Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-08 / 238. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. október 8. ^ „Dolgozni csak pontosan, szépen..." C sak mi dolgoztunk, a tanár néni tűsarkú cipőben állt a krumplitábla szélén — mondja egy nyíregyházi hetedikes. Apukám egy húszast ad, ha lemosom a kocsiját — feleli a másik. És kié a visszaváltott üveg ára? Az enyém — szól a kórus. Nem egy tanár panaszkodik: sok a rest gyerek, s mert mindent megkapnak, nem értékelik a munkát. O A nyíregyházi jósavárosi pillanatkép után valósággal idilli az, amit egy másik fejlődő városunk, Mátészalka tő- szomszédságában, onnan öt kilométerre, a kocsordi iskolában tapasztaltam. Mintapéldája is lehetne annak, hogyan nevel munkára az isko, Iá, ■. ........ ....-ssv-í. Nekünk alapéet&gött'd ja> i kánkirrinkies'enekH *KK!mőndja°‘ Somlyai József, az iskola igazgatója — szorgos, dolgos nép a kocsordi, csak végig kell menni a falun, hány új, többemeletes ház épül, a fólia alatti növényekből, almából. Végigmentünk. így igaz. Axtár az almáskertbe is elmentünk, a gyerekek szüleihez. Jókedvű, anekdótázó társaságok dolgoztak, mulattatták egymást. S iladtak az órák, szinte észre, étlenül. — A mi gyerekeink ebben nőnek fel — folytatta az igazgató — kert, hutám állatok. Az iskolára nem marad any- nyi idő és energia, i nt például a városokban. Tanulóink többségé: k indkét szüleje dolgozik. ’ ömmel Mátészalkára jani k be. Műszak, utazás, az ü. a ." gondjai. Most már mi is megfigyeljük, hogy i gyelet nélkül maradó gyermekekkel több az iskolában is a gond, mint azokkal, akik a nagy család, a közösség kötelékében élnek. Most már nekünk is lesznek feladataink, hogy ezekre a gyerekekre figyeljünk. Kocsordot példaként emlegetik a szálkái járásban, mint olyan községet, ahol az iskolában mintaszerűen foglalkoznak a gyermekek munkára nevelésével. Ezt a célt szolgálják az úgynevezett társadalmilag hasznos munkák — azaz a tanévet kezdő betakarítás. Aztán az iskolai órákat átszövő beszélgetések, a tantárgyak közül elsősorban a gyakorlati és az osztályfőnöki óráknak a témaköre ez, de erre is használják a napközis foglalkozásokat. A legfőbb eszköz pedig a családok és az iskola közötti jó kapcsolat. Öröm végignézni a szépen elrendezett iskolaudvaron; a zöld kerítés minden egyes rácsa a kocsordi kis kezek szorgalmát tanúsítja — így megtakarítottak vagy százezer forintot. Készül a park is, csinosítják a környéket. Mondják, itt nemcsak felügyel a nevelő, ha társadalmi mun- ára a tsz kertjeibe mének, hanem együtt dolgozik a icsikkel. Most ugyan átmenetileg nem működik, de korábban igen sikeres volt az Üj Élet Tsz-ben a virágkertészeti és gépműhelyi szakkör. Az előbbi a lányoknak, az utóbbi a fiúknak szerzett örömet. — Gyakorlottak, ügyesek a gyerekek — magyarázza Szekér Erzsébet, a VIII. a. osztályfőnöke —. Ennek eredményeként olyan kirándulás áll mögöttünk, amire 130 gyereket tudtunk ingyen elvinni Sárospatakra és környékére. Ök keresték meg az árát, a tsz-ben. Felfigyelünk azokra a gyerekekre, akik nem jó tanulók, de tehetségesek a munkában. Rájuk is mindig lehet számítani. De a jó tanulók között szintén van néhány, akivel büszkélkedhetünk. A gyakorlati és az osztály- főnöki órák mellett a napközi az, ahol a gyerekeket rá lehet szoktatni a munka jó ízé-, jre, ídé azok járnak, -akiknek ' édesapja, édesanyja is dolgozik. — Egy ilyen kis iskolában elég nagy szám, hogy két csoportban összesen hetven gyerek jár a napközibe — ezt Nagy Miklósné mondja, napközis nevelő, egyébként a helyi tsz-elnök felesége. Jókedvű, nagy munkabírású, aki