinista falu volt ez,, örökös harcban azért, hogy megéljen a sokféle szorításban. A föld is olyan, ami keménységre szoktat. Nem kíméli az embert. Itt ha esik, akkor nagyon ki kell választani azt a percet, amikor rámehetünk. Korán a sár nyel el, ha elkésünk a szerszám csorbul. Hát ilyen ez, de ha megszolgál neki az ember, akkor hálás tud lenni érte. — Én is elmentem egyszer innen. Legénykoromban. Szat- márra. Ott dolgoztam egy gyárban. Nem azért ment az ember, mert olyan nagy mehetnékje volt, hanem — Két-három holdakat adtak. Király Gyula tíz holdja már valóságos csoda volt. Kiki birkózott a szegénységgel, ahogyan tudott, de hát keserves dolog az ilyen. Se szerszám, se jószág, se semmi. Sokgyűléses nyugtalan évek voltak. A hír gyalog járt, de gyorsan elért mindenüvé. Lestünk a világra, hogy mi lesz már velünk. Az lett, hogy 48 novemberében 28-an megcsinálták a termelőszövetkezetet. Ez aztán maradt egészen addig, amíg Porcsalmával nem egyesültünk. Jó szövetkezet volt, sohase lett veszteséges. Itt nem muszájból, szükségből lett meg a csoport, és az az igazság, hogy a szamostatárfalvi emberek mindig is szerették a munkát. Nem jött valamiféle nagy gazdagság ránk, de kiegyenesedett az ember. Erősebb lett azzal, hogy ösz- szefogódzott... Házigazdámból akkor tanácselnököt csinált az idő, a változó történelem. — Na, akkortól már hivatalosan is ismertem a falut. Nem volt az könnyű idő, és ha meggondolom, keserves volt a maga módján. Élnek itt olyan emberek, akik az én elnökségem idején kulá- kok voltak. Fenét voltak azok, de olyan volt a világ. Nem egyet csak sajnálni leMost vén fejjel azt mondom, hogy néhány embert meggyötörtünk. Egyet-kettőt talán igaztalanul is, de ismerek én olyat, aki kuláknak számított akkor, és most jobban él, mint ahogy a háború előtt a maga harminc holdjával élhetett. Meggyötrődött? Gyötrődtünk mi magunk is hajnaltól késő éjszakákig. Mindig csináltunk, mindig akartunk, mindig terveztünk valamit. — Az emberek nekikezdtek építeni. Ki-ki rakta a házát, ahogyan a fecske rakja a fészkét. Mit mondjak? Nézze meg most a házakat, vagy nézzen be az udvarokba. Mindaz a gazdagság, ami van, akkor és azóta lett. Miből lehetett volna, ha nem a gyötrődésből, ha nem a munkából? És igaz: akkor egyszeriben közelebb kerültünk a világhoz. Kinyílt az emberek szeme, messzibbre láttak. Addig úgy élt ez a sok kis falu együtt, mintha mind ellensége lenne a másiknak. — Akkortól meg csak azért lestük egymást, hogy valami jóval a másik el ne hagyjon. Ha valaki azt mondta volna, hogy a falunk ellen teszünk, bizony hogy nem hisszük. Más sorsot akart minden család a gyerekének. Gondoltuk elég, hogy minket megkínzott a föld, ne kínozza meg őket is. így értünk el oda, hogy egy-egy hosszú hétvégén kétszer annyian vagyunk itt, mint hézköznapokon. Jönnek a látogatók, és akkor hangos a világ. Aztán elcsendesedik megint és az öregek lesik a postást, a hírhozót... Bejön a háziasszony is. A cserépkályhát támasztja és hallgat minket. Aztán, hogy szavakká formálódik megannyi emlék, mondani kezdi ő is: — Persze nem akartuk, hogy a gyerekünknek ugyanaz legyen a sorsa, mint a miénk. Én gyereklányként már az egész környéket bejártam az aratókkal. Kellett. Amióta az eszemet tudom, soha nem volt más, mint a munka. Mi már elkéstünk. Itt a ház, itt a kert, itt a sorsunk. Ha meghalunk akkor nem tudom mi lesz. Majd elvadul a kert, megroskad a ház. Kérdeztem a kertet, hogy mekkora, milyen. Mondták, s ízesítvén a választ, házi főzésű pálinkát kínáltak, hogy ha már beszélgetünk, múljék el belőlünk minden idegenség. — Mi lesz a faluval? Néhány éve még azt mondtam volna, hogy elöregszik és kihal egészen. Sok szépet akartunk, de valamiképpen ellenünk fordult a sors. Most néhány éve, hogy újra több szót hallani a faluról, bizakodóbb vagyok. Épül itt most is olyan ház, hogy azt megnézheti bárki. A téesz segít amit tud. Csinált egy óvodát, van egy varrodánk, ahol 40 asz- szony dolgozik. A termelőszövetkezetnek egyre több szakmában kell a fiatal. — Talán lesz itt még egy kis üzem egyszer és akkor sok minden változik. Én emlékszem, hogy annak idején a messzi környéken mi vettünk először televíziót a falunak. Ahol a varroda van, azt simítóháznak építettük. Emlékszem kiléptük a helyét. és akkor valaki azt mondta, hogy na emberek lépjünk még ötöt, hadd legyen jó ez a ház másra is. Kiléptük. Aztán lett mozink, mi vettük a felszerelést, de azt mondták, hogy a mozi csak a vállalaté lehet. Odaadtuk. Valameddig működött is; aztán az egészet elvitték innen. Most már nem is reménykedhetünk, hogy legyen egy művelődési házunk. — Kellene a fiataloknak egy klub, ahol összejárnak. Régen minden faluban voltak közös esték, 'volt fonó, összejöttek a dohányosok, keresték egymást az emberek. Az elmúlt, és nem lett helyette semmi. Mondom, lehettünk volna valamikor okosabbak, messzibb tervezők, de ha így fordult, mit tehetünk? Várunk, öregszünk. Reménykedünk, mert nekünk ez a legszebb része a hazának. Tudja, főképpen nyáron, elő-elő- fordul, hogy jönnek az idegenek, és letelepszenek valahol a Szamos partján. Megáll az autó, és lelkendezik, hogy milyen szép a templom, aztán továbbmegy. — Olyan is van, aki a következő évben visszajön. Talán lehetne' valamit keresni azzal, hogy van itt jó néhány üres ház. Rendbe kellene hozni néhányat. Nem is kerülne az annyira sokba. A közlekedésünk is jó, és ha lenne még egy esti busz is, Csenger felől, akkor be lehetne menni oda moziba, színházba néha. Nem olyan nagy dolgok ezek, de az életet. jelenthetik. Ez a falu, ami annyi, olyan rengeteg munkának adott otthont, otthont adhatna még a mások pihenésének, hiszen gyönyörű, hiszen szép nagyon. □ reménységre iszunk még egy pohárral, és elköszönünk. Kint éppen fehérbe öltözött a táj. Az óvodások szánkóversenye zajlik a gát oldalában, hócsata dúl az iskola udvarán. Három osztály még idejár, és még jövőre is lesz elég gyerek az óvodában. Talán ez még, talán ez már a holnap egy kicsit. Bartha Gábor ... három osztály még idejár . .. (Császár Csaba felvétele) KM
