Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-15 / 244. szám

1983. október 15.

O

Munkában az ingatlantorgal mazási csoport

Asszonyok a pénz közelében

Nemigen van az emberiségnek még egy olyan találmánya, melyhez annyi közhely tapadna, mint a pénzhez. Annyi elnagyolt vélemény, féloldalas megállapítás és annyi indulat. A pénznek nincs szaga: pecunia non ölet. Ez a mondás körülbelül egyidős a pénzzel, s arra utal, hogy a régi Rómában

sem kutatták a kis arany vagy ezüst korongocskák eredetét, ha valakinek sok volt belőle. A pénz rangot ad — vallják, akik a szellemi „rang” iránt kevésbé fogékonyak. De nem különb a szép lelkek megvető ítélete sem a bűnös pénzről, a minden bajnak okozójáról.

A dolgokat mi magunk ruházzuk fel ilyen-olyan tulajdonságokkal. A szakértő számára minden sokkal egyszerűbb.

— Kezdetben volt az ősember, aki talált egy kovakövet. Szembe jött vele egy másik, akinek volt egy kecskéje. — Tüzet j kellene csiholni valahogy — gondolta, aki a kecskét' vezette. Jó volna egy kis tejet inni — szólt a másik, akinek kovaköve volt. m

A közgazdaságtan tanára, aki arról volt híres, hogy tíz fillérenként rakosgatta össze a büfében a kávéra valót, s aznap, amikor fölemelték a presszódupla árát, negyven fillérrel adós maradt, ezzel a szemléletes példával kezdte el magyarázni a pénz eredetét. Aztán pedig úgy folytatta, hogy: a kecske halandó, a kovakő pedig elkopik. Kellett valami az emberiségnek, aminek használati értéke ugyan semmi sincs, de vásárlás céljából zsebben hordható.

„János, nekem szükségem volna pénzre.” — szólal meg Sva, az örök nő. Az ember tragédiája prágai színében, miközben alkonyodik. A fáradt Ádám zsöllyeszékében hátradőlve tömör mondattal felel: „— Egy fillérem sincs, mind elhordtád immár.”

Két, három százas a zsebben — mondta egy hajdani jóbarát —, hogy soha ne érjen meglepetés. Ügy is élt. Tőle mindig lehett kölcsön kérni. Pénzzavarban vagy öregem? Parancsolj — mondta és a zsebébe nyúlt Ma már ez a jó barát is házas ember, s azóta nála sincs két húszasnál több, cigarettára, kávéra, esetleg egy fröccsre ebéd után. Éva pedig, az örök nő a szekrénybe nyúl, a vasalt ingek alá vagy egy régi kabát belső zsebébe (ami vállfán lóg évek óta, s ma már csak az a dolga, hogy őrizze a havi fizetést), s onnan veszi elő a két húszast Ádámnak, alias Johannes Keplernek reggelente, munkába indulás előtt.

Nagyanyám a ládafiában tartotta a közös pénzt. Nem emlékszem, hogy nagyapám belenyúlt volna. Két nyugdíjból, anyám, s néném keresetéből jött össze a „családi vagyon”, s örültünk, ha a hónap végéig kitartott.

— Különös ez a ládafia, a pénz szemszögéből — dünynyögte gyakran a nagyapám. — Belekerülni könnyű, de kikerülni belőle annál körülményesebb. Tavasztájt aztán megerősítette az ásóban a nyelet, s elment kertet ásni, ahova hívták, hogy csörögjön valami a zsebében is.

A pénz a nincs szóból alakult — írja Karinthy Frigyes egy humoreszkjében — mert már az ősmagyaroknak se volt. Elkerülték valahogy

vagy a pénztárnak használt öreg kabát felől, elképzelhetetlenül sok nekünk, akik bérből és fizetésből élünk.

Palcsákné a férjével együtt havi tízezer forintot keres. Első hallásra nem kevés, ismerünk kisebb jövedelmű családokat is. Ám beosztani, hogy mindenre jusson, szükséges az OTP-ben szerzett pénzügyi szakértelem.

— Talán inkább az a természetes érzék, ami minden asszonyban megvan, vagy ha

si csoportvezető. Van, amikor a hónap végén ő segít vissza ebből.

— Aztán még hogy lehet beosztani? — mondja — Az ember szabó-varró tanfolyamot végzett Ö volt az egyetlen férfi a csoportban. Megtanult mindent, csak épp hogy öltönyt nem csinál. Sokat jelent, ha mindent maga igyekszik elvégezni az ember. Csöpög a csap? Nem hívunk szerelőt. Festeni, tapétázni kell? Ott vannak a szak- könyvek, ki lehet olvasni belőlük a módját Mindenre képes az ember, csak igyekezet legyen.

A titokzatos páncélterem ajtaja fölött méhkaptárt ábrázoló stukkódísz. Micsoda méhecskék hordták össze ebbe a kincseskamrába a meny- nyezetig érő bankókötegeket? Gseppenként gyűlt a gazdagság, amiből lakásokat lehet építeni, s kölcsönt adni a ráCserpák József né, Szabó Pál né, Veress Lászlóné, Palcsák Istvánné, Koncsos Andrásné

egymást a vándorlás során, s azóta is búj ócskát játszik velünk. Valahol azért mégis csak lennie kell, hiszen any- nyit beszének róla. Az Országos Takarékpénztár lakásértékesítési csoportjában dolgozik az Űj otthonért nevű, négyszeres aranykoszorús szocialista brigád. Csupa asszony, akik talán tudják, hol van a pénz. Találkoztak-e vele mostanában?

— Itt minden nap — mondja Palcsák Istvánné, brigádvezető. — Sokszor a szemünk is belekáprázik. Megáll a pultnál valaki, akin nincs semmi feltűnő, ruhája kopott és divatjamúlt, s kirak a táskájából egymilliót, mint az Ezeregy éjszakában. Dohányos lehet, a mi megyénkben sokan foglalkoznak dohánynyal, vagy vidéki állattartó, aki nagyban dolgozik. Fiának, lányának lakást vesz és készpénzzel fizet.

— Ennyi pénz nincs is — mondja Vágner úr, kedvenc Rejtő-könyvemben. — Mondj egy százast, vagy — üsse kő — egy ezrest, de egymillió ... Valóban mennyi is egy millió?

— Ma már nem sok — mondják ezek az asszonyok, akiknek kezén a többszöröse megfordul naponta. No, persze attól függ, hogy honnan nézzük. Egy normális lakás ennyibe kerül. Családi ház kerttel több is lehet. Ha otthonról nézzük, a szekrény,

szükséges, kialakul. Aki mindig is anyagi jólétben, bőségben élt, talán nem fogja meg úgy a forintot, ám az ilyen aránylag kevés. Itt a pultnál sem az igazán nagy pénzűek állnak sorban. Jóval több a lakásra vágyó fiatal, aki kölcsönt kér, minden adósságot a nyakába vesz, csakhogy emberibb körülmények közé kerüljön. Nem könnyű a helyzetük. A lakásárak nagyon elrugaszkodtak az átlagos jövedelmektől. Ha most kellene lakásra gyűjteni, nem tudom, mihez kezdenék.

A tízezer forint körüli kereset átlagos a brigádban. (Természetesen a férj fizetését is hozzáadva.) Cserpák Józsefné, Szabó Pálné, Veress Lászlóné és Koncsos Andrásné összebólintanak. — Igen, ennyire jön ki körülbelül nálunk, akik „bérből és fizetésből” élünk. Ez már fogalom. Kategória manapság, s marad is, amíg lesznek foglalkozások, amelyek nem alkalmasak arra, hogy mellékes jövedelmet hozzanak.. Ezért aztán mindenki úgy spórol, ahogy tud. Palcsákné esténként főz. Van egy kis kertjük a Sóstón, s ott majdnem minden megterem. ami a konyhára kell. Sőt, a téli befőzésre is. Sokat jelent, mondja —amellett szórakozás is, egészséges elfoglaltság a kert.

