Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-29 / 256. szám

1983. október 29,

O

/----------Magyar művészek a Szovjetunióról

Kiállítás a Szovjet Tudomány rá Kultúra Házában

Bortnyik Sándor: Vörös május

Gazdasági esélyeink növelője

Országunk gazdasági és kulturális nyitottságából következik, hogy számunkra a nyelvtudás létkérdés. De nemcsak a nyelvtudás, hanem a néptudás: a más népek kultúrájában való jártasság is. Mi, tízmillióan ezt könnyebben tudomásul vesz- szük, mint azok, akiknek nyelvét százmilliók beszélik.

„Hogyhogy ön nem tud angolul? Hát nem tanult az iskolában angol nyelvet?” Egy angol élhet abban a hitben, hogy a világban való eligazodásához elegendő, ha megtanulta azt, amit az „angol” tárgy (irodalom és nyelvtan) címén neki megtanítottak. De nekünk — és itt fordul előnyre a hátrány — helyzetünk követeli, hogy Shakes- peare-n, Swiften, Defoe-n, Dickensen kívül ismerjük még Petőfit és Aranyt, Adyt, Babitsot, Radnótit, J ózsef Attilát — és Goethét, Hölder- lint, Verlaine-t, Rimbaud-t, Puskint, Tolsztojt, Gorkijt is. Sokszorta gazdagabbak vagyunk tehát — vagy, leg- alábbbis; lehetünk.

Ma már a világkultúrában — akárcsak a világgazdaságban — egyetlen nemzet sem élvez abszolút fölényt

Mennyire ösztönöz bennünket ennek tudomásulvételére a mindennapi társadalmi gyakorlat? Az ésszerűség azt diktálja: csak akkor boldogulhatunk, csak akkor tudunk külföldön is eladható terméket gyártani, csak akkor tudunk külföldön biztos piacot nyerni, csak akkor vethetjük meg lábunkat más országokban, ha annak a külföldi országnak nemcsak a nyelvét ismerjük, hanem az ottani szokásokat, a mentalitást, a gondolkozást — az egész kultúrát is.

Nagyon nehéz azt megmérni, milyen erős nálunk a külföldi kultúra elsajátításának, megismerésének valódi igénye. A nyelviskolák beiratkozási adatai azt bizonyítják: a szándék nem hiányzik. A felismerés szintjén tehát megtörtént a frontáttörés. Rengetegen szeretnének megtanulni oroszul, angolul, franciául, németül, spanyolul, olaszul. És nagyon kevés embernek sikerül. Ez nem elsősorban a nyelvtanítás hatékonyságának a kérdése, hanem: a valódi érdekeltségé. A nyelvtanítás hatékonyságában is igen sok gondra lelhet a kutató. De itt legalább ugyanannyi hasznos kezdeményezésre is bukkan.

De az érdekeltség még mindig nagyon töredékes. Töredékes, mert az élet mindennapi gyakorlatában nem érvényesül mindig a tudás — pontosabban: a több tudás fölénye. Ez nem nyelvpótlék- kérdés. Nyelvet tudni nem azért célszerű, mert a sikeres vizsga után az ember tizenöt százalékkal magasabb fizetést vehet át havonta. (Egyébként is: egyre több helyen megszigorítják a nyelvpótlékok rendszerét. Ma már általában csak olyan munkakörben fizetnek nyelvpótlékot, ahol munkaköri kötelesség az adott nyelv ismerete.) A nagyobb előnynek abból kellene származnia, hogy az az ember, aki többet tud, nagyobb teljesítményt mutathat fel. Az az üzletkötő, aki nemcsak tökéletesen ismeri területének nyelvét, hanem az ottani szokások, emberi kapcsolatteremtési módok, gondolkozástípusok világában is jól tájékozódik, sokkal jobb

üzleteket köt, mint aki tolmács segítségével próbál boldogulni. A kérdés pedig az: többet keres-e a nagyobb teljesítményt elérő ember, mint a másik?

