Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-20 / 248. szám

1983. október 20. Kelet-Magyarország 3 /------------------------------\ Felhangok D udom, nem minden­kit érdekel a sport, de valójában csak színleg sporttárgyú ez a jegyzet. Többről és másról is szó van, nevezetesen ar­ról, hogyan és mennyire vagyunk mi Mátészalkán mátészalkaiak? Néhány jóérzésű szur­koló keresett meg, és mondták: hovatovább le­hetetlen dolog az, hogy egy-egy mátészalkai csa­pat szívesebben versenyez idegen pályán, mint itt­hon a saját közönsége előtt. Itthon remegő láb­bal mennek a pályára, előre félnek a bekiabálá­soktól, a sértésektől, ami­ket, játszanak bármennyi odaadással, szívvel, min­denképpen megkapnak a közönségtől, ha az ellen­fél a jobb, vagy ha a sze­rencse nem szegődik mel­léjük. Igen, a labdarúgókról, és néhány hete a kézilab- dásokról van szó. Őket „illik” most szidni Szál­kán. Nem is akárhogy. Hangosan, harsogón, mi­nősíthetetlenül, durván. Edzőt, játékost, sportve­zetőt. Szellemesnek vélt trágár módon, mondhat­nám azt is, alattomosan. A pálya környéke hangos a bekiabálásoktól, és a játékos (edző, sportvezető) nem tehet mást, tehetetlen tűri ezeket. Keményen dolgozik he­teken át, hogy pályára lépjen, lemondást, áldo­zatokat vállal ezért. Ha idegenbe utazik, mezén a felirattal a várost, Máté­szalkát képviseli. Tehet­ségétől, tudásától függően jól, vagy jobban. Ha itt­hon van, ugyanezt teszi, de egyre kedvetlenebből, hiszen mindezért még a sértéseket is tűrnie kell. Az, hogy a teljesítménye ettől rosszabb lesz, egé­szen biztos. Nem sikerül az, ami egy jó közönség előtt sikerülne. Elmarad az eredmény, és a követ­kező héten már durvább lesz a sértés, bántóbb a bántás. Eddig ez sport, de ha végiggondoljuk kiderül, hogy a bekiabálóknak ke­vés közük van a sporthoz. A pálya nekik nem más, mint az aréna, ahol, mert tehetségtelenségük, lusta­ságuk miatt igazi szerep­lők nem lehetnek, meg­próbálnak így szereplők lenni. Nem az eredmény érdekli őket, mert hiszen az eredménytől függetle­nül is leszólnak mindent, ami hazai, honi, ami a miénk. Mondják, régi magyar betegség ez, nemzeti szo­kás. A régi magyar kisvá­rosban is az volt az előke­lő, ha leszóltuk azt, ahol élünk, ha Szálkán csak Debrecen, Debrecenben csak Pest, Pesten pedig csak Párizs volt a város. És mindig csak az volt jó, ami távoli, és sohasem az, ami közeli. A példám sport, de csak a példa, mert a pálya szélén ostobán trá- gárkodó ember ugyanígy kiabál esetlenkedik a percnyi szereplésről ak­kor is, ha másról van szó. Tudom, és engem is meg­nyugtat, hogy aránylag kevesen vannak ilyen ki­abálók, hogy bármennyire úgy tűnik, mintha ők len­nének többen, az igazi szurkoló a több. így van ez a sportban, de nemcsak a sportban, csakhogy, és biztos, hogy ez így nem jó, az igazi szurkoló hallgat, tűri a kiabálókat, nem vé­di meg a csapatát. Magá­ban elítéli, de elnézően mosolyog, akkor is, ami­kor szólnia kellene. V J Penészleki változások megcsappant, helyette Nyír- béltek, Nyírbátor a minden­napi úticél. Lehet, hogy a huszonnegye­dik órában vette kezdetét a helyi foglalkoztatás, a legkö­zelebbi munkahelykeresés, mert a föld mostanában szűk­markúvá vált. Pontosabban: a lehetőségek szűkültek be. A tehénszekér bakján társát vá­ró idősebb ember ugyanis ezt mondta: — A kendermag fele áron megy csak, a málna sem a régi, a sertést, a szarvasmar­hát sem mindig veszik át, és a dohány sem fizet jól... Gondolhattam volna jöve­delmet rejtő panaszkodásnak is, de a mondottakat mások is megerősítették. Van azon­ban még valami, amiről be­szélni kell, mert sokan a jö­vőt remélik, keresik benne. Ez pedig az olaj. — Ami biztos: eddig tíz kutat fúrtak, kettőt most fúr­nak, de hogy mi rejtezik a kutakban, még nem