Cserpákné ötszáz forintot ad hó elején a férjének, aki a MEZÖGÉP-nél gazdálkodászorulónak. Koncsos Andrásné kölcsönök nélkül él. Aki nap mint nap mások köl- csönügyeit egyengeti, nem vállalt adósságot eddig. A nagy fiú öt évig Pestre járt egyetemre, őrá kellett a pénz. Most már ő is keres, így aztán könnyebb valamivel. Koncsos Andrásné ki is mondja nyíltan, amit csak kerülgettünk eddig, igen ő a család „pénzügyminisztere”. A régi polgári példa, ahol a „családfő” centizte ki a kosztpénzt, úgy látszik, rég a múlté. Ritkaságszámba megy, szinte rá is csodálkozunk az asszonyra, aki nem tudja, mit keres az ura, s pénzt kér krumplira, húsra, új ruhára. Ebben a körben nincs is ilyen. S ahogy beszélgetünk, meg is fogalmazódik, hogy a pontosan kiszámítható, hónapról • hónapra ugyanannyi jövedelem mellett az az egyetlen „biztonságosan működő családi mechanizmus”, ha az asszony a „pénzügyminiszter”. Ne szégyelljük ezt férfitársaim, bár ha kényelmetlen helyzetbe kerülhetünk is néha miatta. A család biztonsága fontosabb.

Veress Lászlóné a lakásforgalmazási csoport vezetője. Férje is OTP-s. Itt osztályvezető. Hó elején, ha kifizetik a részleteket, s a lakással járó egyéb fizetnivalókat, egy fiókba teszik, ami megmarad. — A nagyobb vásárlásokat megbeszéljük — mondja —, kisebb ügyekben mindenki tudja, hol a fiók. Nem csalódtunk még ebben a szisztémában.

Szabó Pálné viszont éves tervet készít, s annak még „havi lebontása” is van. Mint egy költségvetésből élő intézmény, precíz, pontos a kettős könyvelés.

— E nélkül nem mennénk semmire. Nagy a család, négy generáció él együtt. Emiatt kellett városi bérlakásunkat családi házra cserélni. Borbányán sikerült olyan nagy házat találnunk, amiben kényelmesen elférünk. Kert van, nálunk is minden megterem. Ez spórolás is, és időnyerés. Igényeinket a jövedelemhez mérjük és úgy érezzük, hogy szépen élünk.

Három órakor bezár a pénztár, a hatalmas terem lassan elcsendesedik. Az apró csoportvezetői szobában ülünk, ezekkel az asszonyokkal, akik a pénz közelében élnek, szagát is ismerik — mert a közmondással ellentétben, van neki, a frissen nyomott bankóknak meleg papír- és nyomdaszaga van —, s közben terveznek, számolgatnak abból, ami havonta őket illeti.

— Hogy fognak meg, milyen érzéssel itt egy táska ezrest, egy-egy újságpapírba csomagolt, lexikonnál is vastagabb bankóköteget Aladdin majdnem megvakult, amikor a kincsesbarlangba lépett.

— A pénz nekünk — mondják — munkaeszköz. Valami furcsa átalakuláson megy át, egyszerű nyomtatvánnyá lesz szemünkben, egy színesen, s szépen nyomtatott papír, amivel el kell számolni darabra. Ezt érezhetik a készítői is a

bankjegynyomdában, pénzverdében. Különös, tudathasadásos állapot ez. Egy százas itt az asztalon, ami szakasztott olyan, mint a másik, ami a pénztárcánkban van, mégis különböznek, mert ez csak egy színes papír, az a másik meg munkánk ellenértéke volt.