Nemcsak az üzletkötőknél vethető fel ez a kérdés, hanem a kutatás, a műszaki tevékenység, az oktatás, a gyógyászat — tulajdonképpen szinte az élet valamennyi területén. Jobban megfizetik-e azt a tanárt, aki előadásában szaktárgya legfrissebb eredményeit is beleszövi? Magasabb-e a jövedelme annak, aki (nyelv) tudása révén pontosabban, jobban, eredményesebben dolgozik?

Ha a gazdaságot racionalizáló törekvések átfogják majd társadalmunk egészét, akkor minden vállalat számára létkérdés lesz a munkatársak tudása. A racionalizálási törekvések tehát megnövelik a valódi, a használható nyelvtudás iránti igényt: a vállalati, munkaadói igényt is. Csakhogy nyelvtudásunk mai állapota nem tűr halasztást.

A gazdaság mai igényeihez képest ugyan nem élünk idegen nyelvi analfabétizmusban, de a jövő távlataihoz képest nagyon sok még a ta- nulnivaló.

Szunyogh Szabolcs

a

i

Patay László: A vihar szele

A

mikor még élt az uram / melegebb volt minden nyaram / nem volt ilyen hideg telem / mert az uram itt volt velem. Mióta temetőbe költözött / szívem gyászba öltözött / árnyék bor ...

Az öregasszony nehezen ébredt. Jó lett volna még feküdni az este bevett altató kábulatában, szőni az. egymáshoz simuló sorok rendjét, de a piszkos ablaktáblákon már fény szivárgott be. A kopott bútorok félszegen állták körül a széles családi ágyat. Fölkelt, göcsörtös ujjaival végigsimította mindkét oldalon a takarót, ott is, ahol már több mint két évtizede nem feküdt senki. Fölvette kötényét. Az öregember alacsony díványa mellett megállt, nézte az alvó nyugalmas arcát, figyelte a rávetett nagykabát emelkedését, azután kiment a konyhába.

— Már megint nem mosta el a főzőt! — mérgelődött, ahogy fölrakta a teát.

Együttélésük két hónapja alatt nem hangolódott még össze minden szokásuk. Az öregasszony korábban kelt, hamarább feküdt. Az öregember szerette volna még végignézni a tévé műsorát, mert nehezen aludt el. Amikor még szokatlan volt az idegen lélegzetvétel, az öregasszony az altató ellenére is sokáig hallotta forgolódását. Tavasz- szal vagy nyáron már ott to- í porogna a piacon, a többi kofaasszony között, hogy közösen panaszkodjanak a korai fölkelésre, hidegre, fájós derékra. A forró csuprot két kézre fogta, hogy jól átjárja a meleg, és apró kortyokban kiitta. Fogatlan szájéval el- nyámogptt egy kis puha szalonnát, kenyérrel, majd kiha- muzta a sparheltet, és kivitte I a vedret. Fűzős cipőjében ; meg-megcsúszott a behavazott, alattomos jegeket rejtő udvaron. Köhécselve, nehézkesen döcögve tért vissza a ’ házba.

— Jó reggelt... Az öreg már ott ült a^alacsony székén az as'ztalnál, és békésen falatozta füstölt szalonnáját — Gyújtson be gyorsan, János! — mondta az asszony. — Nagyon hideg van. Az öreg nem válaszolt, csak bólintott és még összébb húzta magái a széken.

— Amikor még boldogull uram élt — ült az asztalhoz amaz —. abban az időben soha nem volt ilyen hideg. Az öregember némán hallgatta Csak olyankor intette 1§, h£ vendég érkezett a házhoz.

— Mi szükség erről mos beszélni? — vetette föl alázatos szemét, ha az ilyenkoi

Pusztai Ágoston és Kelemen Kristóf plasztikái

Az az ép&let, ahová egy kiállítás ünnepélyes megnyitójára tértünk be, egyszerre bensőséges és reprezentatív. A burkolatok, a bútorok, a berendezés, a helyiségek harmóniája, szépsége a magyar belsőépítészek alkotó fantáziáját dicséri. Az épület: a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza, amelyet száz- és százezrek ismernek országszerte. A kiálli- tás: Magyar művészek a Szovjetunióról. A megnyitón Ivan Ivanovics Bagyul, a szovjet nagykövetség tanácsosa mondta el, hogy a ház belső terének kialakítása magyar alkotók munkája, vagyis a ház kezdettől fogva közös tevékenységet folytat velünk, magyarokkal.

A kiállítás a Szovjet Tudomány és Kultúra Házának tízéves évfordulója alkalmából nyílt meg a két ország képző- művészeti szövetségének és a Magyar—Szovjet Baráti Társaság közős rendezésében. Ez a kiállítás, amelyen ötven magyar képzőművész kétszáz alkotása szerepel, sorban a százhetvenhetedik. Kiss István, a Magyar Képzőművészek Szövetségének főtitkára a kiállítás

lényegét úgy fogalmazta meg nyitó szavaiban, hogy az a Szovjetunió iránti tisztelgés, vallomás a két. nép emberi, érzelmi kapcsolatairól. Nem hivalkodó, ám reprezentatív, intim és bensőséges.

Az alkotások műfaja a legkülönbözőbb: festmények, szobrok, grafikák, érmék, plakátok láthatók a ház kiállítótér- „ méhen, s az előterek falain. A művészek több nemzedéke van jelen Ultz Bélától, Mészáros Lászlótól, Bortnyik Sándortól a Iegfiatalabbaklg: Pusztai Ágostonig, Szemethy Imréig. A kiállítás nem deklarál, nem tematikus: magyar tájakat, parasztházakat is láthatunk vo- logdai, moszkvai városképek mellett. A kiállítás rendezője, Sós László, a nehezebb utat választotta: olyan alkotásokat

gyűjtött össze, amelyek rejtetten sugallják a két nép barátságát, sőt azon túl azt a hitet is, hogy az emberiség legnagyobb értéke a humánum; az ember képes a létét megvédeni, ha barátságban, egyetértésben él társaival.

GY. L.

Gábor László:

hosszú-hosszú történeteinek egyikébe vágott.

A kis öreg megbékélt már a halottal, elfogadta élettársul az özveggyel együtt, türelmesen meghallgatta már százszor életét és halálát. Ilyenkor a bútorok fölragyogtak, mintha mostani kísértet- létükben valódi életre eszmélnének: a halott férjre, aki húsz évvel ezelőtt itt ült, a városháza dicsfényével, a feje körül.

Az öregember megvárta, míg abbamarad a mese, kiment fát vágni, majd a vödör szén tetején" óvatosan beegyensúlyozta a gyújtóst a szobába, és begyújtott a kis cserépkályhába. A kiszóródott hamut beletaposta a piszkos szőnyegbe.

Amikor fölemelte a fejét, az asszony már a nagy, kerek asztak mellett ült, előtte papírok hevertek. A öreg lábujjhegyen ment ki, tudta, most nem zavarhat, hiszen vers készül. Ha kész lesz, majd fölolvassa, s csak' riadt pislogással, alulról felfelé lehet figyelni a lehunyt szemű recitálást, a sorok ölelkezését: a megfoghatatlan tudományt. Ugyanazokról szóltak, mint az örökös mesék/ az öregasszony húsz évvel ezelőtt meghalt férjéről. Olyanok, mint fiatalkorának legszebb nótái, némelyiknek még mintha a Haliamét is tudta Volna.

Most is, mikor az öreg kiült a konyhába, egy ilyet dú- dolgátott. Leült a sparhelt

mellé, s összefagyott kezeit melengette. Mióta az eszét tudta, mindig mások kedvében kellett járnia. Tizenkét éves koráig intézetben nevelkedett, majd dtülönböző gazdáknál napszámoskodott, így élte le az életét. Megnősülni? Napszámos fizetésre? El sem tudta volna képzelni azt a nőt, aki meg tudja osztani vele a sorsát. Szófukar embernek ismerték, olyannak, aki tisztességgel végzi a dolgát. Jelentkezett az öregasz- szony hirdetésére, az állandó munka, a kertes ház, a nyugodt öregkor vonzották. Megkapta a fizetséget, külön éltek, külön gazdálkodtak.

A bejárati ajtó nyitódására kelt föl, hogy fogadja az érkezőt.

— Jó napot — vonult be az öregasszony idősebb lánya —, édesanyám benn van?

— Csókolom — felelte az öreg, és zavartan tessékelte beljebb. Az öregasszony fölnézett írásából, levette szemüvegét. A lány azt kereste, hová ülhet a nagy rendetlenségben, majd nagy körülményesen helyet foglalt az egyik széken. Kicsit őszült már a haja, de az ügyes fodrász ezt is előnyére változtatta. Jól feszült alakjára az új kiskosztüm.

— Régen jártál itthon — fürkészte az öregasszony.

— Tetszik tudni, mama, milyen sok dolgom van.

— Egy asszonynak az a dolga, hogy gyerekeket neveljen.

— Ne kezdjük újra ezt a vitát — dőlt előre székén a lány —, hiszen én is dolgozom, mert ház kellett, utazni kellett, amit a mama úgysem ért meg, élni a saját életünket! "

— Milyen jó, hogy apád nem hallja — hunyta le szemét az öregasszony. A lánya hallgatott ,

— Én soha nem voltam külföldön... apád sem volt, mi a gyerekeinket neveltük ... ticket., neveltünk, hogy nektek jáíb legyen ... a húgod betét; ‘ hiszen tudod, neki nem lehet szülni, de te ... az unokámat szeretném látni, míg élek... az uram helyett is —, az apád helyett is. — Már kiabált, de a lány erősen megfogta a karját.

— Ugyan »ama, hagyjuk ezt, nem ezért jöttem. Hallottam, szanálni fogják a környéket

— Igen, tegnap mérték föl a házunkat

— Mi lesz most a mamával? Hiszen a kertből él, jóformán alig kap nyugdíjat

— Majd lesz valahogy... — fordította el az öregasz- szony a fejét. Szétnézett a

szegényes bútorok között és megborzongott.

— Hogy mehetnék el innen, itt éltem le az életemet

— motyogta maga elé.

— Jöjjön el hozzánk, jobb lesz úgy, hiszen már alig bír dolgozni, látja már embert is kellett maga mellé fogadnia, sokkal könnyebb lesz velünk.

Az öregasszony a konyhában meglátta az öregember tűz felé hajoló alakját.

— A pénzen majd autót veszünk, amit a házért adnak, és velünk fog jönni majd sok helyre. Ott lakhat az alsó épületben. Amaz nem válaszolt, összeszorította a száját, és maga elé nézett.

— Hallja, mama... — ért hozzá kedvesnek szánt mozdulattal. Az öregasszony megrázkódott.

— Törődnétek is ti velem

— mondta keserűen —, legalább gyerek volna, akkor szívesen mennék, annak apád is örülne.

A lány arca összerándult, az anyja felé hajolt, és szinte szótagolva sziszegte:

— Apám meghalt húsz éve, s nem támad föl!

Az olyan kicsire húzódott össze, amekkorára csak tudott, és csak suttogott:

— És vele, vele mi lenne?

— mutatott a konyha felé.

— Az, mint eddig elélt, meglesz ezután is.

Az öregasszony arca bezárult.

— Megleszek én is. Kapók egy tanácsi lakást a házamért, ott lesz víz, nem kell a sarokról hordani, és lesz központi fűtés is.

— Ki sem tudja a nyugdíjából fizetni a lakbért!

— Marad még a ház. árából, és a kettőnk nyugdíjából kitelik, meg is élünk.

— De hát egy idegennel élne? Mit szólna ehhez a papa?

— Az uram húsz éve meghalt.

A mikor elment a lánya, nem kísérte ki. Sokáig ült hallgatagon a szobában, miközben az öreg csendesen végezte dolgát a ház körül: sepregetett, megetette a csirkéket. Lassan rájuk esteledett. Az öregember kissé csodálkozott, hogy most elmarad a versolvasás, de nem kérdezte, hogy miért. Ültek a r mályban, és halkan beszélgettek. Később bekapcsolták a televíziót. Az asszony megnézte az öreg nyugalmas arcát a kékes fényben.

— Húsz év — gondolta, húsz magányos év.

Az éjszaka szövőszékei ma üresen jártak. Sokáig nyitott szemmel feküdt az ágyban.

■KI HÉTVÉGI MELLÉKLET