Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

IM ÜNNEPI MELLÉKLET 1983. december 24. MEGYÉNKBŐL INDULTAK Rákos Sándor költő Ha Rákos Sándor nem ír mást, csak egyet­len riportot, azt, ami 1945. március 27-én kelt, s a nyíregyházi Magyar Nép című, ró­zsaszín csomagolópapírra nyomott újságban, lapunk elődjében jelent meg, már nem élt hiába. Nevét ezzel is megörökíthette volna. Az írás címe: „Így történt az első földosz­tás Magyarországon”. Ebben számolt be — több mint szép, megrázóan hiteles — írásá­ban a tiszanagyfalusí földosztásról. Az ak­kor alig huszonéves riporter történelmi for­dulat krónikása volt. Olyan fordulaté, me­lyet szemtanúként megörökíteni ezer év alatt egyetlen embernek adatik meg. Ritka kegy a sorstól. „Előttem a rózsaszínű csomagolópapírra nyomott újság ^kétszer jelent meg heten­ként, négy oldalon), benne a cikk, alatta ne­vem kezdőbetűi. Növeljem az ünnepi emlékezők számát: annyi halál után életben maradván, ebből a véletlenből merítsek bátorságot az elmond­hatatlan múlt elmondására? A lehetetlent ostromolva, hiszen tudom, múltunkba saját életünkből sincs közvetlen csatlakozás, hát még a másokéból! Sok jó okom van rá, hogy mégis megkí­sértsem. A tőlem telhető szűkszavúsággal. Mert az alkalom epikai méretű, de a várha­tó kudarcot (az egyetlen hű elmondás kép­sorát ezer elmondás-lehetőség ködképsorára bontó-cserélő emlékezet fintorait) csak a rö­vidség enyhítheti. 1944 decemberében kerültem a nyíregyhá­zi Magyar Nép szerkesztőségébe. Hátizsák­kal, pontosabban: anyám sütötte cipót s még néhány kisebb holmit rejtő krumplis zsákkal a hátamon állítottam jöe a laphoz. Ilyen­olyan zsákokat cipelt akkortájt mindenki. Az én másik zsákomban (egy félig még su- hanc költő emlékeinek zsákjában) nehéz sú­lyok lapultak ... A lapnál töltött néhány hónap alighanem legderűsebb s leginkább tevékeny ideje éle­temnek. Nemcsak újságíró voltam, hanem afféle „közéleti mindenes” is egy újjáéledő városban... A földosztási riport megírása napi feladataim közé tartozott. Természetes­nek tartottuk akkor a teremtés «•legyen« igé­jét. A kimondott szó azonnal szárba szökött, nyomban tettek sarjadtak belőle ...” — Meghalt a Pali bácsi — mondom a fél­homályos, hatalmas szobában. — Tudom — sóhajt Rákos Sándor az ak­kori szerkesztőre. Farkas Pálra gondolva. — Tudom, szegény... Az első kérdést fogatoazgatom, és tűnő­dök: mi az ami köt, és mi az, ami old? Mi vezérel embereket Szabolcsiba, Szatmáriba, és mi repít ki másokat? Megszámlálhatatlan so­kaságú tehetség bontott itt szárnyat, hogy az­tán képességeit, igaz a köz, a haza javára, de másutt kamatoztassa. Arra gondolok, hogy talán nem fátum ez, és eljön az idő, amikor kevesebbet beszélhetünk az oldásról, és töb­bet a kötésről. Fölöttem egy szál dróton körte ég: sárga fénykörében jegyzetelek. Rákos Sándor szemben velem. Haja ősz, nyakán jókora sál. Megfázott. Beburkolózva ül a meleg szobá­ban. Idősödő, torkára kényes, operaénekes­nek tűnik. Mögötte a falon egy Kernstock- kép; a szoba másik oldalán jókora könyves­polc, a könyvek előtt parányi íróasztal. „Hideg falakra tűz a holdsugár. Kékes ködben puhán lebeg a táj. Szekér zörög végig a városon, álmos kocsis bóbiskol a bakon.” j — Apám hódmezővásárhelyi: 1908-ban ke­rült Kálmánházára tanítónak, ahol én is születtem 1921-ben. Apám nagyszerű ember 'volt, sok mindent kezdeményezett ott. Mire én megszülettem, Kálmánháza már kevésbé ^Számított isten háta mögötti helynek... Legutóbb a hetvenes évek közepén jártam otthon, író-olvasó találkozón. A régi és az új falu összevethetetlen. Hol volt akkor kö- vesút? Nyáron a homok, ősszel a sár, télen a hó ért kerékagyig. Nyíregyházára menni nagyobb dolog volt, mint Nyíregyházáról Budapestre utazni. Két, két és fél órát kellett szekerezni, mire a városba ért az ember... Akkoriban még voltak Kálmánházán felnőtt emberek, akik sohasem láttak vonatot. — Gimnáziumba már a Kossuthba jár­tam Nyíregyházán, ott is végeztem. Ott él­tem meg a felszabadulást, ott voltam újság­író. Onnét publikáltam az első verseimet. Ott voltam először szerelmes. Megannyi nagy dolog történt velem ... És itt vehettem részt az élet újraindításában is. Mindezt már meg­írtam ... Nekem kötelező tananyagom, olvasmányom volt Rákos Sándor. Az ő utolérhetetlenül nagyszerű fordításában ismerkedtünk az egyetemen a Gilgamessel és olvastuk az „Agyagtáblák üzenetét”. Szóba hozom ezt is. — Ha nem lett volna annyi gyerekkori él­ményem a tűz perzselte homokról, a homok­viharról, nem lett volna olyan a fordítás ... És tízéves koromig egyszer-kétszer ha jár­tam a városban. Emlékezetem legmélyebb rétegei olyan hitelesen népiek, mint csak nagyon keveseké. Talán ennek köszönhet­tem, hogy Gilgames-fordításom megjelenése után fölhívott egy híres nyelvészünk és hosz- szan vallatott a számára izgalmas archaikus népi kifejezések lelőhelye felől... („Ölom-nehéz, pokolsár-nehéz, vad és vak életem volt, egyszer talán majd megírom, hány sötét folyón, mély-fekete örvényen gá­zoltam keresztül. Nem kérkedésből beszélek erről, hanem azért, hogy a szenvedések vál­lalásával súlyt és hitelt szerezzek mások előtt is meggyőződéseimnek.”) — A Nyírség egy nagy, elronthatatlan szerelem. A legbensőségesebb érzelmek köt­nek ide. Ezek nélkül egy sort se tudnék leír­ni... Ezért esik rosszul, hogy valami hideg­séget érzek, hogy mintha engem ott kiradí­roztak volna a köztudatból... Mindenesetre így érzem:.. Szinte szégyenlem bizonygatni a kötődésemet. De nem hiszem, hogy legyen költő, aki ne kötődne ezernyi eltéphetetlen szállal a gyerekkorhoz, a szülőtájhoz . . . Min­dig hangos szóval erősítettem, hogy nyír­egyházi vagyok. — Büszke vagyok arra, hogy a Kossuth gimnáziumban 1953-ban rendezett Krúdy- ünnepségen ott lehettem. Én voltam a szó­nok. Ez akkoriban nagy dolognak számított. Hiszen emlékeztettünk rá, hogy Krúdy nagy író volt, akit a magyar irodalomból csak úgy kiradírozni nem lehet... („Már ismert költőként ... írtam e verse­ket, legkülönb értőim gáncsai, régi fegyver­társaim neheztelő elhidegülése közepette, javarészüket egy újpesti padlásszobában, mindvégig hatóságilag is igazolható tökéle­tes szegénységben — vagyis hát jószándéko­mat aligha vonhatja kétségbe valaki . . . Nos, az én könyvem arra lehet