— Mennyi lehet az az ösz- szeg, amit el sem tud dondol- ni az ember, hogy hirtelené- ben mire is költené?

— ötmilliót talán még el tudnék gyorsan osztani. Tudnám, hogy mire költsem. Többet már nehezen — mondja Veressné, a csoportvezető. — Tízmilliónál talán már ed is ájulnék azzal a tudattal, hogy az enyém.

— Nyilván szeretik ezt a munkát, hiszen több éve itt vannak, s 1977 óta egy brigádban. Mi a szépsége?

— Minden munka szép, ha emberekkel foglalkozik. Emberek állnak a pultnál, s nemcsak köcsönt, nemcsak felvilágosítást, de jó szót is várnak. Meg aztán sokféle ember megfordul itt, külön tanulmányt lehetne írni róla — mondják.

— És mi az árnyoldala, ha van?

— Hű, de nehéz — mondja Veress Lászlóné. — Ha fiatalok jönnek. Amikor egy háromezer forintos kezdő fizetésű mérnöknek azt kell mondanom, hogy az az 50 ezer forint, amit eddig összegyűjtött, nem pénz. Nem lehet vele semmit kezdeni. Tíz évvel ezelőtt 30 ezret kellett előre kifizetni itt ezeknél az ablakoknál. Most a tízszeresét. Nem irigylem azt a fiatalt, aki csak

a bérére számíthat, ahol nincs valami erős családi, szülői háttér. Az életet elkezdeni a legnehezebb most.

Ezután elgondolkodunk az építőipari árakon. Jönnek az új, s újabb technológiák. Minden újítás azért születik, hogy valami olcsóbban, s gyorsabban készüljön el. S aztán ott van a csapda, hogy mégis drágább.

— Az ember sokszor elgondolkodik — mondják ezek az asszonyok, akik OTP-társas- házakat, tanácsi lakásokat értékesítenek, kölcsönügyeket intéznek, mert ez a foglalkozásuk. Sokszor elgondoljuk egy-egy lakást látva, hogy mi került ezen ennyibe? A cement, a sóder, a panel? A meg nem szelídített technológia. A korszerűbbnél korszerűbb gépek kihasználatlan állásideje?

A brigád négyszeres aranykoszorús. Ám nem ez a lényeg — mondják. — Olyan jó hangulatú emberi közösség vagyunk, hogy teljesen mindegy, hogy ez brigád is mellesleg. (Ez a mondat úgy hangzott, mintha a brigádmozgalom kritikája lenne. Nem az. Csak annak a kritikája, amit olykor tapasztalhatunk, hogy az igazi közösség helyett csak a napló, s a beragasztott színházjegyek „értékelhetők”.)

— Különös módon a férjek tartanak nagyon össze, ök forszírozzák a közös összejöveteleket, a kirándulásokat Van egy nyugdíjas kolléganőnk, Marosiné, akinek a császárszállási tónál kis házikója van. Oda megyünk ki rendszeresen, sütünk, főzünk, nézzük a vizet, a gyerekek csónakázhatnak, nagyon jó. Cserpákné férje a brassói aprópecsenye nagymestere. Díjat kellene alapítani a „műveire”. A szabadtűzi ételek Oscar-díját.

„János, nekem szükségem lenne pénzre” — írom megint ezt a kedvesen jellemző mondatot, amikor a kolléganőm benyit.

— Mi a témád? — kérdezi és vál- lam fölött a papírjaimba néz.

— Az asszonyok és a pénz — mondom neki.

— Az jó — mondja meggyőződéssel. — Kivált, ha sok van belőle.

— S ha kevés? — kérdezem. Akkor mi van?

— Hát ez egy kicsit bonyolultabb. Mert ahhoz már igen nagy emberség kell.

Irta: Mester Attila Fotók: Gaál Béla

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET