Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-11 / 240. szám

1983. október 11. Kelet-Magyarország 3 Házigazdák Ónálló kezdeményezések BESZÉLGETÉS TIMMER JÓZSEFFEL, A SZOT TITKÁRÁVAL Az utóbhi időkben isimét nőtt az érdeklődés a szocialista országok szakszervezeti élete iránt. Ma már többnyire nem az olyan alapkérdésekre keresnek választ, hogy milyen sze­repet töltenek be ott a szakszervezetek, ahol a hatalom a munkásosztály, a nép kezében van; mit jelent ott az érdek- védelem, miképp érvényesül ez a gyakorlatban stb. Ezeket az alapkérdéseket ugyanis lényegében megválaszolta az idő. A mai, fokozottabb érdeklődés abból a felismerésből fa­kad, hogy jelentős változások mennek végbe a szocialista országok gazdasági és társadalmi életében. Vajon miképp vélekednek erről a szakszervezetek? — teszik fel a kérdést. Képesek-e arra, hogy megújuljanak, a megváltozott felada­tokhoz igazodjanak? Szükségük van-e pályamódosításra, vagy csupán körültekimtőbb, árnyaltabb munkára? Vannak, akik azt is megkérdezik még: ezután is elkötelezettek ma­radnak nálunk a szakszervezetek? Ilyen előzmények után kerestük fel Timmer Józsefet, a SZOT titkárát. Mit mozgat a mozgóbér? Készülnek a mezőgazdasági abroncsok az automatikus vul­kanizálósoron. (GB) — A magyar szakszerveze­tek továbbra is elkötelezettek a szocialisita társadalom tö­rekvéseivel, céljaival — mon­dotta Timmer József. — Eb­ben nincs változás. Mint ahogy abban sem, hogy — egyik legfontosabb feladatuk­hoz híven — a jövőben is vé­delmezik, s képviselik a dol­gozók érdekeit. Hogy erre miért van szükség, az megle­hetősen ismert. Bár az alap­vető társadalmi, gazdasági céljaink közösek, a megva­lósításért felelős fórumok, szervezetek érthető módon mindig arra keresnek választ, hogy ők miért felelősek, ne­kik mit kell íenniök. Ilyen körülmények között óhatatla­nul előfordulhat, hogy fi­gyelmen kívül hagynak bi­zonyos érdekvédelmi ténye­zőket. Ilyenkor jeleznek, lép­nek fel a szakszervezetek. — De ha még nincs ilyen gond, akkor is szükség van a szakszervezetek helyzetelem­zésére, saját álláspontjuk ki­alakítására, hiszen — ez is meglehetősen ismert — bár társadalmunk minden lénye­ges kérdésben egyetért, a részkérdések megítélésében már gyakori az egymást ke­resztező csoport, vagy egyé­ni érdek. Ezért a szakszerve­zeteknek alaposan ismerniök kell ezeket az érdekeket A dolgozók egv része fő­ként a szakszervezet igen­jeit ismeri, s kevesebbet tud a nemekről. Mi lehet ennek az oka? Az talán, hogy ritkábbak a nemek? Vagy pedig inkább az, hogy kevésbé kerülnek nyilvá­nosságra az ilyen vélemé­nyek? — Már az elején leszögez­hetem: egyértelműen az utóbbi. Sajnos, nem kapnak kellő nyilvánosságot a vi­táink. Pedig vannak ilyen vi­táink a tárcák vezetőivel, a kormánnyal, hiszen — amint mondottam — a szerepkö­rünknél fogva gyakran más­képp közelítjük meg, nézzük ugyanazt a témát Ezek közé tartoznak például az áreme­lések is. Mi is tudjuk, hogy vannak esetek, amikor ez el­kerülhetetlen, bármennyire kellemetlen is, mégis az a véleményünk: csak a legvég­ső esetekben nyúljunk ehhez az eszközhöz. Mert nem ez az egyedüli módszer, lehetnek, vannak más megoldási mó­dok is. Vitapartnereink ilyenkor persze mindig felteszik a kérdést: ha nem ez a kiút, akkor mi legyen az? Mondjátok meg!... — Minthogy a szakszerve­zetek is a hatalom részesei, letéteményesei, el kell ismer­ni: jogos ez a kérdés. Egy­ben persze azt is jelzi: mi­lyen felelősségteljes, nehéz a szakszervezetek munkája. S mégis ezt a nehéz, rögös utat kell járnunk, ami alatt azt is értem: nemcsak egyszerűen véleményt kell mondanunk a dolgokról, hanem önállóan kell kezdeményeznünk a dol­gozó emberek millióit érintő ügyekben. Ahogy ezt jó né­hányszor megtettük, s a jö­vőben még inkább tenni kí­vánjuk. Nem kívánja meg ez a szakszervezeti munka kor­szerűsítését? Vagy — ha ez már elkezdődött — mi­ben nyilvánul meg e tö­rekvés? Miért beszélnek az egyes nyugati országokban magyar példáról? — A szocialista országok szakszervezetei, köztük a ma­gyar szakszervezeti mozgalom útkereső szerepe valóban nemzetközi elismerést váltott ki. Érdeklődéssel figyelik a munkánkat, még nyugaton sem vonják kétségbe, hogy szakszervezeteink széles kö­rű jogokkal rendelkeznek. Erről sokan egészen közelről meggyőződhetnek, hiszen gyakran látogatnak hazánk­ba külföldi szakszervezeti küldöttségek, így lehetőségük, alkalmuk van arra, hogy ta­nulmányozzák az életünket. (S korántsem mellékesen persze nekünk is lehetősé­günk van arra, hogy mi is tanuljunk tőlük.) — Mindez nem keltett bennünk olyan gondolatot, hogy nálunk minden rendben van, továbbra is mindent úgy kell csinálnunk, ahogy eddig tettük. Nagyon vigyáz­nunk kell például arra, ne­hogy elhatalmasodjék a pa­pírmunka. Óvakodnunk kell a hivatali módszerek átvéte­létől, túltengésétől, mindig szem előtt tartva munkánk mozgalmi jellegét. — Ami pedig a legfonto­sabbat, vagyis változó életün­ket illeti: a szakszervezetek csak akkor tudnak a jövőben is helytállni, csak akkor tud­ják hatékonyan befolyásolni az eseményeket, ha erőtelje­sebben, hozzáértőbben fi­gyelik, elemzik a társadalmi, gazdasági életünkben végbe­menő mozgásokat: ha az új helyzeteknek, igényeknek megfelelő cselekvési progra­mokat dolgoznak ki. Ez per­sze állandó önképzést tesz szükségessé, s a megújulási készségünk fejlesztését igény­li. Nincs más választásunk. — Mindez „nemcsak” azért kötelességünk, mert a dolgo­zó tömegek hatékonyabb ér­dekképviselete és érdekvédel­me ezt igényli tőlünk, hanem azért is, mert — amint erről már szót ejtettünk — a kül­föld állandóan figyel ben­nünket. Ha jól dolgozunk, az a nemzetközi szolidaritást is erősíti, s újabb milliók győ­ződhetnek meg arról nyuga­ton is: a szocialista társada­lom a dolgozók társadalma, at nyújt a legtöbbet a nép­tömegeknek — mondotta be­fejezésül Timmer József. H. I. Hatalmas, szuszogó gépek sora: préselik a nyíregyházi gumigyárban a mezőgazdasá­gi abroncsokat. A csarnok egyik sarkában abroncssereg, oldalukon fehér krétajelzés, milyen minősítést kaptak a meósoktól. — Az utóbbi időkben egyre jobbat — mondja a minősé­gi ellenőrök egyike, Biró Ár­pád, aki társával, Danes Fe­renccel árgus szemekkel ku­tatja az abroncs hibáit. Hiá­ba igyekeznek azonban, nem­igen találnak kivetnivalókat a késztermékekben. így az­tán már-már unalomig is­métlik a két szót: első osztá­lyú, első osztályú ... — Nem tartják egyhangú­nak ezt a munkát? — Már miért tartanánk? — kapják fel fejüket. — Vagy az vígabb lenne, ha azt hajtogatnánk: harmadosztá­lyú, harmadosztályú... Új feltételek — Mióta áll ilyen jól az abroncsgyártók szénája? — Másfél éve, mióta beve­zették az új, minőség sze­rinti premizálást. Azóta töri magát mindenki. A gyárrészleg vezetője, Kreutz Attila csendesen mo­solyog az iménti beszélgetés hallatán, s megjegyzi: — Az túlzás azért, hogy mindenki töri magát, az vi­szont igaz, a többség valóban megpróbál alkalmazkodni az új feltételekhez. A gyárrészlegben beveze­tett premizálás kimondottan a minőségi munkára ösztön­zi a dolgozót, közülük a leg­jobbak havonta akár 3400 fo­rint mozgóbért is kaphatnak. E szokatlanul nagy összeg hallatán természetes az ide­gen első reakciója, a csodál­kozás, aztán a gyárrészleg vezetőjének szavai után vilá­gosodni kezd a kép. Ám mi­előtt szavait idéznénk, nem árt ha tudjuk, hogy a gyár legkorszerűbb üzemében mindössze néhány éve kezdő­dött a nagy értékű abroncsok előállítása, melynek nagy része külföldön, tőkés piaco­kon talál gazdára. — Az indulásnál természe­tesen nem állíthattuk túl magasra a mércét — folytat­ja Kreutz Attila. — Mindösz- sze két célt tűztünk magunk elé: teljesíteni a mennyiségi mutatókat és lehetőleg minél kisebb selejtszázalékkal dol­gozni. Az akkori premizálá­si rendszerünk is erre pró­bálta szorítani az embereket. A selejt ugyan csökkent — s ezzel tulajdonképpen el is értük a célunkat — ám ez korántsem jelentette azt, hogy növekedett volna az első osz­tályú, vagy az exportképes termékek aránya. Pedig köz­ben olyan igényes piacokat vettünk célba, mint az Egye­sült Államok, vagy Svédor­szág. Módosítani kellett tehát a premizálási módszerein­ken. Magas követelmények A munkás ugyan ebben a formában is érdekelt volt, hogy minél jobb minőséget produkáljon, ám a fejlődés során előállt az a furcsa helyzet, hogy az üzem ered­ménye már nemigen érde­kelte, hiszen ettől függetlenül is megkapta a prémiumát, ha teljesítette a feltételeket. Ezen pedig változtatni kel­lett. Ez azonban nem ment má­ról holnapra. Az új javasla­tot alaposan kivesézte az üzemi négyszög, de sokat vi­tatkozott rajta munkás és ve-, zető egyaránt. Végül aztán csak zöld utat kapott az át­dolgozott ösztönzőrendszer, a premierre jó másfél eszten­dővel ezelőtt került sor. Lé­nyege: a gyárrészlegnél to­vábbra is meghagyták az egyéni, minőség utáni pré­miumot, de ehhez jön még egy szorzó, attól függően, ho­gyan alakul az üzem első osztályú kihozatala. A szor­zószám 0,5-től 1,5-ig terjed. A munkás tehát, ha kifogás­talanul dolgozik, de a gyár­részleg termelése a terv mö­gött marad, akkor a 0,5-es szorzót alkalmazzák, mely a gyakorlatban 800 forint pré­miumot jelent. Viszont, ha teljesül a gyárrészleg terve, s a munkás is megállta a he­lyét, a mozgóbér havonta el­éri a 2400 forintot. — A mezőgazdasági abron­csokat gyártó részlegünkben tökéletesen bevált a fenti módszer — mondja a gyár főmérnöke, Váradi József, és sorolni kezdi „bizonyítékait”: — Az említett módszer al­kalmazása előtt egyes termé­keknél az első osztályú áruk aránya nem érte el a nyolc­van százalékot, ma viszont már a nyolcvannyolc—nyolc­vankilenc százaléknál tarta­nak. Ez azonban nem jelent­heti azt, hogy ez az egyedül üdvözítő módszer, s most már minden részlegünkben élhetünk vele, de azt sem, hogy nem fejleszthető to­vább. A nyáron például már egy újabb variánsát próbáltuk ki, az