tudjuk — mondta a tanácselnök. Igények és lehetőségek Dr. Kiss Tibor, aki hu­szonkét éve itt orvos, s ha eddig kitartott, feltehetőleg kitart tovább is, a faluról szinte mindent tud. A Pe­nészlekről szóló tizenöt év előtti írásra gondolva kérdez­tem: — Milyen a személyi higié­nia? — Ez a gazdasági változá­soktól is függ. Ahogy szebbek lesznek a házak, higiéniku- sabbak lesznek az emberek is ... De — teszi hozzá némi gondolkodás után -- az min­dig gyanús, ha magas a be­tétállomány. Mért azt jelenti, hogy a pénzt nem használják. Van egy elméletem a boldog­ságról. Eszerint a boldogság az igények és a lehetőségek találkozása. Itt sokszor na­gyobb a lehetőség, mint az igény... — Sok a faluban az öreg, s néha meglepődik az ember, amikor kiderül, hogy a csó­ró, elesett öregembernek két­százezer forintja volt taka­rékban. Hajtják magukat, mert még mindig a.bban a gondolatvilágban élnek, hogy egy hetvenvalahány éves em­bernek is gyűjtenie kell. Mi­re? Ez azonban csak az egyik oldal, mert a tárgyi feltéte­lekben látványos változások vannak ... — Gond, hogy az a fiatal, aki tanul, az többnyire vég­leg el is megy. Szakmát sze­rez, és mivégre jönne haza? Csak a gyengébbje tér vissza, az is kevés, hiszen hány ipa­ros kell itt? Egy spontán ala­kult kontraszelekció. Mert — sarkítva — marad az öreg, és a továbbtanulásra alkalmat­lan fiatal. Ezért is konzerva­tív világ ez ... Beszélünk alkoholról, mű­velődésről, egy távoli falu körorvosának életéről, de mindig a falu jelenére, jövő­jére kanyarbdunk vissza. Az olaj — ha van — sok min­dent megoldhat. De efféle (ma még) bizonytalanságokra alapozni kétezer ember jövő­jét nem lehet. Már a kapu­ban álltunk, amikor ezt mondta: — Sokan sajnálják, hogy nincs tsz. De itt az adottsá­gok is olyanok, hogy egybe­függő nagy táblákat össze­hozni aligha lehet — ezért sem alakítottak annak idején újra szövetkezetét. De jár­tam a BNV-n s egy sor he­lyen láttam kiírva: „Gyártót keresünk”. Egyszerű, de jól jövedelmező dolgok szerepel­tek ott. Talán ezzel is próbál­kozni lehetne... Tehát mi is van Penészle­ken? Ha röviden akarunk fogalmazni: az igényeknél na­gyobb lehetőségek, lassú vál­tozások. És a tanácselnököt idézve: — Régen szégyellni kellett, hogy valaki penészleki. Ma már senki sem tagadja... SDeidl Zoltán Aki ismeri az előzményeket, ezzel a kimondatlan kérdés­sel lép Penészlekre: „Lássuk csak, mi van itt?” Magam is így vagyok ezzel, bár nem először sétálok ezeken az ut­cákon, nem először nézem a tisztes házak között roskadozó régieket, a zsupfedeleseket, nem először kerülgetek lassan bandukoló tehenektől vontatott szekereket. árat akart fizetni, örömmel mondhatom: mi már válo­gathatunk a tőkés megrende­lők között. — Amikor több ruhát mu­tatnak be, mindig a legegy­szerűbben megvarrhatóval kezdem... Ha annál sikerül a tőkés cég képviselője által kínált árnál többet kiharcolni, akkor a többinél is könnyeb­ben megy. Aztán megtörténik, hogy 1—1 cégtől hirtelen telefonál­nak: ebből és ebből a ruhá­ból egy hét alatt ennyit és ennyit kérnének, nagyon fon­tos — repülőpostával. Meg­csinálják, mert az efféle ru­galmasság a következő ár­tárgyaláson kamatozik. A Nyírség Ruházati Szö­vetkezet idei tőkés árbevéte­li terve 38 millió forint (ta­valy 35 volt), de azt szeret­nék ötmillióval túlszárnyal­ni. Ha sikerül, jelentős bér- fejlesztési lehetőséghez jut­nak. (cselényi) AZ ŰJFEHÉRTÖI VÖRÖS HAJNAL TERMELŐSZÖVET­KEZET központi majorjában új takarmánykeverő szerelé­sét kezdték meg. A saját erőből épülő takarmánykeverő, a műszakonkénti 40 tonna teljesítményével jelentős mérték­ben hozzájárul a termelőszövetkezet sertéstelepének és öt takarmányboltjának folyamatos ellátásához. Képünkön: Uzonyi László és Bába Zoltán a keverő szerelésén dolgozik. (Császár Csaba felvétele) öregek „Lássuk csak, mi van itt?” — járt eszemben ezen a szép őszi napon is, amikor leültem a tanácsházán dr. Nyers Já­nos tanácselnökkel szemben. — Meghalt a Pécsi bácsi — mondta felelet helyett. Ki is volt Pécsi bácsi, kutattam emlékezetemben, de az elnök meddő erőfeszítésemet látva kisegített: — Pécsi bácsi, akivel az öregek napközijének avatá­sán tél végén beszélt, ö volt ott a legöregebb ... írt róla, és az öreg nagyon büszke volt rá... Csakhogy a fia megha­ragudott, mert szerinte rossz hírét költi a cikk, hiszen mit mond ország-világ, hogy az ő apja az öregek napközijébe jár? Az öreg végül kötélnek állt, elment a fiához Ömböly- re, aztán hamarosan meg is halt... Eddig a történet Pécsi bá­csiról, aki szép időt élt meg. S ha már vele kezdtük, kor­társaival is folytatjuk, hiszen háromszázötvenkilenc hatvan év feletti él Penészleken, ahol legutóbb 1827 lelket számlál­tak össze. Közülük alig több mint harmincnak jut hely az ország egyik legszebb öregek napközijében. — Felkutattuk a szerteszét szóródott gyerekeket — mondja az elnök —, hogy tar­tásdíjat próbáljunk behajta­ni tőlük. Nem sikerül, pedig találtunk olyan fiút, aki tíz­ezren felül keres, és lányt, akinek a tízezret közelíti a jövedelme ... A napközis öre­gek egyikének sincs hozzá­tartozója a faluban, és nem is tudunk mindenkit felven­ni... Fiatalok... A tény ismert: ebben a községben nincs termelőszö­vetkezet. Szorgalmas embe­rek élnek itt, akik valóban látástól vakulásig tartó mun­kával csikarják ki a földből, amit lehet, egyre modernebb eszközökkel és mégis meg­csontosodott gondolkodással. Annak idején Nagy Sándor próbálta ugyan az alma felé fordítani az ittenieket, de si­kertelenül. — Alma máig sincs — így az elnök —, de nincs szilva sem, meggy sem. A szőlőt is otthagyják, hatalmas terüle­tek fekszenek parlagon ... Lehet, sok penészleki gazda kapja fel a fejét a kijelentés­re: azért a szőlőért, amiből persze szépecskén van, nem is kár. Java része direktter- mő... Nincs gyümölcs, nincs szö­vetkezet, de azért élnek. És többjük van, mint ami lát­szik, noha ez a több az élet minőségében nem mindig mutatkozik. Mert Zetorból ti­zennégy van magánkézben, s akad akinek a Zetoron kívül természetesen ekéje, fűkaszá­lója és aratógépe is van. A takarékban (postán és taka­rékszövetkezetben) alig több mint egy éve 18 millió forin­tot őriztek, s hogy ezenkívül is kell még pénznek lenni, igazolja a tény: a nyírbélteki takarékszövetkezetben lévő hatmillió forint gazdái kö­zül az utóbbi időkben mind­össze egy igényelt csak köl­csönt. Bizonyíték a gyarapodásra: két éve öt házépítési enge­déllyel kellett foglalkozni a tanácsnak, most tizennyolc kérelem fekszik az asztalon, s a kérelmezők közül tizen­négy nincs még harmincéves sem. A tanács ötven vízbekö­tésre számított, s százhúsznál járnak és további hetvenen akarnak jó vizet a portájuk­ba. Miből lesz a pénz? Először is a mezőgazdaság­ból. Azután idén megnyílt a máriapócsi termelőszövetke­zet varrodája is. Nehezen in­dult, vezetési válságon is át­esett, de ma már talán bele­zökkent a rendes kerékvágás­ba. — A korábbi százötvenezer forintos ráfizetés helyett most háromszázezer forintos a nyereség — kapom az in­formációt. — Aki itt dolgozik, úgy kétezer forint körül ke­res. Azt korábban is tudtam, hogy Penészlek az éjjeliőrök faluja. Az viszont újdonság­nak számít, hogy a fűtők fa­luja is. — Télen 400—420 ember ingázik, nyáron csak három­száz. A különbözeiét a fűtők okozzák, akik ősztől tavaszig eljárnak, aztán itthon szinte az egész mezőgazdasági idényt végigdolgozzák, és ősz­szel újra kezdik a fűtést. Korábban sokan jártak Deb­recenbe, ezek száma most A z ősz végi Hideg szél megborzongtat és pi­rosra festi az orrhe­gyet. Az álmosító, borongós, nap nélküli reggel, meleg kályha mellett marasztal. A kis urai ház udvarán fel­állított színből esztaváta üte­mes kattogása szakítja meg a csendet és kíváncsivá teszi az arra elhaladókat. Oláh Györgyné már túlhaladt a 60. életévén, de kezei között még mindig gyorsan vasta­godnak a szőttes szálai: rongyszőnyeget sző, mert di­vat ide, divat oda, ennek a portékának mindig van ke­letje. — Mezőkövesden születtem és már gyereklányként meg­ismertem a szövés tudomá­nyát — emlékezik vissza Er­zsi néni. — Édesapám nem nagyon engedte otthon, hogy szőjek, ő jobban szerette a matyó­mintás hímzéses kézimunká­kat. Persze azért nagyapám testvérénél, Ádám Juditnál gyakran leültem a szövőszék mellé. Szőnyeget, falvédőt és ruhának való kendervásznat szőttünk abban az időben. De nemcsak szőttünk, hanem a kender vetését, nyűvését, áztatását és tilolását is az asszonyok végezték. Tilolás után meghúztuk gerebenen, majd megfontuk kézzel vagy kerekes guzsalyon. Aztán kö­vetkezett a fonal szapulása és gombolyítása. Gombolyítás után a kívánt méretnek meg­felelően megvetettük és fel­raktuk a szövőszékre. A min­tázatot mindenki egyéni ízlé­sének megfelelően szőtte. — A rongyszőnyeg készíté­se nem egyszerű feladat. A régi ruhadarabokból tépett csíkokat bodzacsőre gombo­lyítjuk, majd a szövőpamu­tot megvetjük az esztavátán. Az előre összesodort rongyot pedig vetélővei, mint a ren­des vászonszőttesnél áthúz­zuk a befűzött pamutszálak között. Erzsi néni saját bevallása szerint — életében még so­ha nem unatkozott. Négy gyereket nevelt és amióta a két lány és két fiú elkerült a szülői háztól, elég tenni­olAh györgyné valót ad a kis kert, a hízó disznó, a baromfi. A szövés­fonást nem tekinti munká­nak, azt mondja, hogy jó egy kis kikapcsolódás a napi ten­nivalók mellett, (császár) Lélekjelenlét a tárgyalóasztalnál Szerencsére gyakran adha­tunk hírt a Nyírség Ruháza­ti Szövetkezet sikereiről. Eredményeik záloga a kiváló minőségű munkájuk és a megrendelések határidőre történő teljesítése, de ezút­tal egy olyan területről pró­bálunk képet nyerni, amely­ről ritkán esik szó: a tárgya­lóasztal körül zajló dolgok­ról. — Jelenleg egy osztrák, egy francia és öt német cég­gel van kapcsolatunk — mondja Ágházi Gyula, a szö­vetkezet elnöke. — Nagyon komoly, kemény tárgyaláso­kat folytatunk, melyek sike­rén sok múlik. Meghatározó a jó alap, a munka, az áldo­zatkész kollektíva, de a ve­zetőknek azt is el kell érni­ük, hogy az üzem munká­ját a megrendelők ne csak igényeljék, elfogadják, ha­nem fizessék is meg. Az elnök elmondta, hogy a cégektől általában ugyanazok a már ismert üzletemberek, tulajdonosok jönnek, s a fe­lek tudják, ismerik egymás gondolatait is. A tőkések tisztában vannak vele: Ma­gyarországon találnának olyan szövetkezeteket, me­lyek a Nyírségnél olcsóbban dolgoznak, de itt belépnek a hosszú évek során a nyírsé­giekről szerzett előnyös ta­pasztalataik, s nem kockáz­tatnak. A megszokott jó mi­nőségű és a kívánt határidő­re elvégzett munkáért in­kább hajlandók reálisan töb­bet fizetni, csakhogy marad­jon, továbbra is kamatozzék a kapcsolat. — A külföldi megrendelő elhozza, bemutatja ruhakol­lekcióit, amelynek mindegyi­kére készített egy normát, vagyis közli, mekkora árat szánt a munkáért. Ehhez hadd tegyem hozzá: a part­nerek kitűnő szakemberek is. Nekünk nincs idő gondol­kodásra, pillanatok alatt fel kell mérni a helyzetet; mennyi lesz a munkabér, re­zsiköltség, milyen szabási nehézségek adódnak, szóval mindent, s milyen áron tud­juk elvégezni a munkát, úgy, hogy számunkra is nyeresé­ges legyen, aztán megegye­zünk. Volt úgy, hogy nem si­került, mert a másik fél vál­lalata időközben vagy tönk­rement, vagy túl alacsony

Next

/
Thumbnails
Contents