Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

1983. november 6.

Leningrad varázsa

Dermesztő téli reggelen érkeztem Moszkvából; még sötét volt, mint éjszaka, égtek az utcai lámpák, s a pályaudvar előtti téren egy modern óra világító számlapjáról leolvashattam a hőmérsékletet is: mínusz 16 fok — ez pedig a párás levegőjű, szeles Leningrádban már nagyon érezhető hideg. Fázósan húzódtam a taxi sarkába, s alig vártam, hogy a „Leningrad” szállodában forró fürdőhöz jussak, és szundíthassak még egyet reggeli előtt. Amikor felébredtem és széthúztam az elsötétítő függönyöket — a lélegzetem is elállt: ragyogó téli napsütés fogadott, a Néván lomhán zajlott a jég, és szemben ott horgonyzott az Auróra. A négykéményes, tengerszürkére festett legendás cirkáló, amelynek ágyúja november hetedikére virradóan úgy dördült el, hogy az egész világ meghallotta. Most fehér gőzfelhők szálltak fel oldala mentén, s a szél lengette vörös lobogóját. Már előzőleg is tudtam, hiszen olvastam róla nem keveset, hogy az Auróra ma is a Néván horgonyoz —, de ez a hirtelen találkozás mégis váratlan, s lenyűgöző volt. Ott álltam az ablaknál, s ebben a hosszú percben vált bennem élő valósággá, hogy itt vagyok, abban a városban, amely a világformáló forradalom bölcsője volt. Itt, a Néva partján, karnyújtásnyira az Aurórától, s mindentől, amiről eddig csak tanultam, olvastam: a Szmolnij, az Ermitázs, a Palota tér, a Nyevszkij, a Péter-Pál erőd, a Mojka, a Fontanka, a pisz- karjovi temető. A felyón buzgólkodón kis jégtörő hajó dudája zökkentett ki ebből a mélázásból. Szép volt ez az melső találkozás. Ügy emlék- ■ szem rá ma is. mint az első o1 szerelemre.

Aztán — már később, itthon — egy régi könyv lapjain is találkoztam Leningrád- dal, úgy, ahogy a Horthy- Magyarország propagandája láttatta kiadványaiban, a gyűlölet és a hazúgság ködfüggönyén keresztül. Ez a könyv — A Föld és lakói —, amely tudományosnak és tárgyilagosnak minősítette magát, azt próbálta elhitetni az olvasóval, hogy a Nagy Októberi Forradalom egyenlő minden érték elpusztitásával, gyilkosságokkal és rablásokkal. „Aminek Szentpétervárból a forradalom megkegyelmezett, azt az új politikai kormányzat mesterségesen elsorvasztotta. Megszüntette egykori híres iparát és kereskedelmét. Lassanként átváltoztatta a várost egy előretolt katonai fellegvárrá. Szentpétervár ma nem egyéb, mint elfakult emlék. Talán már sohasem tud talpra állni” — írta 1938-ban (!) a szerző, aki állítólag járt ebben az időben is Leningrádban.

Ezeknek az állításoknak a valótlanságát, rövidlátó, buta célzatosságát meg sem kell cáfolnom: az élet bizonyítja az ellenkezőjét, amellyel már az a sok tízezer magyar látogató is találkozhatott, aki járt Leningrádban, és megcsodálta az Ermitázs csodálatos képtárát, a Puskin Színházat, vagy az óriási állami könyvtárat, Oroszország legrégibb könyvtárát, amgly egyúttal a világ egyik leggazdagabb könyvgyűjteménye, aki sétált a Nyevszkij proszpekten és vásárolt üzleteiben, vagy ősi árucsarnokában; látta a világhírű leningrádi balettet, vagy hallotta a leningrádi szimfonikusokat; járt a Szmolnijban, vagy látta a Finn pályaudvaron azt a mozdonyt, amellyel Lenin tért haza; aki tisztelettel hajolt meg a Marsmezőn a forradalmárok tömegsírjainál; látta az Admiralitás aranytornyát, s a Péter-Pál erőd égre meredő jellegzetes körvonalait; áthaladt a szép lovasszobrokkal ékesített Anyicskov-hídon, vagy a Néván az öntöttvas Lityejnij- hídon; aki állt már a város páratlan panorámájában gyönyörködve a Vasziljevszkij- sziget csúcsán, szinte a Néva közepén, vagy átadta magát a híres fehér éjszakák hangulatának, bármely év júniusában.

Leningrád az egyik legszebb európai város, varázsa alól nem lehet szabadulni. A ma már négymilliónál több lakosú metropolis sosem volt félmilliós, sosem volt „elsorvasztott” város, vagy puszta „katonai fellegvár”, hanem mindvégig kulturális és ipari központ, az orosz szellemi élet egyik legjelentősebb centruma, ahonnan olyan szellemóriások léptek a világ elé, mint Sosztakovics, Aszaf- jev, Prokofjev zeneszerzők, de sorolhatnám a tudósokat, írókat, festőket is. Ami pedig az ipar „mesterséges megszüntetését” illeti, számunkra is közismert az Elektroszila, ahol a világ legnagyobb vízi- erőmű-turbinái készülnek, a Kirov-gyár (a történelemből ismert Putyilov-üzem), amely ma a Szovjetunió és a világ egyik legnagyobb nehézipari üzeme, a Krasznogyargyejec orvosi műszergyár, a Krasz- nij Trougolnyik gumigyár, amely arról is nevezetes, hogy a húszas évek közepén itt alakult az első élmunkás- brigád, vagy a Krasznij Vi- borzsec üzem, ahol a történelem első szocialista mun- kaverseny-szerződését írták alá.

Leningrádot — mint bármely más várost — csak gyalogosként lehet megismerni. Olyan ez, mint egy őszinte kézfogás, amely mentes minden udvariaskodástól, formaságtól, úgy is mondhatnám: a protokolltól. Gyalogosan látom a hátsó udvarokat is, érzem, ha valahol még nem javították ki a télen felfagyott aszfaltburkolatot, beállhatok a kvászoslajt mögött a sorba, s beszélgethetek az emberekkel. Leningrádot természetesen a barátaim is

megmutatták; annak rendje és módja szerint elvittek minden jelentős épületbe, templomba, múzeumba és képtárba; felvittek a Kirov- stadion legmagasabb pontjára, ahonnan elláttam a kék Balti-tenger felé; s bevittek a Péter-Pál erőd legmélyebben lévő pincezárkáiba, ahol a dekabristákat és más forradalmárokat tartották fogva a cár porkolábjai; álltam a Szmolnijban, abban a teremben, amelynek emelvényéről Lenin a forradalom napjaiban beszélt; s átmentem a vezérkar palotájának boltívei alatt, ahonnan a roham indult a Téli Palota ellen.

Engem mégis egy piciny szoba ragadott meg a leginkább: az a fehérre meszelt falú zug a Szmolnijban, ahol Lenin dolgozott és pihent. Krupszkaja leírja, hogy a hálófülkés kis szobában, amelybe a mosdón keresztül kellett bemenni, azelőtt egy tanárnő lakott. A falnál kis ovális asztal, előtte egyszerű szék. A paraván mögött megvetett ágy, s egy alacsony kétajtós szekrény. Ennyi az egész. Gyanítom, hogy többet olvasott és írt a kényelmetlen kis asztalnál, mint amennyit pihent a vetett ágyban. De ő így lobogott egész életében.

Ez a piciny szoba is mindig tele volt katonákkal, küldöttekkel. S Lenin türelmesen magyarázott, válaszolt mindenkinek, hogy azután újra elmélyedjen a forradalom pokolian nehéz irányításának munkájában, s itt és most sem szünetelő tudományos tevékenységében.'

Ez hát a szoba, amely szigorú puritánságával magán viseli Lenin egész egyéniségét, egyszerűségét, fáradhatatlanságát. S ebben a kis szobácskábán volt a forradalom szellemi központja, irányító agya.

Magam előtt látom az orosz forradalmárt, aki rövid életének ötvennégy éve alatt többet tett az emberekért, mint előtte évezredek. Amikor kijövök a Szmolnij kapuján, embernagyságú szobrával találkozom a virágzó, tűzpiros kánák között.

Zelk Zoltán:

Gyerekek közt*

Gyerekek közt ültem a földön, gondjaim addig hessegettem s olyan kicsire zsugorodtam, hogy igazi társuk lehettem.

De nyelvüket csak rámöltötték s ezt mondták nekem incselegve:

— Azért, mert ily kicsinyke vagy csak, attól még felnőtt is lehetsz te...

Ültek karéjban és nevettek... de egy kavicsért lehajoltam:

— Látjátok-e? — kérdeztem tőlük, aztán magasra hajítottam.

Repült, repült, fölszállt az égre: megismerték, a szőke hold volt! Játszottak volna most már vélem, de sötétedett, alkonyat volt.

Haynal Kornél v

Hincz Gyula rajza

Keresztury Dezső:

Szeresd a szelet!

Szeresd a szelet,

ha süvít, ha nevet:

vele mozdul a levegő óceánja;

ha esőbe, hóba forgat,

ha zúgja, mit szóba nem foghat,

ha ruhád, lelked cibálja.

Szeresd, ha mint kóbor posta a messzeség híreit hozza, úttalan utakon járva: szava lombcsevegés, füst, illat, mennydörgés, kigyúló csillag, villámok cikázása.

Szeresd a vihart, a hámjukból kitört sárkányok tombolását; ha az égzengés elül, tudod, a csöndben, belül valami üzenet vár rád.

Szeresd, ha az űrbe kilépve mennyboltot emel az égre, ahol, bár senki se látja, mindenütt ott van a szívekben, parázs agyakban testesülő Ige.

Szeresd, mert sehol se lett fojtogató szerkezet, megszáll, mint a maró vágy, elhamvadván kigyul benned és körödön túl a zúgva sodródó-sodró szabadság.