a munkás, aki eléri a ki­lencven százalékot, a 2400 fo­rintra további ezer forint ju­talmat kap! Ez viszont már igen magas követelményeket támaszt az emberekkel szem­ben, de nem teljesíthetetlene- ket. Az első hónapban ketten érték el a csúcsot, augusztus­ban viszont már hatan men­tek haza plusz 3400 forint­tal. Ezért pedig már azt hi­szem, érdemes hajtani. „A gép egyforma!" A „plusz 3400 forintosok” kategóriájába tartozik Né­meth Gyula is, aki a pesti központban leste el a vulka- nizálás mesterfogásait, úgy tűnik, nem kevés sikerrel. — Nem irigykednek néhá- ' nyan a rekordprémium mi­att? — Kérem, a gép egyforma! Mindenki előtt ott a lehető­ség, én arról már végképp nem tehetek, hogy néhányan semmit sem kaptak. Azok persze szidják az új mód­szert, pedig csak rajtuk mú­lik, hogy milyen pénztárcát visznek haza. Csak kutyafuttában beszél­gethetünk, hiszen Németh Gyula állandóan úton van: egyszerre nyolc hatalmas gé­pet kezel, nemigen van ide­je az alapos, átgondolt vá­laszokra. De hát végered­ményben őt nem ezért fize­tik. Hanem a minőségi mun­káért. Nem is akárhogy! Balogh Géza HOGYAN LEHET MEG­TARTANI a vendéget ma­napság? Ez a kérdés foglal­koztatta a Szabolcs-Szatmár megyei Szálloda és vendég­látó Vállalat osztályvezetőit a napokban Mátészalkán tar­tott értekezleten. Jó okuk volt a válasz keresésére, hi­szen — mint az Póti András­nak, az üzletcsoport-igazgató­ság vezetőjének beszámolójá­ból kiderült — a négy járás területén működő igazgatóság az első félévi árbevételi ter­vét csak 92 százalékra telje­sítette, s ennek oka van. Igaz, hogy ország- és talán világszerte gondban vannak a házigazdák, hogy manapság kevesebb, kis pénzűbb, meg­fontoltabb a vendég, de a terv nem teljesítését helyi okok is magyarázzák. Máté­szalkán például 800 ezer fo­rint forgalomkiesést okozott, hogy később készült el a „Mi­ni” presszó. Félmillió forint­tal maradt el a tervteljesi- téstől a Hotel Szatmár. Ne­gyedmillió forinttal ért el a vártnál rosszabb eredményt a Szamos menti Állami Tan­gazdaság fehérgyarmati és mátészalkai üzlete. 176 ezer forinttal volt kisebb a szál­loda tervteljesítése. Itt 14 százalékkal csökkent a férő­hely kihasználtsága. Mi okozza mindezt? Ob­jektív nehézség, egy elhúzó­dó építkezés, de szubjektív okai is lehetnek annak, ha egy étterem forgalma csök­ken. A szálloda forgalom- csökkenése csak részben adó­dik a mátészalkai iparfej­lesztés stagnálásából. Az eredményekre kihat a szál­loda alacsony komfortfoko­zata, az, hogy napjainkban igényesebb a vendég, a pén­zéért komfortot, megfelelő el­látást kíván. Természetesen vannak a vállalatnak nyere­séges és jó üzletei is. De ösz- szességében elmondható, hogy szükség volt erre a valóságot alaposan feltérképező tanács­kozásra.-- & » k A VITÁBAN EGYRE TÖB­BEN FOGALMAZTAK meg, hogy a vendéglátáshoz a tár­gyi nehézségektől függetlenül ma már nélkülözhetetlen a háziasszonyi, házigazdái szemlélet. Nem elég adni, kí­nálni kell, és meg kell talál­ni e kínálat legközvetlenebb módszereit. Elhangzott az értekezleten, hogy a vendéglátásnak je­lentős tartalékai vannak. Év végéig elérhető, hogy a Hotel Szatmári leszámítva vala­mennyi többi egység nyeresé­ges legyen. Rövidesen elkez­dik Mátészalkán a volt kör­zeti orvosi rendelő helyén egy hidegkonyha és egv ren­dezvényterem építését. Már készítik az alapját a buda­pesti Moszkva térihez hasonló falatozópavilonnak. A válla­lati üzletpolitikának megfe­lelően tovább szervezik, bőví­tik a gyermekélelmezésben vállalt szerepüket. Ezzel kapcsolatban elhang­zott, hogy olykor érthetetlen a községi vezetők magatartá­sa. Számok igazolják, hogy ezer gyerek nagyüzemi étkez­tetése 550—600 ezer forint évi megtakarítást jelenthet egy- egy tanácsnak. A MÁTÉSZALKAI KIHE­LYEZETT értekezlet valójá­ban útkereső kísérlet volt a vállalaton belüli demokra­tikus fórumok ébresztéséhez — mondta Török István igaz­gató. E fórumok megterem­tése, a jó munkahelyi közér­zet az eredményesség kulcsa. Tudomásul kell venni, hogy változik a vendég, hogy a me­gyeszékhelytől ötven kilomé­terre is ugyanolyan igények­kel kell számolni a házigaz­dáknak, mint a megyeszékhe­lyen. Ez a vállalat közös gondja. A tárgyi feltételek csak mérsékelten és lassan javíthatók. Éppen ezért ah­hoz, hogy a vendégekkel ked­vesebbek legyünk, a házigaz­dáknak önmagukhoz kell szi­gorúbbnak lenni. A Mátészalkán tartott ér­tekezlet nem véletlenül vá­lasztotta ezt a helyszínt. Egyre többen fedezik fel a tá­jat. Egyre többet kell tenni tehát a vendégekért. Bartha Gábor | y[ I ó napot, barátaim! II — mondta egy köp- CJ cos, komoly, vörös hajú fiatalember. — Ha nem tévedek, akkor Önök a mi vendégeink a szom­széd iskolából? Türelmet­lenül vártuk Önöket. Fá­radjanak beljebb. Én kap­tam azt a feladatot, hogy fogadjam Önöket. A fia­talember bejegyzett vala­mit a füzetébe, és foly­tatta: — Bemutatom Önöknek az iskolánk ne­vezetességeit. A fiatalember ismét be­jegyzett valamit a jegy­zetfüzetébe. — Terveink­ben első helyen szerepel a helyi múzeumunk meglá­togatása. Ide a mellékaj­tón keresztül juthatunk be. A kiállítási tárgyakat iskolánk tanulói gyűjtöt­ték. És természetesen a kedves szülők. Gyakran itt tartják a biológiai órá­kat. Barátaim, a kiállított tárgyakat érinteni, hogy kozik. Mindjárt itt van mellette az egér is. Ki­tömve. Az egerek meg a baglyoknak szolgálnak táplálékul. úgy mondjam, szigorúan tilos. Másképpen: mindent a szemnek, semmit a kéz­nek! Hogy miért? Mint mondtam, gyakran itt tartjuk a biológiai órá­kat ... Nézzék ezt a cso­dálatos kiállítási tárgyat — ezt a kitömött vörös ró­kát. Ez az állat a mi szi­bériai erdeinkben honos. Főként egerekkel táplál­— Nézzenek a szek­rénybe. Milyen csodálatos helyet találtunk a kitö­mött baglyok számára. De térjünk vissza az egerek­hez. Az egér az szívesen táplálkozik búzával. íme, itt állnak a növény szárai. Vigyázzanak, ne érintsék, mert hamar törik. Mi di­csekedhetünk kitömött va­konddal és nyúllal is. Ezenkívül vannak még hal-, béka-, rák- meg ma­dárcsontvázaink is. Ezen­kívül vannak még kiszárí­tott lepkéink, egészen ritka fajokból. íme, a növény­gyűjtemény-kollekciónk, no meg a spirituszban tá­rolt férgék egész hada. Amott a falat ékesítik a szarvasok különféle ne­mének agancsai, őz-, muf­lon-, meg kosfejek egymás mellett. A fiatalember jó vasta­gon aláhúzott valamit a jegyzetfüzetében. Meg­győződött róla, hogy va­lamennyien elhagyták a termet. Majd akkurátusán bezárta az ajtót, amelyen a következő felirat ékes­kedett. „Elő sarok.” Sigér Imre fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents