Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-19 / 273. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Demokrácia alapfokon Közhely az igazság: a tudományokat az alapoknál kell kezdeni. Tegyük hozzá: a demokráciát is. Indoklásul pedig legyen elég ennyi: aki saját kis közössége ügyében nem tud dönteni, aki maga körül nem tud demokráciát teremteni, az aligha tud felelősséggel képviselőt választani, de még tanácstagot is nehezen. Márpedig közeleg az idő, amikor választani, tehát dönteni, mérlegelni, állást foglalni kell. Mert a demokrácia lehetőségeivel élni nem csak jog, de kötelesség is. Mondhatnám úgy: lelkiismereti kérdés. Az általános iskola második osztályában, titkárt választottak. Súgás-búgás előzte meg a nagy jelentőségű eseményt. Az összebújásra pedig ok is volt: a korábbi titkárt nem kedvelték a gyere- rekek. Azt mondták: erőszakos. így aztán sokakban érlelődött az elhatározás: Karcsi helyett valaki mást választanak meg. Sor került a szavazásra és egy híján valamennyien a régi titkárt helyezték vissza. A döntés után a tanító néni megkérdezte az egy szem ellenvoksolót: miért tette? Laci annak rendje s módja szerint kifejtette nézetét, elmondta, hogy ő kit és miért jelölt volna. Ezzel aztán le is zárult a kérdés. — Nem ügy — mondtam a történet mesélőjének. — De! Ügy! — válaszolta. Ügy, mert valamit jelent. Mégpedig azt, hogy ezek a gyerekek otthonról olyan sugallattal indulhattak útnak, hogy végső soron mindegy ki is a rajtitkár, meg egyébként is: a tanító néni akaratával — hisz ő tett javaslatot az újrajelölésre —, nem érdemes szembeszállni. Ez nem példabeszéd. Egy apró, életből való történet. Persze példázat is lehet. • Immár tizenöt éve vagyok különféle társasházak lakója, hol az egyik, hol a másik mikrotársadalom tagja, így van némi tapasztalatom arról, hogy miként is működnek ezek a közösségek. Tapasztalatom egybeesik azzal, amit Miklós Elemér, a vásá- rosnaményi tanács elnökhelyettese mondott: — Egy ilyen kisvárosnak is vannak társasházai, lakóközösségei, lakóbizottságai. Minden házban van egy egészséges, tenniakaró mag, de ez mindig a kisebbség, ha valamilyen kérdésben szavazásra kerül a sór. Ezt még azzal toldanám meg: a közösség nagyobbik része — ha csak nem húsba- vérbe, vagyis zsebbe vágó kérdésről van szó —, el sem megy a gyűlésekre. Ha elmegy és szávaz, még korántsem biztos, hogy a többség akaratát (melyet kézfelnyúj- tással maga is megerősített), be is tartja. Mit tagadjam: magam sem megyek el minden gyűlésre ... Miért? Talán nem látom értelmét? Vagy rest vagyok csupán? • Beszélgettem a vásárosna- ményi múzeum nyugdíjas igazgatójával, Csiszár Árpáddal. Életét falun töltötte, kiváló ismerője ennek a közegnek. Volt egy mondata, ami látszólag lazán kapcsolódik csak a témához. így fogalmazott: — Ahhoz, hogy szolidáris lehessek valamely néppel, ahhoz először a saját szűk környezetemmel, aztán országom lakóival kell szolidárisnak lenni. Vagyis: hazaszeretet nélkül nincs internacionalizmus. És csak akkor lehetséges demokrácia nagyban, ha kicsiben is van. Ezen áll vagy bukik minden, mert a demokrácia alapiskolái nélkül nehezen lesz megvalósítható a legszebb terv is. És itt térnék rá, miért fontos, amit Csiszár Árpád mondott. Mert ha nem vagyok szolidáris a legszűkebb környezetemmel, ha annak sorsát irányítani nem akarom, ha alapfokon nem élek demokratikus lehetőségeimmel, akkor miként élhetek ezzel majd nagyban? . • Léteztek egykor Magyar- országon olyan- közösségek, melyek a demokrácia alapiskolái voltak. Czakó János, a vásárosnaményi tanács elnöke, így beszélt: — Nagy hiba volt például a legeltetési bizottságok megszüntetése. Mert ezek rengeteg embert fogtak ösz- sze. Az emberek pedig vezetőséget választottak, s ha kellett le is váltottak. Annak idején még magam is tagja voltam ... Miklós Elemér ezt mondta: — Mikor én kerültem középiskolába, már megtörtént a NÉKOSZ szétrobbantása De annak a szellemnek a maradványaival még mi is találkoztunk. Nem mondom, hogy nem volt tanári sugallat, de végső soron azt választottuk tisztségre, akit mi tartottunk a legalkalmasabbnak. Az előzmények a korábbi, demokratikusnak korántsem mondható időkbe is visszanyúlnak. Mert voltak legény- egyletek, gazdaegyletek, népkörök, iparosegyletek, olvasókörök, munkásotthonok, különféle felekezeti csoportosulások. Ha róluk ejtünk szót, azért tesszük, mert ezek — természetesen a korra jellemző ideológiát, a politikai célokat ehelyt nem mérlegelve —, működésükben számos demokratikus vonást mutattak fel. Hiszen saját kebelükből választottak vezetőt, a saját pénzükkel gazdálkodtak, öntevékeny és önkéntes szövetkezések voltak. Vagyis: politikai és világnézeti töltetük nélkül számos jellemzőjük ma is érvényesíthető, a korhoz, a szocialista társadalomhoz hasonlítható. Akinek módja volt munkásotthonokban eszmélkedő, ma már öreg munkásokkal beszélni, a könyveket az olvasókörökben megszerető idős parasztemberekkel megismerkedni, “az rájön: az említett helyeken nemcsak ismereteik szélesedtek, de a közügyekben való jártasságuk is csiszolódott. Ehhez kapcsolódva jegyzem meg: nem tudom, az újabb generációkból — beleértve a mai negyveneseket is — kikerül e majd annyi öregen is buzgó, közügyek iránt érdeklődő, azokba beleszóló ember, mint ama régebbi, nehezebben élő, de ügyszeretőbb nemzedékből. Azok az emberek ugyanis belenőttek a közéletbe, s ha ez igaz, akkor köszönhették ezt az őket nevelgető otthonoknak, köröknek, egyleteknek is. Félreértés ne essék: ma is vannak önkéntes alapon működő (sokszor nagyon jól dolgozó) kisközösségek, de mintha fátum ülne rajtuk, mert a hivatal, pontosabban a direkt, vagy indirekt külső irányítás nélkül egyik sem létezhet. És legalább is megfontolandó: így van ez jól? Egy történet Miklós Elemértől: — Nálunk is megalakult a labdarúgó-szakosztály baráti köre. Az elnöki tisztre jelölés nem volt, ellenben a tanács, vagyis mi álltunk elő javaslattal, ráadásul úgy, hogy más választási lehetőséget nem is kínálturik. A gyűlésen a tagok felemelték a kezüket, megszavazták az általunk állított elnököt. Meg kell mondanom, hogy ez a kör alig-alig • működik. Pedig az elnök vitathatatlanul köztiszteletben álló ember. Lehet viszont, hogy nem jó szervező? Ma már azt gondolom: talán jobb lett volna, ha maguk közül választanak valakit. De hasonló — önmagában nem nagy horderejű példa máshonnét is akad. Mert egyik múzeumunk baráti körének elnöke, de egyéb tisztségviselői is, hogy úgy mondjuk „funkciós” ember. Tanácsi vezető, áfész osztály- vezető és így tovább. Erre mondta a múzeum vezetője: — Nem tudok mást