* A költő hagyatékából.

Takáts Gyula:

Partunkig hozva

Az árnyék áll... A víz szalad ... Itt vagy velem a fák alatt, e víz színét alig csak érve ragyogsz, mint nyárfák tükörképe.

Fut a folyó-idő, de rajta átdől az odaát e partra s az állandó, ami a lényed, közénk köti a zöld mélységet.

A túlról így, egész e partig reszketve kezemig hanyatlik s nyárfákkal, őszi messzi éggel

oly súlytalan, hogy nincs mi mérje. Tükör síkjában él mélysége, más távlatot ragyogva széjjel.

Németh Endre rajza

A háború véget ért, de még mindenki a háborúval élt, gondolkodott, várták haza azokat, akik soha nem térnek meg. Újra kezdtünk hozzászokni a békéhez. A beköszöntő békés életben nekem is kezdeni kellett valamit magammal. Már írogattam, de titkoltam mindenki előtt, mint valami szégyellni valót. Nagyravágyó álmok nem feszítettek, de éjszakánként, bezsaluzva az ablakot, ültem és írtam, mert ezt kellett tennem. És elhatároztam, egyetemre megyek, mint sokan azok közül, akik a frontról visszajöttek. Ehhez szükség volt az iskolai tanulmányaim elvégzését bizonyító igazolásra, de arra se emlékeztem, hol, mikor veszett el. Mindazt, amit a térképtáskámban magammal hordtam — otthoni fényképek, bátyám két utolsó levele Moszkva alól, negyvenötből — eltűnt, amikor megsebesültem.

Lehet, hogy az Urálon túl, ahol a háború nem űzte el az embereket lakhelyükről, nem bombázták, lőtték a városokat, ott megmaradtak a frontlevelek, gyászjelentések és mindazok a papírok, amelyek végigkísérnek életünkben, bizonyítva, hogy mi — éppen mi és nem mások — életben maradtunk. De N. városban sokáig állt a front, hol erről, hol arról az oldalról lőtték, robbantották, bombázták — mi maradhatott épségben? Nem maradt épen az iskola, amelyben tanultam, sem a házunk, lényegében az egész várost összerombolták. Ezért olyan rendelkezést hoztak: ha három tanár megerősíti, hogy elvégezted az iskolát, és a maga idejében megkaptad a bizonyítványt róla, kiadhatják a másolatát. Három — ez nem is olyan kevés, ha figyelembe vesszük, hogy egyesek a fronton haltak meg, mások — a hátországban, betegségben, éhezéstől, megint másoknak az evakuációban veszett nyomuk... — írtam osztálytársamnak, Nágyának — így fogom nevezni őt —. aki felkutatott három tanárt, mindhárman nők, köztük szigorú igazgatónkat, kémiatanárunkat Jekatyerina Nyiko- lájevna Popovot, akiről nem annyira magunk írtuk, mint inkább a puskini szavakat formáltuk át: „Hidd el: megjön Jekatyerina — álmosan dőlünk szerteszét — s az ellenőrzőbe beírja, mindegyikünknek a nevét...” Akkoriban ez nagyon szellemesnek tetszett nekünk.

Reggel érkezett a vonat a lerombolt N-i pályaudvarra. A legszükségesebb úti holmikat tartalmazó német oldaltáskámmal a karomon, korábban kimentem a vagon előterébe, a fejek fölött pillantottam végig a peronon. A várakozók között ott állt Ná- gya. Gyapjúkendőben, hócsizmában, lábait tanácstalanul váltogatva, úgy tetszett, zavarban van. Vagonok, ablakok, arcok villantak fel előtte, fejét gyors mozdulattal kapkodta utánuk. Leugorva odafutottam hozzá a letaposott havon, de éppen másfelé nézett. Aztán felkiáltott, könnyekig meghatódott, olyan örömmel ölelgettük, csókolgattuk egymást, mint soha ezután. Egész nap kéz a kézben, karon fogva kóboroltunk N-ben, felkerestük tanárainkat, és mindenhol örültek nekünk. Az igazat megvallva számítottam rá, hogy örömmel fogadnak, különösen engem — visszatértem a frontról.

A Forradalom sugárúton ebédeltünk Nágyával, a Bristol étteremben. A háború előtti években lakásunk ablakából vagy erkélyéről láttam ennek az étteremnek hatalmas ablakait — pontosan szemben laktunk. Krémszínű redőnyei mögött esténként zene szólt, élte saját, ismeretlen életét, késői órákban az admirálisra hasonlító portás kitárta az ajtót, kituszkolta a részegeket, akik azonnal visz- szaigyekeztek. Az étterem alatt üzletek voltak, az udvarban boltívek választották él őket, és ott, az udvarban lakott Nágya. Hányszor álltunk sorba az üzletek előtt: vajért, heringért, cukor helyett olcsó cukorkáért. Vajért már reggel ötkor összeállt a sor, négyszáz grammot adtak fejenként, a sorszámot tintaKM ÜNNEPI melléklet