Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

CSÁSZÁR CSABA FELVÉTELE Békés, boldog karácsonyt Beszélgetés gyertyafénynél H allgatom a története­ket á múltról. Az estékről, amikor tü­zek mellett ültek szabolcsi és szatmári embe­rek, s beszélgettek. Lekvár­főzésekről, dörzsölőkről, amikor cserélődtek a hírek, fel-felcsendültek a dalok. Nagy-nagy tüzeket raktak, hogy melegedjenek az em­berek. Családi krónikák keveredtek mesékkel, lo­pott csókos huncutságból lett a kézfogó. A históriák szépek, szebbé teszi őket az emlékezés — de valaminek nem kopik a fénye, valami változatlanul izgató: a tűz, amely mellett melegedni és beszélgetni lehetett. Menteném át múltunkból a tüzet, a meleget. Mert új­ra kellenek a beszélgetések, kis és nagy családok törté­netei, haza ügyei, szép me­sék, lelkesítő történések. Szükség van a szóra, mely old feszültséget, bizonyít jóságot, igazol tettrekészsé- get, s ha kell simogat, más­kor meg dorgál. Beszélnünk kell egymással, sokat és őszintén. Ahogy őszi-téli estéken mindent kibeszél­tek kis szobák és konyhák húnyó parazsánál, udvari tűznél. Gyertyákat gyújtunk ka­rácsonykor. Régi tüzek pi­ciny fényei vibrálnak a há­zakban. Meleget is adnak, énekre és beszédre hívogat­nak. Vajh van-e időnk, hogy leüljünk, s beszéljünk egymással? Lennie kell időnek, hiszen korunk is termi a hőst, a mesét, a fé­lelmet és a szerelmet. Mindez belénk nem szorul­hat, s az együtt váltott szó hatalmas ereje megváltó lehet. Ha kérdenék, mondanám: magam is félék. Rémít a hír a gyilkosságokról, mai Heródesek öldökléséről, a rakétákról, a bajkeverésről. Mert mint minden épeszű ember, szeretem az életet. Tudok örülni a behavazott tájnak, a tavasszal barkát hányó mogyorónak, a Tisza selymes vizének. Ha nem szégyelném. bukfenceznék a beregi fűben, s világgá kiáltanám: gyönyörű a vi­lág! Ha kérdeznék, monda­nám: szeretném óvón ke­zembe venni, védőn beta­karni a világot, s benne ki­csiny hazámat. Védeném a bajtól, az időjárás szeszé­lyétől, a sandáktól, a kis- hitűektől, az acsarkodóktól. Óvnám vizeit, hegyeit, cso­dás tölgyeit, de legfőképp embereit. Hogy ki-ki nyu­godtan tegye a dolgát, s mind többen kiálthassanak: csodálatos ez a Föld. ez a Haza! Ha kérdenék, mondanám: szeretnék bekopogni a csa­ládokhoz. Jó ünhepet, bol­dog új évet, békét és sze- retetet kívánva. Gyerme­ket a kiságyba, sokféle jót a kamrába, s mindenek­fölött: szeretetet a szívek­be. Hogy minden szívdob­banás a felelősség hangja legyen. Hogy minden édes­anya és édesapa őrző le­gyen, hogy minden szó a jót szolgálja. Legyen csodála­tos a család! Ha kérdeznék, monda­nám: nem rosszak az em­berek. Jók a tiszavasvári- ak, akik rokkant gyerme­kek nyaralására vállalnák műszakot. A jándiak, akik bajba jutottakat fogadnak be. Az ezrek, akik vérüket kínálják másokért. A száz­ezrek, akik a világért ag­gódnak. A másokat az ut­cán átsegítők, a világ sze­gényeivel szolidárisak, az öregeket otthonukban fel­keresők .. . Talán lehetné­nek még többen, de mégis azt mondom: nagyszerű az ember! Miért csak az ünnepeken, miért csak a meghatódott- ság óráiban summázunk? Kérdem magamtól: vajon csak egyféle lelkiismeret- nyugtatásról van szó ilyen­kor? Porolok a feltevéssel. Nem álságok indíttatása az, hogy mélyebben nézünk magunkba, s kutatjuk a mai élet néha nehezen meg­fejthető talányait. Csak ta­lán ilyenkor könnyebb. A gyertyaláng melege, a fá­kat körülülő kis közösség bizalmas együttléte kény­szeríti ki a szót. Az igaz szót. Mely nem szépíti a gondot, nem ha­zudik szebb holnapot, mint amilyen várható nem ta­gadja el, ami sikerült, nem becsüli le, amit kaptunk, nem ajkbiggyesztve mesél az életről, békéről, szere- tetről. A szép szót, mely a szívekhez szól, akkor is, amikor a hűvös valóságról beszél, olyat, amely híd em­ber és ember között, s mely képes átívelni a közöny jéghegyein. Kapocsnak küldeném a magyar szót. Zalától Zemp­lénig, Magyarországtól Me­xikóig, mindenfelé, hol e nyelven szóinak és értenek emberek. Akiknek ilyenkor még jobban hiányzik a ha­za és az otthon. Akiket itt­hon emlegetnek, vagy sirat­nak. Szép üzenetnek kíván­nám a szót, mely minden­kinek hirdeti: rakétákból ácsolt karácsonyfa alatt nem lehet nyugalom. Bár elég lenne csak áhítani a békességet! Tudjuk: ez ma kevés. És szavaink mellé tesszük mindenkinek az üzenetet: cselekedjünk a holnapért! Világot megvál­tó békességünknek mi va­gyunk a szülői, emberek és népek. Kemény hétköznapok után pihenünk meg most is. Szépen terített az asztal. Ülünk az asztal körül — mily ritka alkalom —mind, akik együvé tartozunk. Ne legyen soha rosszabb — mondogatjuk, s ez őszinte szó. Vigyázzunk arra, amink van — szólunk, s tudjuk, van mit óvni. Veselkedjünk neki — biztatjuk magunkat, s van mihez erőt adni. A békességóhajtás nagy pilla­natai így válnak a hétköz­napok programjává. Mert az ünnep igazságát le kell fordítani a mindennapok nyelvére. Nézzük a gyermekeket. A melegséget áhítókat, a szé­peket, a betegeket, a ki­válókat, a tétovákat, a ki­csinyeket, a kamaszokat. És keresssük a meg nem szü­letetteket. Mert a gyermek egyedül az értelemadó a családban. Aki nélkül üres a szó. botor a tett. hamis a gesztus, fonák a jókívánság. Gyermekágy-jászolok kis messiásait simogatjuk szemmel és szóval, a holnap folytatóit, a minket átörö- kítőket. K is és nagy tüzek fé­nyénél melegszünk, s igyekszünk látni a világot. Az otthont adó Földet, egyetlen Föl­dünket. A firmámentumot, ahol a csillagok és üstökö­sök mellett az ember kül­dötte is bolyong. Ügy érez­zük, hogy porszemek va­gyunk, aztán úgy érez­zük: óriássá növünk. Mert kezünkben minden lehető­ség, hogy a Föld megma­radjon, az égboltozat békés csillagot utaztasson. Meg­születik bennünk az Ember, a cselekvő, a tisztességes, a felelősségteljes. És az ember szót vált az emberrel. Gondolatot cse­rél, hiszen ettől ember. Ősünk, a barlanglakó het­venezer gesztust talált ki, hogy társa megértse: jót vadásztam! Gyermekem született! Veszélyben va­gyunk! Békét kötök! Sze­retlek! Gyere, hívlak! Ne legyünk szégyelő- sek: mondjuk ki mi is, egy­másnak és mindenkinek, hogy rövidüljön az út lé­lektől lélekig. Két nap óta hosszabbod­nak a nappalok. Pillanatok­kal bár, de mindig több az az idő, amikor süt a nap, amikor világos van. Ez a téli napforduló évről évre üzenet hordozója: a borúra derű, a bajra orvosság, bá­natra vígság, félelemre bé­kesség következik. Csak a melegséget ne fe­ledjük! Bürget Lajos

Next

/
Thumbnails
Contents