gondolni, mint azt, hogy ezek az emberek el sem tudják képzelni: lehetséges olyan „alakulat”, ahol nem ők a parancsnokok. Miért érzem oly fontosnak a demokrácia alapvető tanfolyamainak nevezhető önkéntes és nem agyonirányított csoportokat? Nem csupán demokratikusnak mondható működésük miatt. Azért is, mert számos tényező gátolja az embereket abban, hogy közös érdekeikről, örömeikről és gondjaikról szót váltsanak. Hiszen az esetek sokaságában a lakóhely nem esik egybe a munkahellyel. Megszűnt sok közösségi alkalom. A másod- és sokadállások, a gmk-k, a kisvállalkozások, -a hobbikertek népgazdasági szempontból hasznosak, ám az eddigieknél is kevesebb időt hagynak arra, hogy egy kisebb — főleg lakóhelyi — közösség sorsáról, terveiről, jövőjéről válthassanak szót az emberek. Pedig, a demokrácia továbbvitelét célzó törvénytervezet egyebek közt szükségessé teszi: az emberek ne csak jelölőgyűléseken egyeztessék nézeteiket arról, hogy a több jelölt közül kire is adják voksukat. Mert ma még nem megy ritkaság- számba az, amit a vásárosnaményi elnökhelyettes mondott: — Megesik, hogy az ugor- nyai tanácstagok csak a városi tanács ülésein találkoznak. Nagy dolgokról van szó; a szocialista demokrácia további fejlődéséről. Ugyancsak Vásárosnaményban mondták: — Megérettek a még teljesebb demokráciára az emberek. Azonban igaza van Miklós Elemérnek is: — Ez egy hosszabb folyamat lesz. Hiszen a választásokkal szembeni fenntartások magját — sajnos — harminc éve elhintettük ... Sokszor még az állampolgári érdek érvényesítésére sem könnyű mozgósítani. Ennek — hogy az ö érdeke — a tudatosítása nem mindig sikerül; hogy a demokráciával az emberek élni tudjanak, ahhoz az is kell, hogy ennek lényegét értelmileg is fel tudják dolgozni. A lényeg értelmi feldolgozásához pedig szükségesek az alapiskolák. Ezért fontos, hogy a másodikos kisdiák is megtanuljon jelölni, választani, érdeket képviselni, és — ebben az esetben nem a szülőre hallgatni. A sok kis demokráciából így lehet teljesebb a nagy. Speidl Zoltán \ 1983. november 19. A nagy történelmi múltú Nagykállóba látogató idegenek, turisták, számos látnivalót találnak. Ellátogatnak Korányi Frigyes emlékházába, megtekinthetik Simonyi óbester emléktábláját, kirándulhatnak az ínségdombhoz, vagy a volt megyeházát tekinthetik meg. A történelmi nevezetességű református templomot a II. Rákóczi Ferenc-szabadság- harc idején lerombolták. Az újat, az eredeti helyén 1710- ben építették. A műemlék- jellegű kőépületen van az Alföld legmagasabb tornya. Felújítását néhány éve kezdték meg. Először a tetőszer- kezet, majd az épület szépült meg. A műemlék-felügyelőség segítségén kívül Nagykálló üzemei is kivették részüket, többek között a posztógyár és a Zöld Mező Termelőszövetkezet. Az egyház közeli terve, hogy a templom öt nagyméretű ablakát ólombetétes színes üveggel lássa el. Erre a munkára Hustár Zsuzsa iparművész és Papp Gábor művészettörténész segítségével kerülhet sor, akik a színes üvegeket a népi építésű templomok kazettái alapján úgy tervezték, hogy a sajátosságokat megőrizve reprezentatív alkotások legyenek. A tervek elkészültek, a kivitelezéshez még ebben az évben hozzákezdenek. Nagykállóban a református templom és az ott ösz- szegyűjtött régi dokumentumok, egyházi tárgyak méltán számíthatnak érdeklődésre. Az Alföld egyik legmagasabb templomtornya a felújítás után. Önkanna lCCI-böl; a kállói kovácsok, lakatgyártók és csiszármes- . terek ajándéka. Aranyszállal hímzett egyházi terítő. (Elek Emil felvételei) Kincsek Kallóban Aczél Gábor: KÉT1 SZÉN RAJZ Baleset történt ADATAI szerint fiatalember volt. Az adatai szerint. Az adataik általában túlélik az embereket. Igyekezett valahová, ezt tudjuk, az útiránya is ismeretes, az úticélját azonban már nem sikerült megállapítani. Persze, senki nem is firtatta, hogy hova akart eljutni, az többé nem volt fontos. A fiatalember meghalt, hirtelen halt meg. Nem tudható. hogy hova indult, hogy tervezett útját milyen rövi- debb. vagy hosszabb szakaszokra osztotta, hogy óvatos volt-e, vagy vakmerő. Lehet, hogy volt benne félelem, amikor előzni akart, lehet, hogy nem. Bizonyára bízott abban, hogy mások is betartják a szabályokat, de lehet, hogy nem bízott benne, csak éppen az ellenkezőiét sem feltételezte, amikor gyorsított. A vizsgálat folyik, a fiatalember állítólag szabályosan akart előzni. Milyen kevés tudható' róla! Valahová el akart jutni; valami dolga, tennivalója volt valahol, akárcsak nekünk, akik most visszaülünk a volán mögé, s megkerüljük a kocsija roncsát. Valóban ismeretlen volt számunkra, mint ahogy mi az ő számára voltunk ismeretlenek. TALÁN NEM is érdekelte azoknak a szándéka, célja, véleménye, akiket megelőzött. De lehet, hogy igen. Ezt sem tudjuk róla biztosan. Mint ahogy a többiekről sem tudunk semmi ilyesmit, akiket mi előztünk. De azokról sem, akiknek nálunk is sürgősebb volt a dolguk, és bennünket hagytak el. Az előbEGYÜTT tolják a fémhulladékkal megrakott kocsit. Nehéz munka ez: négy ember kell hozzá. A kezek minden negyedórában megmarkolják a kocsi peremét, a kinyújtott karok megfeszülnek, egymáshoz érnek a vállak. Előfordul, hogy a négy ember közül kicserélődik valaki. Az új embert kipróbálják. Egyszerű és kegyetlen a próba: felütik a kezét. Az új ember, ha valóban tolja a kocsit, ilyenkor megsérül. A fémhulladék közé csúszik a keze, s az éles fémdarabok véresre sebzik. Az új ember ilyenkor sötét haragot érez. Ám ha az új ember nem tolja a kocsit, ha csak imitálja az erőfeszítést — felbieket csak megmosolyogtuk, az utóbbiakat pedig vakmerő bolondoknak tartottuk. Nem gondoltunk rá, hogy ezen az úton egyaránt sietős mindannyiunknak, de a biztonságos, optimális tempó szinte valamennyiünknek más sebességet jelent. Baleset történt. Ostoba véletlen is lehetett persze. Most mindenesetre óvatosabbak vagyunk a szükségesnél, tempónkat nem pusztán a saját képességeinkhez igazítjuk, s rövid időre azt is elfelejtjük, hogy főútvonalon haladunk, hogy tehát ezen az úton nekünk van elsőbbségünk. ütött keze a levegőben marad. És az új ember ilyenkor szégyenkezik. Van valami rettenetesen igazságtalan ebben a próbában. De az élet is igazságtalan* mindig az sérül meg, aki cselekszik. Imitálni a cselekvést veszélytelenebb. És vannak helyzetek, amelyekben az igazságtalanság az igazság feltárására szolgál. A MEGMÉRETÉS igazságtalansága miatt érzett harag pedig kevésbé tartós a próbát kiálló emberekben, mint a felfedett imitátorok szégyene. De ezt csak azok tudják, akik nap mint nap együtt tolják a fémhulladékkal megrakott kocsit. A próba KH HÉTVÉGI melléklet