nem szégyell fogócskát is játszani a gyerekkel, ha éppen azt kérik. — A rajz, a gyurma, a fa, a textilmunka a kézügyességet fejleszti, azon kívül innen is kerül ajándék a szülőknek egy-egy névnapra: könyvjelző, tűpárna, papucs. Itt a negyedikes fiúk jól varrnak fel gombot, a kicsik keresztszemest kézimunkáznak, a nagyok batik- terítőket készítenek. Hallottuk: a kocsordi gyerekek építőtáborban voltak, fegyelmezett munkájukért, jó teljesítményükért dicséretet kaptak. Azt is hallottuk: az idén nehézségeik támadtak, ugyanis nem fogadta a tanulókat társadalmi munkára a Mátészalkai Tangazdaság, Amikor ott jártunk, már megoldódott a problémájuk: a tsz-elnök felajánlotta, hogy fenntart egy kukoricatáblát, jöhetnek a gyerekek. O ttís megint Nyíregyháza. Nem titkolom, féltem a flaszteren nőtt gyereket, aki ,a. munkáról sokszor csak annyit tűd: fáradt a papa, mama, mert dolgozott. És közben üzemlátogatást szervez az osztályfőnök — egy óra egy munkahelyen — és otthon, ha végre találkozik szülő és gyerek, alig van idő munkára nevelni, mert az iskola követelményei miatt túlterheltek a gyerekek. S eközben készülnek a feliratok az irodalomfüzet elejére József Attilától, mottónak: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. Baraksó Erzsébet Almát szedő lányok. Szabolcsi diákok kukoricát címereznek a törökszentmiklósi építőtáborban. Könnyűbúvár, ejtőernyős, matróz Pálóczi László K it is mutassak be először: a könnyűbúvárt, az ejtőernyőst, netán a matrózt? A történet valójában a lovaglóiskölával kezdődött, ide készült az általános iskola befejezése után a három sóstóhegyi jó barát. Ilonatanyára már »korábban is csalogatta őket a kíváncsiság, de kiváltkép a lovak sze- retete. Hegyes Lajos kitartott eredeti elhatározása és a lovak mellett, elért eredményei ma már ismertté tették nevét a versenypályák környékén. A másik két fiatalember könnyűbúvárnak jelentkezett az MHSZ-nél. Bizony nem kis erőpróba volt kezdetben az 500 méteres uszonyos úszás, majd később a napi edzésadag már 4—5000 méterre nőtt. Egyik versenyükre így emlékszik a most 22 éves Pálóczi László. — A Körösön 6000 métert kellett uszonnyal leúszni. Nagyon hideg volt a víz. Sokan kiálltak, feladták. Mire a 17 fokos, szél fodrozta vízben leúsztam a távot, bizony meg- kékült és gémberedett lett a kezem. Megtanulták a víz alatti munkát, értették a búvárkodás minden csínját-bínját. Gyakran hívták őket a megye folyóira, tavaira; részt vettek kábelfektetésben a Szamoson. Villanyszerelő szakmával a tarsolyában a tejipari vállalatnál helyezkedett el. Most már a napi munka után folytatta a könnyűbúvárkodást, ezzel egyidejűleg fél évig ka- ratézott is, majd a víz alól a magasba vágyott. Űjabb barátokkal ejtőernyős-tanfolyamra járt. Válaszút elé állították a könyV agy háromszáz méterről láttam a jelenetet: két barnaképű apró legény üt egy náluk kétszerié nagyobb fiút. Nem ütik nagyon, és a betegesen kövér kisfiú mindezt olyan angyali ártatlansággal, csendes belenyugvással viseli, hogy az már-már felháborító. Azt sem bánja ha a zsebébe nyúlnak, azt se meri bánni, ha a táskájában kotorásznak. Nem nép télén az utca. Felnőttek mennek el mellettük. Egy biciklis nagyfiú kíváncsian nézi a mulatságos jelenetet. Senki nem szól, nem tesz, csak a kövér kisfiú izzad, sápad és reménykedik, hogy valaki majd csak megmenti a mindennapos kálváriától. Melléjük érek. Még szólni se kell, elég rájuk nézni. A két barnaképű elszalad, és én megindulok a Mátészalkai utcán Zsoltival, aki úgy jön velem, hogy a magam nyűbúvár szakosztály vezetői: döntsd el mi akarsz