Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
.1983. november 12 A murányi Vénusz Szatmárban Különleges alakja a magyar történelemnek Széchy Mária. Gyöngyösi után alig van XIX. századi írónk, költőnk, akinek a képzeletét ne ragadta volna meg. Mégis mindenki csak a Murány vári -kaland romantikus hősnőjét látta benne. Murány várának hatalmas, sziklafalakat koronázó romjai többszáz kilométerről, az országhatáron túlról is árnyékba borítja Ecsedet és Rozsályt s az 1644-es várátadás pedig a Szatmárban eltöltött éveket. Széchy Máriának már a nagyanyja, Dóczy Fruzsina is országosan híres szépség vdlt. Férje, Homonnai Drugeth György oly féltékeny volt rá, hogy egy nemes szolgáját, mivel kabátja hozzáért az asszonyhoz, a terebesi vár ablakából dobatta ki. Anyja, Homonnay Mária „jó mag, tiszta virág, ép alkotmány”, ahogy egy kortársa mondta, a gazdag Széchy György felesége lett, s mikor urát Barkóváralján álmában meggyilkolták, olyan jól igazgatta birtokait, hogy a Habsburgok többször kértek tőle kölcsön, s Bethlen Gábor legidősebb lányát Máriát akarta unokaöccsének, Bethlen Istvánnak feleségül. Bár időközben Széchyék a királyhoz álltak, a házasságot meg is kötötték. Jolsva főterén áll egy szép barokk palota, melyhez észak felől egy szegényesen ható toldaléképület csatlakozik. Valamikor kolostor volt, ennek a kápolnájában tartották 1627. május 30-án a 18 éves Bethlen Istvánnak, Nagyvárad főkapitányának az esküvőjét a 15 éves gyereklány Széchy Máriával, két országrész főúri népe jelenlétében. A királyt Bosnyák Tamás képviselte, s ki gondolt volna akkor arra, hogy az ő veje s a füleki várkapitányságban utóda a fiatalasszonyt olyan kalandos körülmények közt fogja majd feleségül venni. Mária hozományában ritka, még Bocskay kincsei közül származó arany- és ezüst- neműek is Voltak, többek közt „Attila, első magyar király pajzsa”, készpénzben pedig 50 000 Ft. Jegyajándékul a ‘Cikkünk szerzője az idei felszabadulási évfordulón közművelői munkásságáért Nyíregyházán megkapta a Városért emlékérmet. fejedelemtől Déva várát kapta. Bethlen István pedig az említett nagyváradi kapitányságon kívül Vajdahu- nyad, Ecsed várait hozta a házasságba a bábolnai uradalommal együtt. Mikor a násznép Murány- ból Gyulafehérvárra megérkezett, előző nap érkezett volt meg a Portáról a követ, ki Brandenburgi Katalin számára hozta a zászlót, botot s atnámét leendő fejedelemsége elismeréséül. A gyerekasszony szeme előtt elvonult Bethlen Gábor udvarának egész káprázatos pompája, s jogosan érezhette, hogy ezeknek a mesés fényű káprázatos jeleneteknek igazában ő áll a középpontjában. Az ifjú házasok, ha nem az udvarban, vagy Váradon időztek, a szép Vajdahunya- don, a balladás Déván, a Mária hozományából vett Tasnádon, vagy a bevehetetlen Ecseden tartózkodtak. Két év múlva megszületett a kis Bethlen Krisztina, de betegeskedett a fiatal anya is, a csecsemő is. Ekkor a bizonytalan idők miatt főleg Ecseden laktak s ez nem tett jót a kicsinek. 1631 nyarán áldozatául esett valami betegségnek, még nem volt hároméves. November 25-én Ecseden kezdődött a gyász- szertartás Mária tasnádi lelkészének a prédikációjával. Utána hat fekete ló húzta a halottas hintát, a ma is meglévő földúton, mely Ecsedről közvetlen Bátorba vezet, s mely éppen abba a főtérbe torkollik, ahol az ekkor épített leveles szín már várta a kis koporsót. Két napon át latin és magyar gyászbeszédekkel, versekkel —, összesen 32 hangzott el — tisztelegtek előtte. A református templomban külön kis kriptába tette le Széchy Mária egyetlen gyermekét. Eltelt egy év, s most karácsony táján Bethlen István „igen kornyadozó állapotban töltvén idejét, Ecsed várában ifjúságának legszebb korában meghala," — írja a Pálóczi- memoriálé. Mária ekkor 20 éves lehetett. Férjét még el se temette, apósa és sógora siettek aláíratni vele, hogy lemond Ecsedről, s ha pedig „gyászköntösét megváltoztatná”, át kell adnia Vajdahunyadot és a bábolnai jószágot is; Dévát, a jegyajándékot bírhatja élete fogytáig, Tasnád természetesen teljes joggal az övé marad. A gyulafehérvári székes- egyházban lezajlott temetés után Zólyomi Dávid kísérte Dévára. Volt-e köztük valami? — ha nem Kemény János állítaná, talán jobban el lehetne hinni'. Mindenesetre tény az, hogy Rákóczy György úgy hálálta meg, hogy Rakamaznál a fejedelmi székbe segítette, és három hónappal a sógora temetése után — felesége iktári Bethlen Kata volt —, elfogatta, s fogságából 14 év után Kővárban már csak a halál váltotta ki. Mária 1634 novemberében már rozsályi Kún Istvánná volt. Nem volt sem okos, se szerencsés választás. Második férjét még Bethlen Gábor udvarából kellett ismernie, a fejedelem kedvenc apródjai közé tartozott. „Tollas botját”, mellyel a hadakat irányította, ő nyújtotta át, s azt is tudjuk, hogy az erdélyi udvarban a hasonló tisztekre „szép, deli, víg, jószabású nemes ifjú legényeket” választottak .Más érdeme a 22 éves özvegy előtt aligha lehetett. Igaz ugyan, hogy apósa és sógora Szatmár vármegye főispánja és Szatmár várának főkapitánya volt, de a férje majd csak 12 év múlva kapta meg ezeket a tisztségeket. Egyelőre a rozsályi várkastélyban sokkal szerényebb körülmények közé került —, az esküvői költségek nagy részét is az asszony állta —, s a viszonylag nem nagy épületben az egész család ott lakott. Ezért írja Szalárdy, hogy a Bethlenek elleni perében is teljesen magára volt utalva. Ügyei egyre többször szólították Erdélybe. Utoljára 1636. végén volt Rozsá- lyon. Azzal az indokkal, hogy a tasnádi birtokot megy megnézni, „jó lóháti, szemes asz- szony lévén Dévára nagy hirtelen bément vala”. Férje ugyan egy kisebb sereggel utána ment, de a vár alól megszégyenülve kellett megtérnie. Rozsályi házassága végére Mária azzal tett pontot, hogy különböző ürüggyel, csak hogy bosszantsa, porokét zúdított Kún István nyakába, s jó ideig, ha úton volt, mindig kísérettel, s övében és két vezetéklovon felporzott pisztolyokkal járt-kelt. Koroknay Gyula kelésre váró, személytelen esetté válik. A párja és a gyerekek várják. Támasztékot kell lelnie, hogy lábra álljon, gyorsabban haladjon. Előre. Előre — ahogyan tanították. Nem tudja, miért megy tovább előre, hiszen visszahívták. Ha egy kicsit megsértené a védőruháját, hazaszállítanák. Jelentéktelen sérüléssel megúszná, hamar talpra állna, s bár nem köteleznék rá, valamelyik kollegájával gyorsan sterilizáltatná magát. Talán mégis nyílhatna módja arra, hogy a rémületben emberarcúvá, kedvessé váló nők valamelyikének ölelésében felmelegedve olyan álmokat lásson, amilyeneket szépséges felesége mellett remélt valaha. Erre hivatkozva indították egy részüket a frontra — s ennek hiánya miatt, örömte- lenségben nem védte más részük az életét? Mert nem volt mit védeni? Ebédkészítés közben üstre görnyedt, üstre égett katonán kapaszkodik fel két lába. „Az ember felemelkedése.” Tántorogva botorkál előre, egyelőre még a pusztulás középpontja felé. Hiába volt hát minden. Ezen a frontszakaszon ugyan nem találkozott volt tanítványaival, mégis sokuk üszkö- södhet a front mentén — vagy a túlsó oldalon méri fel a sugár hatását- ö is felmérheti a saját hatását. Hiába ébresztgette a gyermekekben a kételkedést, hiába okította őket a mérlegelésre, a világ megosztott igazának — igazságtalanságának — felfogására, nem sikerült. Ha népe múltjának értékeire vonta türelmetlen figyelmüket, a fiúk harci indulót faragtak belőle. Ellentétükre fordultak szándékai az érzéketlen, mindent mohón kisajátító, bekebelező, rohantában vak világban. Bűnössé vált. Ráadásul kevesebbet törődött az utolsó, még menthető értékekkel: a családjával, a barátaival. Apró, szőke, párnás csipe- jű, renyhülő, ám neki mégis édes mellű párja szakad az emlékeibe. Egyre kevesebbet ölelték egymást, mert ő azt hitte, fontosabb dolga van. Elfeledte, hogy a másikkal nyert öröm párája nélkül nem hihetnek senkinek. Tántorogva siet a párja felé a romok, az égett, sík vidék közepén. Imbolygó alak tűnik fel előtte. A számítások ellenére mégis túlélte hát valaki! Megajándékozza mégis ez a fura élet: segíthet emberen? Az alak megbotlik, elvágódik. Sietősebbre fogja lépteit, mellé ér, lehajol hozzá. Súlyos sebesült. A jobb váll, a bal kézfej megégett, a védőruha nagy felületen sérült. A jobb kar ízület alatt teljesen leválasztandó, a bal szár a kö- nyék alatt. Még akkor is halálos a fertőzés. Oldalára fordítja a testet: a védőruha kulcscsontig felrepedt, a sugár a mellkasba hatolt. Reménytelen- Nézi, ahogy az ember két lába túrja az égett földet. Mintha menne. Menjen hát, ha olyan fontos dolga van. Felemeli, támogatja, míg megáll a lábán, és valami értelmetlen erőtől hajtva, vakon, cikcakkban elindul — épp az ő vonalaik felé. Eldobja a fényképezőgépet, eldobja oldalfegyverét. Kíváncsian, fáradtan elindul a sebesülttel ellentétes irányba. Hátha lábra segíthet még egy roncsot, utolsó száz méterére indíthatja, kétszáz méter reményét adva neki. VARGA IMRE Állandó gyűjteménye íj arculatot adott a szobrászatnak PROMÉTHEUSZ Minden bizonnyal a művész számára is érdekes és tanulságos találkozás lehet, ha saját múzeumában látja viszont műveit. Az utóbbi években jó néhány alkotót ért az a kitüntetés s most, hatvanadik születésnapján sorukba lép Varga Imre is; A XX. századi magyar szobrászat legnagyobb formátumú tehetségének állandó gyűjteménye Óbudán, a Laktanya utcában nyílt meg. Varga az elmúlt másfél évtizedben újfogantatású, a legkülönbözőbb modern plasztikai szemléletet és megoldásokat egyesítő munkáival új arculatot adott a magyar köztéri szobrászatnak. Nö LÓHATON Simái Mihály: Kezdetben voltak a kezek aki álmokba lovallja magát ujjai annak bíbor fababák ujjai annak nevető babák baba-ujjaira nevet a világ aki álmokba lovallja magát annak ujjai közt báb a világ szégyellik varázsuk gyalázatát fém-testű szörnyek rikongó banyák aki kezekre bízza önmagát kezekké bontja keze anyagát kezesei lesznek mind a csodák kezeit kézenfogja a világ aki álmokba lovallja magát álmává válik annak a világ világ világává álmai válnak ezüst-szénát kaszál a hold táltos falovának 150 éve született Orvos és zeneköltő Az elmúlt évszázad közepén, az oroszországi nagy társadalmi fellendülés, az irodalom és a művészetek felvirágzása idején az orosz zeneművészetben is korszakos fordulat köszöntött be. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy Glinka, az orosz népi-nemzeti opera megteremtője után már nem lehet többé a franciás librettókra épülő, olaszos dallamosságot utánzó korábbi operaköltészet útját folytatni. Ezt felismerve, s a Glinka által teremtett hagyomány tudatos folytatását célul tűzve maga elé, jött létre 1860. körül Pétervárott az Új orosz zenei iskola, közismert nevén az Ötök társasága, amelynek tagjai Balakirev, Kjui, Muszorgszkij, Borogyin és Rimszkij-Korszákov voltak. Közülük a legidősebb, Alekszandr Borogyin nem készült hivatásos muzsikusnak. Igaz, hogy már kilencéves korában felfigyeltek kivételes zenei adottságaira, középiskolái elvégzése után azonban a fiatal Borogyint még mindig jobban vonzotta az orvosi s a kutató vegyészi pálya. 1850. és 1856. között elvégzi az Orvos-sebészeti Akadémiát, kinevezik egy katonai kórház orvosává, majd brüsszeli és heidelbergi tanulmányútra indul, és szenvedéllyel merül el a kémia, az orvostudomány és a pszichológia világában. Amikor szorosabb barátságot köt Balakirevvel és Rimszkij-Korszakovval, már akadémiai tanársegéd Szent- pétervárott. de egyre erőteljesebben jelentkező zeneszerzői ambíciói lassan az Ötök vonzáskörébe sodorják. A 150 esztendővel ezelőtt, 1833. november 12-én született zeneszerző egész életét ez a kettősség: a tudomány és a művészet iránti párhuzamos érdeklődés határozta meg. A hatvanas évek közepétől a zeneszerző mind jobban bekapcsolódott a rohamosan fejlődő orosz zeneéletbe, s hamarosan az Ötök egyik legambíciózusabb tagja lett. Életének és zeneköltői munkásságának egyik jelentős fordulópontja 1877-ben következett be, amikor Weimarba utazott, hogy meglátogassa Liszt Ferencet. Ekkor már Borogyin megkomponálta első vonósnégyesét és II. szimfóniáját, az utóbbit négykezes zongoraátiratban el is játssza a magyar mesterrel, aki korszakformáló jelentőségű művésznek tartja Borogyint. Három évvel későbbi újabb weimari látogatása során már bemutatja legjelentősebb zenekari művét, a Közép- ázsia sztyeppéin című szimfonikus költeményét. És — ki- sebb-nagyobb megszakításokkal — jó ideje dolgozik már az Igor herceg című operán, az orosz naív eposz, az Igor ének megzenésítésén. A munka lassan halad, s néhány más művével együtt egyetlen operája is befejezetlen marad. (Az Igor herceget Borogyin halála után Rimszkij- Korszakov és Glazunov egészíti ki részben a szerző jegyzetei alapján, részben pedig emlékezetből a Borogyin által zongorán eljátszott, de le nem jegyzett részletek rekonstruálásával.) De ha Borogyin nem is tartozott a sokat alkotó, termékeny zeneszerzők közé, (három szimfóniát, egy szimfonikus költeményt, három színpadi művet, s néhány dalt, románcot és kamaraművet komponált), a műveiből sugárzó dallambőség, gazdag fantázia, sodró drámai-lendület a legnépszerűbb szerzők között biztosít számára helyet a népzenei ihletésű, hazaszeretettől átfűtött orosz komponisták között. Az európai zenetörténetnek azt a részét, amely megközelítően a XIX. század második felére esik, a romantika korának szokták nevezni. És ha a zenetörténeti határok nem is húzhatók meg élesen, a 150 évvel ezelőtt született Johannes Brahm- sot néhányan a romantika nagy összefoglaló mesterének művészetét e korszak zárókövének tekintik. Brahms úgy volt kora egyik legnagyobb zeneköltője, hogy közben óvta, őrizte az egyre felbomlóban lévő klasszikus zenei formákat. Talán ezért volt a maga korában sokak számára érthetetlen, talán ezért is szakadt két pártra megítélésében illetve az új zenei törekvések — egyebek között a Liszt-féle szimfonikus költemény — elfogadásában a zenei közvélemény. Az idén százötven éve született Brahmsról a világ sok táján, így hazánkban is, megemlékeztek. És természetesen Bécsben is, ahol élete nagyobb részét töltötte. Egyebek között a „Brahms Bécsben” című kiállítással a Gesellschaft der Musikfreunde épületében, amelynek Brahms egy ideig művészeti vezetője volt. Bécs szinte megérkezése napjától nagy elismeréssel és megbecsüléssel fogadta az akkor huszonkilenc esztendős német zeneszerzőt és zongoraművészt. A század közepén a gyorsan fejlődő, növekedő osztrák főváros valóságos gyűjtőhelye volt a környező népek zeneművészeinek, s talán ezért értette meg jobban a brahmsi muzsika hagyományőrző de egyszersmind előremutató hangját. Ennek a fogadtatásnak köszönhető, hogy Brahms végül is új, választott hazájának tekintette Bécset. Itt telepedett le, itt volt a legtöbb barátja, itt hunyta le a szemét és műveinek nagyobb.részét is a bécsi évek idején alkotta. Legendás és értékes gyűjteményét: könyveket, leveleket, kéziratokat a Musikve- j reinnek adományozta, s ebből a gyűjteményből állította össze az örökséget gondosan őrző. ápoló intézmény a kiállítást. A válogatás nyomon követte Bécs zenei életének' alakulását, Brahms hangversenyeinek fogadtatását, a zeneköltő magánéletét és közéleti szereplését. Megismerhettük polgári és mű- ( vészbarátait, többek között az akkor már neves magyar hegedűművészt, Joachim Józsefet és honfitársait. A zeneszerző Goldmark Károlyt, valamint Richter Jánost. Brahms több művének dirigensét. Jó néhány kéziratos és első kiadású, illetve Brahms által másolt kotta is van a gyűjteményben, egyebek közt Mozart nagy G-moll szimfóniájának és Brahms Német Requiem- jének eredeti partitúrája. És természetesen fotók a zeneszerzőről, barátairól, a Károly utcai lakásáról, szüleiről, Clara Schumannról, akihez idővel nemes barátsággá alakuló szenvedélyes szerelemmel vonzódott... Az ünneplést sohasem kedvelő Brahmsról talán minden más megemlékezésnél hívebben szólt a bécsi kiállítás. Ez a hangos hírverést nélkülöző tisztelgés, elsősorban a nagyműveltségű, bölcs ember előtt, aki haláláig hű maradt választott hazájához. És akinek Bécs is hűségesen őrzi emlékét és tárgyi, szellemi örökségét. Szomory György Hü HÉTVÉG* MELLÉKLET Brahms és Bécs
