Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-14 / 11. szám
1984. január 14. OQ. VISSZHANG taka? Évek óta hiányzik Szabolcs- atmár megye kulturális éle- jől az itteni képzőművészetet l ismerő, gondjait, törekvőit megértő, tárgyilagosan íté- műkritika. A segítőén bírá- az értékeket igényesen ;mző ítész nem ellensége, harn munkaküzdőtársa a .képművésznek, s éppen ez a szony kényszeríti korrektség- , felelősségteljességre. (Nem letlenül jelent meg a Művé- et egy teljes száma, a közel- últban a műkritikáról.) Még fontosabb ez a feladat y olyan megyében, mint a iénk, ahol az értékadó népi űvészettől már elszakadtunk, ■ az urbánus, „modern”, sókor kommersz útvesztőiben ég nem találtuk meg a he- es irányt, s az úgynevezett izuális kultúra kialakítása” ég heraklesi erők mozgó- tását kívánja. Mindez a Szabolcsi Tárlat ’83 mű kritika olvasása után ju- tt eszembe. Telepy Katalin en nehéz helyzetben lehetett, ielőtt írógéphez ült, hiszen :m egyszerű feladat egy gész megye” képzőművészeti etének reprezentánsairól kri- iát írni. (A benevezés féltőiéiből következően vezető ípzőmű vészekről van szó.) dvarias ember lévén, nem cart megbántani senkit, így :m tehetett mást, mint egy- it alkotóról keveset, közhelyűt, szakmai zsargonban írt. Tudom, valakinek a szavait telmezni kényes, könnyen tá- adható dolog. Ezért inkább irdezek, mint állítok, de azt lítom, hogy ezek a kérdések, így hasonlók, megfogalma- idnak minden, a képzőművé- ;ethez valamit is értő emberen. Nem azért került a megyénkén nem régóta kiállító Gál udmilla az első helyre, mert ilóban ö a kiállítás egyik gjobbja? (Olajképét leszámít- a.) Vajon Tilles Béla „modern imáit” nem álmodta már meg atlin a húszas években? Se- estyén Sándor nem „csillog-e” lár (különösen gondolati tar- ilmait tekintve) egészen nagy mnyel? Nem azért kapott Be- ?cz András a legtöbb teret a ritikában, mert ö az egyet- m, saját világában építkező, ovetkezetes koncepcióval ren- elkező festő? Több mint har- linc év festői tevékenység tán dicséret-e: „Soltész már íőbb is folytatott konstruktív ísérleteket, de most érezte íeg valójában e stílus mibenlét.”? A kétségkívüli tehet- jg elismerése mellett: nem zért furcsa Telepy Katalin- ak, hogy Balogh Géza akva- ;llel fest nagy méretekben is, íert nem látta önálló kiállí- isán bemutatott két olajké- ét? Elégséges-e a „technika iztos ismerete” ahhoz, hogy alaki alaptag legyen és kiáltson? Azért nem maradhat ki felsorolásból Huszár és Hor- áth János, mert ők is kiállí- ottak? Minden művészet az alkotó ítárulkozása a közönség előtt, e értő közönség hiányában a mű magányos, hatástalan marad. így tehát érdekeink (nézőé és művészé) azonosak: nyilvános eszmecserékben, részleteket is feltáró őszinte kritikákban, egymást segítve fejleszteni szűkebb környezetünk látáskultúráját és kialakítani a szép iránt fogékony, harmonikus embert. Papp Tibor Anyám a föld. Hallom szívét, — dobog, dobog — értem szavát, — susog, susog — s tudom, ha gyom feszíti szét csukott fogát: hozzám beszél. Arcomba vág: vessző-szavát, ne feledjem erdőinek mondattanát. Szívós, konok füveivel — anyám a föld — nevel, nevel. Fűnek, fának ő szült ide. Mikor csontom fogadja be, akkor is szül: visszafele. Olyan anya: két világra néz kapuja: azon járok ki-be, ki-be. Vaderna József: Hógolyó Elvadul fülemben a hegyoldal ha dudváról gyomról beszélek a szívbéli meredek szüret az olajfák hegyén még nem hanyatlás csak a zuhanás kiírása hajlítás mélyülése a madárban homorú dúdolás amit átüt a fény egy ponton meggyullad a szél megtelik a szőlőfürt a tűz tárgylencséje a havazás tetőpontja könnyű pehely az út a hógolyóban fültövemen csattan A Miskakancsó Ha egycsomóba raknánk azokat a könyveket, tanulmányokat, amelyek a miskakancsók történetével, díszítőelemeivel foglalkoznak, egy kisebb könyvtárra való minden bizonnyal kitelne belőlük. Az igaz, hogy ez- ideig sokat írtak ezekről a boroskancsókról, de véleményem szerint még mindig nem eleget. Különösen azért nem, mert a miskák kígyós motívumának magyarázatául egyre szerteágazóbb, s egyre romantikusabb fejtegetéseket olvashatunk. De kezdjük az elején. A miskakancsók a magyar népművészet legszebb darabjai közé tartoznak. A múlt századi mezőcsáti és tiszafüredi miskákat a múzeumok féltve őrzik. A miskák öltözéke, csákója olyan, mint a XIX. század elején a magyar huszároké volt, a sújtások és pitykék az akkori dolmányviseletre jellemzőek. Ez eddig érthető, mindenki számára elfogadható. De mit keres a miska hasán a kígyó? A kutatók többnyire úgy vélik, hogy a kígyó valamit jelent, valamit szimbolizál. Vegyük sorra az eddig emlegetett szimbólumokat. 1. A kígyó a méreg szimbóluma. Eszerint a kígyó „talán a borban lévő veszélyekre igyekezett figyelmeztetni, a mérték nélküli borivókat”. Nem fogadható el ez a felfogás, mert a miskák feliratai — eléggé változatosan ugyan, de egyöntetűen borivásra bíztatják a gazdájukat. 2. A kígyó gyógyító erőt jelképez. Ezt a magyarázatot értjük, mert a szent kígyónak már az ókorban is gyógyító hatalmat tulajdonítottak. Aszklépiószt, a görög gyógyító istent botra tekergőző kígyóval ábrázolták. Utódja Aesculapius volt, akit a római birodalomban, így Aquincumban is tiszteltek. Az Aesculap-kí- gyó ma is a patikák jelvénye. Mai értelemben tehát meggyógyul az a beteg, aki a kígyós kancsóból iszik. De hát aki egészséges, az miért iszik belőle? Erre voI natkozóan a múlt századból nem maradt magyarázat. 3. A kígyónak és a bornak gyógyító ereje van. Ez a felfogás tulajdonképpen az előbbinek továbbfejlesztett Í változata, vagyis: a kígyó a gyógyítást szimbolizálja, a bor pedig a gyógyítást elvégzi. Valóban a jó bort korábban a patikákban gyógyszerként árusították — csak hát nem kancsószámra! 4. A kígyó sátánt jelent. Eszerint a kígyóábrázolás „a középkori ikonográfia népművészeti hatása”. Magát a — kígyó képében kísértő — sátánt Mihály arkangyal kényszeríti arra, hogy vigyázzon az emberekre, nehogy lerészegedjenek. Ha ezt így hitték, az emberek hogyan merték kezükbe venni a sátánt? Miért nem az angyalok vigyáztak a borivó emberekre? 5. A kígyó a termékenység szimbóluma. Ez kétségtelenül így van, a sumér mitológiában. Abból kiindulva, hogy a miskakancsók korábban kultikus edények voltak, egyik kutatónk a kígyóábrázolásban az Árpád kori pogány vallás termékenység istenének szimbólumát látja. A pogány magyar papok jelvénye a kígyó volt, s ezáltal a kancsók kígyóábrázolása egyúttal papi méltóságjelkép is. Ez az elmélet tetszetős, csak hát a XI— XIX. század között jó néhány esztendő pergett le. Ezért nehéz lenne bárkinek is egy istenszimbólum hosz- szas továbbélését, kontinuitását, a pogány papok és a miskakancsók közötti kapcsolatot bebizonyítania. 6. A kígyó a hidegség szimbóluma. A néprajz számos adatot ismer arra vonatkozóan, hogy a régi juhászok csobolyókba, korsókba kígyót tettek, hogy az hűtse a vizet. A hortobágyi és a bodrogközi pásztorokról pedig azt jegyezték fel, hogy derekukra kígyót tekertek, így tartották hidegen a testüket. A néphit szerint a tiszta, hideg vizű kutakban fehér kígyó tanyázik. Lehetséges tehát, hogy a kígyószimbólummal a kancsó tartalmának hidegen tartását kívánták elérni. Ámbár eleink a miska- kancsókat főleg szüret után emelgették. Miért kell a bort télvíz idején hűteni? Hiszen a forralt bort régen is kedvelték, ráadásul paprikával. Ezek után fordítsuk komolyra a szót. Tudnunk kell, hogy a magyar népművészetben a kígyó igen kedvelt díszítőmotívum. Nemcsak a fazekasok boroskan- csóin találjuk meg, hanem a székely kapufélfákon, a sárréti kiskapuk tetején, a somogyi pásztorbotokon, a palóc ivócsanakokon, a szatmári szekerek vasalásain, a paraszti fafaragásokon és így tovább. Jellemző, hogy a kígyómotivum, mindig hullámvonalas. Az Itáliában született, s onnan továbbterjedő reneszánsz művészeti stílus csak a XVI. században jutott el Magyar- országra. A XVII. században már a magyar népművészetben is feltűnik a reneszánsz néhány meghatározó díszítőmotívuma, nevezetesen a hullámvonalas- indás, levegős, színes, apró virág- és levélmotívumok kavalkádja. Ezt a stílusszemléletet őrzik mind a mai napig is a tákosi ref. templom híres mennyezetkazettái, a szabolcs-szatmár népi hímzéseire ugyancsak jellemző, ún. úri hímzések, s országszerte a mángorlók indás, leveles, kacs- karingós, vonalas, vésett díszítései. Különös, hogy a torockói magyar hímzések hullám- vonalas motívumait kígyós mintának nevezték akkor is, amikor a kígyófej még hiányzott róla. Látnunk kell, hogy a hímzőasszonyok, a faragó pásztorok és parasztemberek, a fazekasmesterek annak idején megkedvelték a hullámvonalas díszítést, amelyet egymástól függetlenül is kígyónak értelmeztek. De hát milyen a kígyó fej nélkül? Tettek is rá fejet, de még pikkelyeket is. Bizonyos, hogy a kígyó népművészeti ábrázolását a magyar néphit is elősegítette. Utaljunk itt csak a házikígyókultusz- ra, arra a hiedelemre, hogy a ház falában élő kígyó a ház őrzőszelleme; ha nem bántják, szerencsét hoz a ház lakóinak, ha megölik, akkor valaki meghal a családból. A kígyótisztelet és a kígyóábrázolás közötti ösz- szefüggés tagadhatatlan. Ügy gondolom, hogy a miskakancsók kígyómotívumában nem kell különösebb szimbólumokat, misztikus, romantikus magyarázatot keresgélnünk. A miskakan- csó rejtélyének kulcsa ugyanis megtalálható — a magyar népművészet történelemkönyvében. Dr. Erdész Sándor Nemzedékek olvasták Timur és csapata (80 ÉVE, 1904. JANUAR 22-ÉN SZÜLETETT a. P. GAJDAR, SZOVJET 1RÖ.) G yermekkorom felejthetetlen emléke, amikor az 50- es években a szálkái moziban bemutatták, a Timur és csapata című szovjet filmet. Máig sem értem miért, de a film iránt akkor nem nagyon volt érdeklődés. Ekkor valaki azt tanácsolta, hogy a plakáton írják át a csapata szót. Megtörtént. Így esett azután, hogy a Timur és bandája című filmre özönlött a nép, mert végül már jegyet sem lehetett kapni és mi mindenáron be akartunk surranni az előadásra. Látni akartuk, a „bandát”. Persze, a bandából nem lett semmi, de mi már nem törődtünk vele, másnap már mi is olyan timuristák voltunk és Timur szellemében vívtuk csatáinkat a fel- legvári végeken a Nemesek hídjától a Zübörgőig, végig a Kraszna mentén. Nem tudom, hogy akkor az iskolában kötelező volt-e Ar- kagyij Petrovics Gajdar (családi nevén A. P. Golikov) könyvét olvasni, a Timur és csapatát. Akár igen, akár nem, mi besoroltuk kedvenc olvasmányaink közé, ami akkor igen-igen vegyes volt, ha a szerzőket tekintjük is: Verne, Donászy Ferenc, Max Brand, Zane Gray és persze Jókai. Nem tudtuk mi akkor, hogy ki az a Gajdar, nem is tudtunk róla semmit (azt hiszem, más sem.) Csak később, a felnőttkor határán ismertem meg többi írásait és életét. Ekkor tudtam meg, hogy a Timur szerzője a polgárháború idején vöröskatona volt, ezredparancsnok. Aránylag fiatalon kezdett írni, éppen a legendás Frunze bátorítására lett író. A húszas-harmincas évek szovjet irodalmának jelentős alakja, mesék, gyermekregények örökbecsű szerzője. Szerette a gyermekeket és azok is szerették őt. Pa- usztovszkij írja róla a következő esetet: Kisfia súlyos beteg volt és nem tudtak valamilyen orvosságot beszerezni. A szomszédban lakó Gajdar felvette a telefont és a lakótömb gyerekeit odarendelte, mindegyiknek egy cédulára felírta az orvosság nevét és a város minden irányába szét- küldte őket, hogy kutassák fel a patikákat. Tízen voltak. Rövid idő múlva a város egyik távoli pontjáról jelezte egy srác telefonon, hogy sikerült az orvosságot megszerezni. Pausztovszkij fia jobban lett. Elmenőben Gajdar megjegyezte: Na, mit szól hozzá, jól működik a csapatom? Ars poeticáját így fogalmazta meg: Éltek nálunk olyan emberek, akik ravaszságból ifjúsági írónak álcázták magukat, valójában azonban egy erős vöröscsillagos gárdát készítettek fel a harcra. A Nagy Honvédő Háború idején a Komszomolszkaja Pravda haditudósítója volt. Amikor Kijev körzetében az egységet evakuálták, ő csatlakozott egy partizánosztaghoz. Géppuskásként esett el. Könyvei ott sorakoznak a szovjet irodalom legjobbjai között. Nevét ismertté tette a Csuk és Gek, Iskola, A négyes számú fedezék és egyéb műveivel. De azért legismertebb és leghíresebb a Timur és csapata. Ha szabad különbséget tenni, az olvasónak ez a könyve a legemlékezetesebb. Nekem is. Vajon miért? I,jó bor—jó egészség” rejtélye