lenni, könnyűbúvár vagy ejtőernyős? Laci-úgy határozott, mindkettőt folytatja. — Féltem az első ugrástól. Volt aki nem is vállalta a másodikat, így aztán haza is engedték. Az öreg ernyősök azzal bíztattak, csak az első 3—4 ugrás kritikus, ha azt bírod, már nem lehet baj. Üjabb erőpróbák, gyakorlatok következtek, majd a Győr melletti kiképzőtáborból hazatérve a nyíregyházi ugrások. — Fölülről még szebb Nyíregyháza. Édesanyámék, testvéreim azon a napon azt hiszem nem kis izgalommal figyelték a gépet elhagyó er- nyősöket. Sorkatonai szolgálat következett, ahol Laci tovább folytathatta az ejtőernyőzést. Ilyen előzmények után mi sem természetesebb, mint hogy ott lehetett az agusztus 20-i vízi- és légiparádén. 600 méter magasságban kötelékben elhúzó helikopterekből 5 másodperces zuhanás után ereszkedtek ejtőernyőikkel a Duna vizére. — Egy matróz barátom nem a tengeren, hanem szárazföldön lelte halálát, személygépkocsijával karambolozott. S még sokan azt állítják, veszélyes a tenger! Hogy miért mondom ezt? Mert még bevonulásom előtt elhatároztam, kipróbálom a tengerész életet is. Leszerelés után jelentkeztem a MAHART-nál, fölvettek. 1982 májusában Riekában léptem a „Somogy” fedélzetére. A 73 méter hosz- szú és 42 méter széles tengerjáróval rögtön manővert kellett végrehajtanunk. Csak kapkodtam a fejem, mit is felnőttségét szégyellem ebben a hűségben. Másodikos. Mondom neki, hogy miért tűröd, hiszen erősebb vagy három másik gyereknél. Mondja nekem, hogy őt ezek a fiúk mindennap megverik. Mert ő olyan kövér, hogy rajta mindenki csak nevet. Vigasztalom. Magyarázom, hogy emeljen súlyt, hogy haragudjon, de ő minden bíztatástól csak csendesedik. A napköziből ballag haza, a szülei majd csak egy óra múlva érkeznek, és ez egy kicsi gyereknek irdatlan nagy idő. Ballagunk a hosszú utcán. Ha haragszom is a jelenetre fel sem figyelő felnőttekre, ezt nem mondhatom. A ■K kellene csinálnom a karvastagságú kötelekkel. Az első utam Algériába vezetett, elkapott a tengeri betegség. A hajópincéri teendőket kellett ellátnia, a tiszti és legénységi étkezdében naponta 24 ember részére terített, tálalt és mosogatott. Két hónap után a fedélzetre került. Bejárta Dél-Európa, a Közel- Kelet és Észak-Afrika kikötőit. Azt hiszem csodálni való Pálóczi László kifogyhatatlan energiája, tenni akarása. — Szudán, Szíria, Szuez, Szardínia, Málta... országok, szigetek, kikötők, számomra több mint nevek. Többnyire a hét végeken érkeztünk a kikötőkbe, s ilyenkor volt idő a bámészkodásra. Egyedül Dzsiddában nem léphettünk partra. Mekkától mintegy 50 kilométerre található és a szent földre még ma sem teheti bárki a lábát. Emlékezetesek számomra a török, spanyol, líbiai és francia kikötők, no és a felejthetetlen Velence. Ez utóbbi azért is, mert az itteni kikötőből vezetett utam Budapesten át haza, Sóstóhegyre. Sánta János gyereknek semmiképp. Egy dolgom van, hogy hazakísérjem. ő viszont kérdez. Előbb azt, hogy én, az a felnőtt bácsi mindennap ilyenkor megyek-e haza? Aztán azt, hogy itt lakom-e? Most már didereg bennem a felnőtt. Nem arra lakom, és nem mindig egy időben megyek haza. Zsolti nem várhat meg engem egy bokor mögött, nem kísértetheti magát velem haza, hiába volt minden kérdése ehhez való. Holnap mások járnak arra. És nem bizonyos, hogy Zsolti verés, szégyen és bánat nélkül ér majd haza. Kövérke. Nem is szép. Lehet, hogy tornaórán ő a legügyetlenebb, de összes hibájában egy sincs, amiről ő tehetne. Ha nem nő jó emberré, ha mindennap megért szégyen és félelem sebként marad, arról nem ő tehet. Mi tehetünk. Én, Te, Ö... Bartha Gábor
