Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. november 12. O Kedves Vári Imre! Elnézését kérem, hogy a szerkesztőségnek küldött levelére a lap hasábjain nyílt levélben igyekszem válaszolni, vagy inkább az abban leírtakról véleményt mondani. Időszerűnek és közérdekűnek tartjuk a levélben foglaltakat: a pedagógusok megbecsülése, presztízse nem csupán a neveléssel hivatásszerűen foglalkozók ügye, hanem az egész társadalomé. Néhány mondatát idézni szeretném: „Én 38 évig működtem ezen a pályán, s csaknem tízezer gyermeket tanítottam, de nagyon sokszor elkeseredtem amiatt, mert mindenkinek kiszolgálói és kiszolgáltatottjai voltunk. Legutóbb Budapesten tanítottam, s onnan is mentem nyugdíjba — most Csengerben élek —, s ott is láttam éppen elég nem kedvező dolgot. Sajnos, olykor nem olyan igazgatók vezetik a tantestületet, akik erre méltók és megkeserítik sok nevelő életét.” A továbbiakban még arról ír levelében, miért fordulhat elő olyan eset, hogy az órát tartó tanárnő? arcul ütheti egy 8. osztályos tanuló, minden komoly megtorlás nélkül. „Ez éppen Csengerben is előfordult az elmúlt tanévben.” Említi még, hogy az egyik tanítványa, akinek nincs magasabb iskolai végzettsége, s a fővárosi metrónál dolgozik, azt mondta: 4 ezer forint nem pénz, 6 ezernél kevesebbért nem dolgozik. Így zárja levelét: „Ha a pedagógus ezt az összeget meg akarja keresni, agyondolgozhatja magát és idő előtt vagy a zártosztályra kerül, vagy a temetőben köt ki.” Amikor az ön levelét kézhez kaptam, ez állt a már felbontott borítékon: „Ez talán túlságosan szélsőséges.” Ezt a mondatot természetesen nem ön írta oda, hanem szerkesztőkollégám, akinek véleményével én is egyetértek. Nem akarom és nem tudom megcáfolni az említett szomorú tapasztalatokat, egyedi eseteket, mert léteznek ilyenek. A nevelői pálya mindig is tele volt kudarcokkal, olykor meg nem értéssel. Azt igazában mindig is azok tudták tartósan művelni, akik az átlagosnál nagyobb optimizmussal, kitartással vértezték fel magukat, ön is közéjük tartozik bizonyára, ha csaknem négy évtizeden át kitartott a pedagóguspályán. Az említett egyedi eseteken túl én is valósnak érzem azonban az aggályokat, amelyekről ír: a gyermekeknek, szülőknek, iskolavezetőknek való egyfajta kiszolgáltatottságot, a még mindig szerény anyagi megbecsülést, a lelkiismeretes pedagógusok konfliktusait, túlterhelését és még jó néhány tényezőt. Nem is vitázni szeretnék önnel, csupán utalni arra a közismert gondra, hogy a nevelői pálya elnőiesedett, ma a férfiaknak nem sikk a tanítói, tanári pálya — legfeljebb a közép-, vagy főiskolán, egyetemen. Nincs, vagy alig van szelekció, válogatás, pályaalkalmassági vizsgálódás a leendő nevelők kiválasztásánál. A pedagóguspálya presztízsének csökkenése nemcsak a szerényebb jövedelmekkel magyarázható, hanem a nevelői munka jellegével is. Az idegileg fárasztó munkával, amelynek eredményeit évek, vagy netán évtizedek múlva látja viszont a nevelő, s van, akit ez nem elégít ki. Való igaz, hogy az iskolaigazgatók kiválasztása nem mindig alapos, kevés helyen élnek az egészséges rotációval. A készülő intézkedések talán segítenek majd, de ma még kevés a tantestület érdemi beleszólása, ki lesz az igazgató. Ehhez persze a tantestületi közösség érettsége is szükséges, mert egy szétzilált, intrikus tantestület a vezetésre legalkalmasabbat is meg tudja torpedózni. S mit fűzhetnék hozzá a metrónál dolgozó tanítvány szavaihoz? Társadalmunk fejlettségének mai szintjén létező éllentmondás, hogy egyes fizikai munkákat jobban megfizetnek, mint egyes szellemieket. Ezen csak hosszú távon lehet változtatni, s nem csupán elhatározás kérdése, nem egyedül a népgazdaság egyensúlyának további alakulásán múlik, hanem a társadalom egészének minőségi változásán is. Mindez nem csökkenti a közoktatás felelős vezetőinek feladatát, hogy szüntelenül keressék a nevelők anyagi és erkölcsi megbecsülésének helyi és központi lehetőségeit, tegyenek meg mindent, hogy a pedagógust hivatása gyakorlásában ne érhesse sem testi, sem lelki megaláztatás, sérelem. Tisza István igazgatóhelyettessel a takarékos gazdálkodásról A A takarékosságról nekem — mint majd’ ^ minden embernek — általában a hó vége. jut eszembe: üres zsebem figyelmeztet, hogy olcsóbb cipőt kellett volna vennem, a karaj helyett megtette volna az oldalas is, a fürdőszobában legközelebb ne hagyjam égve a villanyt. S a következő hónapban, ha kevés sikerrel is, de megpróbálom e szempontok alapján beosztani a pénzem. De hogyan takarékoskodhat egy gyár, egy üzem? — Az ön által említett módszerekkel semmiképp. Gondolja csak el, mit szólnának az embereink, ha? a konyhafőnökünk úgy húszadika táján egyszercsak bejelentené, hogy elfogyott á pénz, s ezentúl feltét nélkül esz- saük a főzeléket, vagy energiatakarékosság címén kikapcsolnánk a gyárban az áramot, s fúrjanak kézzel a munkások. Ez még viccnek is gyatra. A pánikszerű takarékosságnak különben is több a kára, mint a haszna. A Hogyan foghatja meg akkor egy gyár, W egy vállalat a forintokat, ha a „vészfék” alkalmazását nem tartják célravezetőnek? — Minden közösségnek, így nekünk is, van egy stratégiai és egy taktikai terve. A következő év főbb irányelveit, tennivalóit már augusztusban kezdjük kidolgozni, a tervet végleges formába azonban csak valamikor decemberben, januárban öntjük. A külső szemlélőnek természetesen hosszúnak tűnhet ez a csaknem fél esztendő, s joggal kérdezheti, mi szükség van erre a totyogásra. Természetesen szó sincs téblábolásról, igencsak komoly munka folyik az asztalok mellett, de lent az üzemcsarnokokban is. Gondoljunk csak bele, ahhoz, hogy a több száz millió forintos termelésünk realizálódjék, hányféle szempontot kell figyelembe vennünk, mennyi mindenről kell gondoskodnunk! Anyag, energia, bér, munkaeszköz, munkaerő ... Soroljam még? S még ez sem minden. A piac ugyanis bármelyik pillanatban képes felborítani a legcsodálatosabb elképzeléseket is. A stratégiai tervek mellett azért van szükség a taktikai tervekre is, hogy menet közben tudjunk váltani, hogy képesek legyünk alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez. A Tudomásom szerint a Csepeli Szerszám- ^ gépgyárnak, így a nyírbátorinak sincsenek piacproblémái, hiszen a jó esztergáknak, fúrógépeknek mindig keletje volt, s lesz. Az viszont már nem mindegy, hogy egy-egy berendezést menynyiért állítanak elő. Ki lehet-e egyáltalán tapintani azt a pontot, melyre ráfoghatjuk, no, innen már takarékoskodni lehet anyaggal, energiával, miegyébbel ...? — A takarékosságot szerintem csak folyamatában szabad szemlélni, s el kell kezdődnie már az első lépcsőnél, a tervezésnél. S most nem is a termelés megtervezésére, hanem a gyártmányfejlesztésre gondolok elsősorban. A tervezőmérnöknek abból kell kiindulnia, hogy milyen adottságokkal rendelkezik a vállalata. Mert hiába próbálnánk meg mi például a számítógépek előállítását, amikor ennek nálunk abszolút semmi hagyománya nincs. De nemcsak a teljesen új gépeknél, -berendezéseknél kell számításba venni ezeket a nehézségeket. Ha valamelyik szerszámgépcsaládunk egyik tagját akarjuk modernizálni, továbbfejleszteni, akkor is ezerféle dolgot kell mérlegelni. Az egyik legfontosabb cél természetesen a gazdaságosság, amit bizony a piac is erőteljesen befolyásol. Mondjak egy valóban egyszerű példát? Eddig mondjuk százezer forintért állítottunk elő egy masinát, ám a mi konstruktőreink addig törték a fejüket, hogy a gyárnak ezentúl húszezer forintba sem kerül darabja, mert az eddigieknél jóval kevesebb anyagból, energiával és munkával készítjük. Ennek örülhetünk? Természetesen, hiszen sikerült nyolcvanezer forintot lefaragnunk a költségekből. De örülhetünk-e akkor is, ha kiderül, hogy valami oknál fogva a vevőnek nem tetszik az új termékünk, s a nyakunkon marad a berendezés? Mert a vásárlót aztán végképp nem érdekli, hogy mi a forintot keményen markolva igyekeztünk dolgozni, öt csak két dolog érdekli: a gép kifogástalanul működjék, s legyen elfogadható az ára. A többi már a mi dolgunk. A Szavaiból az derül ki, hogy ellenzi a * mindenáron való takarékoskodást. — A szűk látókörű garasoskodást ellenzem. A pazarlás megszüntetése természetesen halaszthatatlan kötelességünk, s még azt is megkockáztatnám, hogy itt több a tennivalónk, mint sok más területen. De azoknak igenis ellent kell mondanom, akik azt állítják, hogy a takarékosság valami csodaszer, mely általános gyógymódot ad minden bajunkra. Véleményem szerint ésszerű gazdálkodást kell, hogy jelentsen, melyre szükség van az adott kollektíva életének minden mozzanatánál. S itt az ésszerű gazdálkodáson van a hangsúly. Mert lehet takarékoskodni sokféleképpen. De mit szólnának az emberek, ha például a gyárak mindenféle konstrukciós változtatás nélkül autóbuszaikra ezentúl csak három kereket szerelnének, mondván: a negyediket megtakarítottuk!? A Nyírbátorban alig fél évtizedes múltra v tekint vissza a szerszámgépgyártás. Korábban nyilván rengeteg buktatón kellett kérészül vergődniük, és gondolom, most sem könnyű a helyzetük. Mire képes most az itteni kollektíva? — Kezdjük az elején. A hetvenes évek kezdetén ebben az üzemben főleg motorkerékpár-alkatrészeket gyártottak, s 1975-ben kerültünk a Csepeli Szerszámgépgyárhoz. A fővárosi nagyvállalatok megyénkben levő gyáregységeihez hasonlóan nekünk is statisztaszerepet szántak. Ügy gondolták, örüljünk, hogy munkát kapunk, s néhány egyszerűbb, „fent” már nem kifizetődő alkatrész előállítása lesz a dolgunk. Kollektívánk azonban többre vágyott, s érzett magában annyi erőt, hogy komolyabb feladatokért harcoljon. Konokságunk aztán, ha nem is egykönnyen, mégis hozott valamit, hiszen az alkatrészek után nem sokkal már hozzákezdhettünk az úgynevezett szerelt egységek előállításához, 1979-ben pedig megkaptuk a ra- diál fúrógépek gyártásának jogát. Ezeket a berendezéseket egyre gazdaságosabban készítjük. A Azóta tulajdonképpen még három év w sem telt el. Az átállás minden nehézségével találkoztak. Nem jelentett-e túlzott tehertételt a kettős követelmény: az egyre növekvő termelés, s ezzel párhuzamosan a mind takarékosabb munkára szorító intézkedéssorozat? — Miért tartanánk mi magunkat kevesebbre másnál? Miért pont mi lógnánk ki a sorból, miért pontosan bennünket kerülnének ki a körülöttünk folyó események fő sodorvonalai? Sorolhatnám tovább a kérdéseket, de minek? Amikor mi elvállaltuk, pontosabban nagy erőfeszítéseket tettünk azért, hogy a tervezettnél sokkal komolyabb feladatokat kapjunk, tisztában voltunk azzal: nemcsak a jogaink, lehetőségeink nőnek ugrásszerűen, hanem a kötelezettségeink is. De hát az életben többek között az a szép, 1 hogy vállalni kell munkánkért, tetteinkért a felelősséget! És miért ne tudnánk mi megmutatni, hogy a szabolcsi munkás igenis ér annyit, mint a pesti, vagy a Pest környéki? És hogy mi nem panaszkodunk, nem siránkozunk. az korántsem azt jelenti, hogy bennünket kézenfogva vezetnek a szebb jövő felé. Nekünk is kell néha nagyokat nyelni, nekünk is össze kell szorítani a fogunkat, de ha dolgozni hagynak bennünket, mi nemigen szaladgálunk fűhöz-fához. A Az ujtóbbi hónapok csepeli eseményei w élénken foglalkoztatták a közvéleményt. Megszűnt a Csepel Tröszt, önállóak lettek vállalatai. Ez miképpen érintette Önöket? — Nőttek a jogaink, s nőttek a kötelezettségeink. Az az igazság, most keressük, hogy az anyagyárnak milyen kapcsolata legyen a saját gyáraival a fejlesztés, termelésirányítás, gazdálkodás, elszámolás, érdekeltség területén. Mindenesetre az már biztos, hogy a felülről történő direkt irányítás jelentősen enyhül. A várható újdonságok közül néhányat hadd említsek. Kevés vidéki gyár mondhatja el például magáról, hogy saját konstrukciós szervezettel rendelkezik, mi hamarosan igen. Változás várható a műszaki fejlesztési alap megosztásában is, ezentúl az árbevételünk arányában mi magunk képezhetjük majd a fejlesztési alapunkat. S ami nagyon fontos, előbbre léphetünk majd a termelésirányításban is. Eddig ugyanis az volt a gyakorlat, hogy a központban határozták meg. a saját késztermékeinknek ki, mikor szállítja az alkatrészt. Ezentúl megfordul a kocka, mi magunk döntjük el, hogy mikor tartunk igényt a részegységekre. Hogy ez nagyobb felelősséget is jelent? Természetes. Mint az is, hogy szigorúbb lesz a gyártásközi ellenőrzésünk, hiszen a korábbiaktól eltérően utánunk már senki nem fogja meóz- ni a késztermékeinket. Ha valamit elrontunk, a fúrógép vagy a peremeszterga alkalmazója már nem úgy általánosságban a csepelieket szidja majd, hanem bennünket, nyírbátoriakat. S én hiszem, hogy a fegyelmezettebb munka a pazarlást is mérsékli majd. A Nemrég gyárukban új, minőségi bére- ” zést vezettek be. Mi tette ezt szükségessé, s mi az eredménye? — Mi tette szükségessé ...? A jobb minőségre való törekvésünk. Nem mindegy az ugyanis, hogy egy-egy gyár hány százalékos selejttel dolgozik. Az új premizálási rendszerünket jó éve vezettük be. Kimondva, kimondatlanul az vezérelt bennünket, hogy le kell szorítanunk az eladhatatlan termékeink arányát. A mi mesterségünk ugyanis nem hasonlítható a cukrászéhoz. Az, ha a kelleténél néhány deka cukorral többet tesz a süteménybe, még megehető a tészta. De mit kezdjünk mi egy olyan alkatrésszel, mely ha néhány századmilliméterrel is, de kisebb a kelleténél? Vihetjük az ócskavastelepre. Közben felhasználtunk egy csomó értékes anyagot, fogyasztottuk az energiát, s még ki is fizettük a munkabért. És mindezt fölöslegesen! Most ha valaki túlteljesíti a mennyiségi és a minőségi normát, tekintélyes ösz- szeg üti a markát. Viszont ha a megengedettnél több selejtet „termel”, bizony fizet, saját zsebből. Az intézkedés eredménye? Alig egy év alatt felére csökkent a selejtszázalék. Látja, így is lehet olcsóbban termelni többek között. G Miért, hogyan lebet még? — Nyitott szemmel járjuk az üzemeket, s ha látjuk, hogy valahol csak egyetlen forintot lehet nyakon csípni, hát igyekszünk elkapni. Évente egyébként nyolc-tíz millió forintot sikerül úgy megtakarítanunk, hogy közben jelentősebb beruházásra nincs szükség. Azt hiszem, közismert hazánkban az öntvényellátás. Csapnivaló. Mi erősen kezdünk áttérni az öntvények helyett a hegesztett gépszerkezetek alkalmazására — persze saját magunknak állítjuk elő —, s csak az idén huszonöt tonnát takarítottunk meg ezzel, azaz másfél millió forintot. De az ésszerűbb gazdálkodásra, ésszerűbb munkára ösztönözzük fiataljainkat is. Minden évben pályázatot írunk ki, remélve, az ifjú szakemberek felfedeznek olyan jelenségeket is. melyek mellett mi sajnos már szinte automatikusan elmegyünk, pedig megszüntetésük tekintélyes hasznot hozna. De szólhatok a drága importalapanyagokról is. Tudja mindenki, kevés a deviza, de azt már kevesen, hogy hazai gyártóknál is be lehet jó néhány alkatrészt szerezni. Mégpecjjg jóval olcsóbban. A Ne haragudjon, de erről eszembe jut ^ annak a bizonyos lónak az esete, amely már éppen megszokta volna a nélkülözést, mikor megdöglött... — Ettől mi nem félünk. Tarisznyánkban kevesebb ugyan a zab, de a szekerünk halad. Köszönöm a beszélgetést. Balogh Géza