példa, hogy igé­nyes művész vállalkozása is mellékvágányra juthat abban az esetben, ha alkatához, te­hetségéhez nem illő feladatot vállal.”) — A néhány hónapos nyíregyházi újság- íróskodás után 1946-ban már Budapesten voltam ... Nem voltam ismeretlen ember. Érdeklődtek utánam Budapesten, és én is érdeklődtem. Az akkor újrainduló irodalmi élet sűrűjébe kerültem. A „Magyarok” és az „Űjhold” közölték verseimet... Nem pa­•naszkodhatom, jól fogadtak. Rákos Sándor sűrű éveket élt meg. Kapott sikert és fájdalmas elmarasztalást. Három­szor ismerték el József Attila-díjjal. Soha nem tagadott meg semmit. Ismerősei állítják — és az életmű hitelesíti —, hogy mindig tartotta magát elveihez. „Hiszek szellemi küldetésünkben.” „Hiszem, hogy minden ember pótolhatat­lan a maga helyén, hogy minden élet gazda­gítja világunkat.” „ ... hiszek a fejlődésben! Hiszek a munka megtartó erejében! Hiszem, hogy az embert munkája tette emberré — szabaddá vagy rabszolgává ma is az teszi, hogy miért és ki­nek dolgozik.” „Hiszek a művészetben.” „Hiszek a hivalkodás nélküli életek vég­ső igazában... Ez a hit adott erőt és ember­séget pokoljárásaimban s ez bátorít ma is, hogy sok csábító külsőségről lemondva, mind szerényebben, egyszerűbben és határozottab­ban tudjak szólani — másokért!” Egy újra megfogalmazott Hiszekegy ... Rákos Sándor lankadatlan szorgalommal dolgozik. Új köteteket — gyűjteményes mun­kákat — rendez sajtó alá. És írni készül a Nyírségről is. Dokumentumokat akar beépí­teni a még csak fejben fogalmazódó műbe. Megígéri: a szülőföld újságjába is küld majd verseket. Szavaiból érezni: hívó hangra vár. A vers — amit küld — talán szerelmes üzenet lesz. A leghívebb, legkedvesebb ked­veshez. A Nyírséghez. Aki ezt az írást olvassa, mondhatja „túl­zott tisztelet íratta”. Mondhatja: „portrét vá­zolni nem lehet csak szép vonásokkal”. Hiszek Rákos Sándornak. Speidl Zoltán ŐSBEMUTATÓ NYÍREGYHÁZÁN------------------------------------------------------------------------------------------------­­Á bátor i ad vont Bátorban advent havában, karácsony napján szentelték fel az oltárt, melyet Krucsay, a kis- várdai várúr megbízásából Miklós mester fara­gott remekbe, aki Eperjesből származott. V_______________________________________________________________________________ Idén (szintén advent ha­vában) a nyíregyházi szín­ház mutatta be először az őket megidéző históriát, me­lyet Balázs József foglalt so­rokba, aki Szatmárból szár­mazik. A Krucsay-oltár ma is áll, a szépsége egyre teljesebb, ahogy múlik az idő. Legyen ez így A bátori ad­venttel is. Két okból fontos most ez a bemutató. Először is, ami a legfontosabb: a mai magyar dráma ügye. Számtalan cikk, tanulmány lát mostanában napvilágot erről. Nyilatkoza­tok hangzanak el, nézetek csapnak össze, s mint ilyen­kor lenni szokott, az a kérdés is felbukkant, hogy baj van-e egyáltalán?, érdemes-e ezen vitatkozni?, vagy „mindig így volt ez világi élet, egyszer fázott, máskor lánggal égett”. A tudós vélemények sokaságában azért volt egy igen-igen megfontolandó. Az, hogy a színházak nem ösz­tönzik kellőképpen a tehetsé­ges fiatal írókat, s ezért (töb­bek közt ezért is) nem írnak drámát. Hát igen. Hol van már Hevesi Sándor, aki Mó- riczot darabírásra ösztökél­te? Igaz, Móricz ez ösztön­zés ellenére sem ért fel pró­zaíró önmagához, drámai, színi munkái nélkül még­is szegényebbek lennénk, s a móriczi életmű is így telje­sebb. Üj drámát bemutatni min­dig kockázatos, s a kockázat- vállalás nem a legerősebb ol­dalunk, a termelés szférájá­ban sem. Ám, amint most Nyíregyházán kiderült, érde­mes kockáztatni, mert A bá­tori advent nemvárt sikert hozott. Balázs József, me­gyénk szülötte fiatal, és igen jó prózaíró. Drámai hatások iránt is érzékeny. Szereti a tájat, ahonnan származik, en­nélfogva a nyíregyházi szín­házat is. Jó lenne, ha ez a kitűnő benyomást keltő első találkozás tartós barátsággá mélyülne, mint Illyés barát­sága volt a szegedi színház­zal. A másik ok a rendező Lé- ner Péter személyében rejlik, ö a színház művészeti veze­tője, s bár ismerjük, több rendezését láthattuk már, mégis ez az első nagy mun­kája, amióta „hivatalból is” nálunk kell rendeznie, ő is kockáztatott tehát, akár a színház. Mennyivel egysze­rűbb lett volna valami is­mert sikerdarab parádés megrendezésével bemutatkoz­nia! Ám ő a nehezebb utat választotta, a járatlant, amit neki kell kijelölnie, hogy az utána jövőknek könnyebb le­gyen. Lám, megérte. Most már bevallom, hogy nem néztem egyetlen próbát sem. Szokásomtól eltérően, de szándékosan. Nem túl gya­kori alkalom ugyanis, hogy az ember olyan darabot néz­het, amff még nem látott so­ha, s könyvből sem olvashat­ta. Ugrás az ismeretlenbe. Et­től a várakozással teli izga­lomtól nem akartam meg­fosztani magamat, s nekem is megérte. Nagyjából azt is felmérhettem így: milyen ha­tást gyakorol Balázs József drámája a közönségre, mert én is először láttam, mint bárki más. Először is a nya- kazó tőke, a hatalmas bakó, az előjáték döbbeneté. Utána a szépen felépített első fel­vonás, mely tulajdonképpen még mindig csak egy nagy ívű bevezetés. A végén hang­zanak el azok a mondatok, melyek majd alapvetően megváltoztatják a két fősze­replő eddigi kapcsolatát. Ez a feszültség indítja a máso­dik részt, melyben Miklós mester és Liszkay szerzetes megtöretik, mert akinél a pénz s a hatalom, úgy játsz­hat a törékeny tisztességgel, ahogy úri kedve kívánja. A konfliktus Balázs József drámájában nem látványos, rejtett. A két főszereplő lel­kében zajHk: segítsenek-e Krucsaynak önkezével meg­halni vagy ne? Hiszen a templomnak gazdagságot, Miklós mesternek itáliai uta­zást ígért érte. Két tiszta em­ber szörnyű választás előtt áll, később kiderül, hogy Krucsay komédiázott. A klasszikus dramaturgiához szokott néző az első pillana­tokban talán idegenkedik, nem érti, mire megy a játék. A „válaszút” konfliktusa ez. Így nevezi a dramaturgia, s van olyan megrendítő, mint Hamlet és Claudius úgyneve­zett „nyílt összecsapása”. Léner Péter tisztán és vi­lágosan építi fel a drámát. Vonalvezetése egyenes, ke­mény, és mégis részletgaz­dag. Mindenre gondja van, egy helyzetváltoztatással, egy határozottabb elfordulással is pontosan elhelyezett hang­súlyokat ad. Az utolsó jele­net pedig, ahol teljes pom­pájában tárul elénk az oltár, olyan felemelő, mint egy szimfónia fényő záróakkord­jai. Sokszor szóltak már, hogy kritikáimból időnként kiha­gyok néhány színészt. Bizony előfordul, ha sok a szereplő, és kevés a hely az újságban. Az ember olyankor csak a főszereplőkről írhat. Most könnyű dolgom van. Hat színész játszik A bátori ad­ventben, jól és kiegyenlített színvonalon. Szigeti András minoriaszerzetese a csúcs. Hátborzongató hallgatásai, papi (s emberi) méltósága igazi színészi bravúr. Erről többet nem is lehet írni. Nézni kell. Bárány Frigyes Miklós mester szerepében most a finoman fogalmazott kis gesztusok „mestere”. Olyan jó ízzel farag, olyan hiteles minden mozdulatá­ban, hogy az ember arra gyanakszik: valóban tud fa­szobrokat faragni, s nem is akármilyeneket. Gerbár Ti­bor érdemes művész elemi jelenség. Indulat, erő, és fö­lényes szakmai tudás. Kru­csay János szerepében töké­letesen megmutatta a sűrű vérű, vadkanmosolyú, buzo­gányforgató nemes úr őstípu­sát. (S még mennyi mást!) Hartmann Teréz szintén ős típust elevenít meg. (Ba­lázs József szereti az archetí­pusokat. Emlékezzünk a Szívzűr „tetőn álló emberé­re”.) Márta szolgálólány is egy kicsit a falu bolondját, egy kicsit a füves javasasz- szonyt, egy kicsit a népi hie­delmek boszorkányát idézi. Ahogy bűvöl, ahogy átkoz. Hartmann Teréz jól építi fel a figurát, pontosan „erről szól a mese”. Vitai András az is­meretlen férfi szerepében megérti, hogy figurájában jóval több van, mint ami első látásra kitetszik. A hatalom sejlik mögötte, ami mindig ti­tokzatos. Titkosrendőrök sej­tenek mögötte, Metternich kopóitól a modernebb kor rossz emlékű ügynökeiig. He­tei László Keglevich szerepé­ben súlyos és igen karakteres figura. A „jéghegy csúcsát” játssza el, de megborzongunk attól is, ami a „víz alatt van”. Erős egyéniség. Csányi Árpád díszletei, két síkra bontott színpada ponto­san illeszkedik a darabhoz, és nagyon szép, tiszta és ne­mesen egyszerűt- Az utolsó jelenet talán a legszebb szín­padkép, amit eddig a nyír­egyházi színházban láttunk. Vágó Nelli jelmezei is jók. Ezt láttuk hát Nyíregyhá­zán, s reméljük, színre kerül még sokszor, máshol is, Pesten is. Mi pedig emlékez­ni fogunk, hogy nekünk ada­tott meg először láthatni. Mester Attila RÁKOS SÁNDOR KÉT VERSE: Most, hogy tudom, mér Egyszerű szavak Most, hogy tudom már, hogy mi mit jelent, hogy miért zuhog szobámba a csend, most, hogy igen, nem egyformán hűvös, egyik sem sürgős, nem is különös, most, hogy tudom már, szélben törni kell, hogy a nagy fák is így zuhannak el, s lombjuk helyén nincs semmi szörnyűség, ott is csak kék, mint egyebütt, az ég, s az örök Nap is egyformán ragyog — most, kedves, akár meg is halhatok! Az ember arra született, hogy kedvére dolgozzék, pihenjen; az ember arra született, hogy gyönyörködjék a gyerekekben; az ember arra született, hogy fölrepüljön föl, a magasba; az ember arra született, hogy a halált a porba tapossa; az ember arra született, hogy végre már embermódra éljen; az ember arra született, hogy földön legyen boldog, ne égben!

Next

/
Thumbnails
Contents